Egy ma felnövő fiatal 18-21 éves korára többször mentette meg a világot, mint bármelyik korábbi generáció. Legyen szó bár számítógépes játékokról, rajzfilmekről, könyvekről vagy filmekről, ifjú főhősünk garantáltan fel fogja venni a harcot a (régebbi művek esetén) nácikkal, a terroristákkal, környezetszennyező és/vagy kizsákmányoló nagyvállalatokkal, mindenféle ideológiát képviselő, elnyomó birodalmakkal vagy libertárius városállamokkal. Úgy látszik, a művészvilág az utóbbi időben egyre inkább belekényelmesedik abba a szerepbe, hogy “a világ lelkiismereteként” gondolatébresztő művekben hívja fel a figyelmet a késői modernizmus társadalmi struktúráinak ártalmaira. Némi cinizmussal szemlélve: hasztalanul.
De egészen addig nem lehet merő közhelyként emlegetni, hogy korunk tudományos-fantasztikus irodalma túlnyomórészt disztopikus, amíg nincs az egész világon egyetértés abban a kérdésben, hogy technikai fejlődésünkért komoly árat fizettünk, és jelen gazdasági berendezkedésünk okolható mindezért. Márpedig Charlie Jane Anders nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a tudományt és a fantasztikumot egymás szövetségeseként szerepeltesse a Föld sebeinek begyógyítóiként. Két slágerműfajt, az öt-perccel-a-jövőben disztópiát és a tinivarázslós felnövéstörténetet vegyíti a külföldön nagy sikert aratott Minden madár az égenben.
A közeljövő San Franciscójában járunk. Egyik főszereplőnk Laurence, a visszahúzódó számítógép-guru, aki bizonytalanul botladozik a társas élet útvesztőiben. Iskolásként ő volt az, akit halálra szívattak az osztálytársai, és még a szülei se fogták pártját, egyszóval minden szempontból pocsék gyermekkora volt, de cserébe műszaki tehetsége révén fiatal felnőttként bekerül egy titkos társaságba, akinek köszönhetően egy Elon Muskot és Steve Jobsot megszégyenítő techbirodalmat épít ki. Őt ellenpontozza a szeleburdi, kicsit furcsa, örök állatbarát Patricia, aki több időt tölt a pszichológusnál, mint az iskolapadban. Életét feje tetejére állítja, amikor kiderül róla, hogy varázslatos képességei vannak, érti az állatok nyelvét. Ő sem hagyományos módon folytatja tanulmányait, hanem felvételt nyer az Eltisley Maze bentlakásos boszorkány- és varázslóképző iskolába, ami jobban emlékeztet a Lev Grossman-féle A varázslók hasonló műintézményére, mint a Roxfortra.
Annak rendje és módja szerint a regény világát valami kezdetben megmagyarázhatatlan erő fenyegeti, aminek legyőzéséhez egyesíteni kell főhőseink különleges képességeit, és mint minden furcsa páros, Laurence és Patricia is számos megpróbáltatáson megy keresztül, hogy megmentse a világot, ami próbára teszi emberi kapcsolataikat is. Ha egy kissé sematikusan vázoltam fel a történéseket, az annak köszönhető, hogy a műfaji mashup mögött egy kiszámítható, sablonos cselekményt és sztereotip karaktereket kapunk. Anders telis-tele van ötletekkel, amikből egyetlen egyet sem volt hajlandó kihagyni, nehogy a feszültség egy pillanatra is lankadjon: a szemüveges geek megjárja a katonai nevelőtábort, a csetlő-botló kislányt elárulja a pszichológusa, a varázslóknak évszázadok óta felfedetlen titkaik vannak, Laurence munkatársa eltűnik egy féreglyuk-generátorban, és így tovább. A szerző egyre csak lapátolja a fordulatokat, amik egyenesen következnek egy amerikai íróképzés bevezető kurzusának elveiből, de a regény valahogy nem áll össze egy koherens egésszé. Minden világmegmentés ellenére inkább a kissé didaktikus mondanivaló dominál: a mágia és a technológia egymás szövetségesei, tönkretettük a bolygónkat, de még helyrehozhatjuk, ehhez azonban komoly áldozatokat kell hoznunk, és két ember barátsága akkor maradhat meg, ha mindketten hajlandóak kompromisszumokat kötni és odafigyelni a másikra.
Az egyetlen apróság, ami mégis üdítő változatosságot jelent, ami miatt érdemes kezünkbe venni a könyvet, az éppen Patricia és Laurence viszonya. Ezt ugyanis Charlie Jane Anders nagyon jól csinálja: érzékenyen nyúl szereplőihez, élethűen és életkorukhoz illően bénáskodnak, veszekednek, kíváncsiak egymásra, és meghallgatják egymást. Egyetlen rezdülésükből ki lehet olvasni, ha épp megváltozott a kapcsolatuk. Kár, hogy a fantasztikum eluralja a regényt, mert épp ezekben a csöndes, lassabban építkező, visszafogott jelenetekben és meghitt beszélgetésekben villan meg leginkább, hogy mi a tétje a regénynek. A világ megmentése adott, Patricia és Lawrence kettőse viszont korántsem. Lehet értük izgulni, minden egyéb körülmény ellenére.
Márpedig az egyéb körülményeknek sokkal fontosabb szerepet kellett volna játszaniuk a cselekményben. A jövőben játszódik ugyan, de a regény San Franciscója ismerős terep. Tudjuk, hogy vízhiány sújtja a várost és áramkimaradások vannak, meg felbolydult a természet, de a kaliforniai felső középosztály jobbára háborítatlanul iszogatja méregdrága koffeinmentes lattéit, a butikéttermekben trendi kézműves sörökkel leöblítve csipegetik a szusit, organikus humuszt vagy az épp aktuális slágereledelt. Nincs igazán kézzelfogható tapasztalata annak, hogy nyakunkon a világvége, a cselekmény belefullad a saját premisszájába, hogy “ezek ketten most valami nagy dologra lesznek képesek, mert a sors így akarta”.
Az unottság általános légkörét támasztja alá a magyar szöveg minősége. Hál’istennek, komoly félrefordítással nem találkoztam, de a fordító rendkívül fantáziátlanul darálja a mondatokat, sokszor megtartva az angol eredeti szórendjét vagy struktúráját, ami zavaróan döcögővé teszi a szöveget vagy csak leírja az első dolgot, ami az eszébe jut. “A siránkozásból és jajveszékelésből beszélgetős moraj lett”, olvassuk egy helyen (a kiemelések a sajátjaim); “mindegy volt, mennyire erősen próbált szerény lenni” Patricia, amikor elkezdik piszkálni a boszorkányok; “rengeteg kis dolog volt a birtokában – a legkisebb valószínűleg valami nevetséges kütyü, amiért túl sokat fizetett” veszi számba holmijait Laurence; később megtudjuk, hogy Laurence “veréseket állt ki” (=took a beating/(s), ha tippelnem kéne). Egyszóval csomó olyan, a határidők közelségéből vagy tapasztalatlanságból adódó megoldás, amiből rögtön leszűrhetjük, hogy odakent munkával van dolgunk. Érezhető az irodalmi szerkesztő hiánya, és sajnos a korrektúra is hagy némi kívánnivalót maga után, különösen, amikor látszik, hogy a szövegszerkesztő alapból aláhúzott egy idegen kifejezést, így az elütést nem javították az előkészítendő kéziratban.
Nagyon üdvözlendő az Édesvíztől, hogy az ezoterikus könyvek után irodalmi zsánerszövegekkel is elkezdett foglalkozni a Bluemoon imprintje alatt, és remélem, hogy sikeresnek bizonyul kísérletük, ami hosszú távon fenntartható piaci jelenlétet alapoz meg. Tudjuk, hogy a sci-fi és fantasypiac Magyarországon egy kis közösség, és új olvasótáborokat is meg kell nyerni ahhoz, hogy egy új belépő meg tudja vetni a lábát, ezért sok szerencsét kívánok nekik. Ahhoz azonban, hogy színvonalas könyveiről váljon ismertté, nem elég megvenni a jogokat, a Bluemoonnak hozzá kell tennie azt a kiadói pluszt, ami még hiányzik a Minden madár az égenből.
