Régi adósságot törlesztek, a szó szoros és átvitt értelmében is. Egyrészt erről a két vaskos könyvről jó egy éve kellett volna írnom a Próza Nostrára, de svédországi elszigeteltségemben, tenger más munka közepette valahogy elsikkadt ez a feladat. Az sem segített a kötetek feldolgozásában, hogy – e-könyvek lévén – nem figyeltek ott a polcomon, és nem botlottam beléjük a napi rutinom során (csattanós választ adva a kérdésre, hogy másképp olvasunk-e e-könyveket: igen, már feltéve, ha megtaláljuk őket).
Ahhoz pedig, hogy az átvitt értelmű törlesztést megvilágítsam, hadd idézzem fel David Lodge Helycserés támadás című könyvét. A hatvanas évek egyetemi szférájában játszódó regény egyik jelenetében az irodalmi élet kiválóságai elkezdik a “Megalázósdi” című játékot, melynek lényege, hogy a társaság tagjai feldobnak egy-egy közismert világirodalmi klasszikust, amelyet sosem olvasnak, majd annyi pontot gyűjtenek be ellenfeleiktől, ahányan olvasták az adott könyvet – ugye, ahhoz, hogy nyerjenek, saját magukat kell megalázni. Ekképp a könyvbeli játék ‘nyertese’ az az irodalomprofesszor lett, akiről kiderült, hogy nem olvasta a Hamletet. Most, hogy ezt tisztáztuk: 2020-ig én biztos azzal szálltam volna be a játékba, hogy semmit nem olvastam Ursula K. Le Guintől.
A megtalált és az elveszett az első kirándulásom a Szigetvilágra, először találkoztam lapjain a Haini-ciklussal, a szerző antropológiai részletességgel felvázolt társadalmaival és a Le Guin védjegyévé váló, forradalmian feminista világlátással, ami át-átszövi írásait. És micsoda kirándulás, milyen szédítő találkozások ezek! Az igazán megalázó a dologban az, hogy eddig nélkülözni voltam kénytelen ezt az elegáns, ravasz és egyedi hangvételt, ami Le Guin prózáját jellemzi. A magyar kiadást dicséri, hogy gördülékeny és plasztikus a fordítás, a szerkesztői munkát pedig, hogy a sok fordító bevonása ellenére egységes. A két kötet reprezentatív keresztmetszetét adja az író munkásságának, rövidebb novellák ugyanúgy megtalálhatóak benne, mint terjedelmesebb kisregények, noha Le Guin mindig gazdaságosan bánik a nyelvvel, és teret enged az olvasó fantáziájának. Erre szüksége is lesz, hiszen mind a Szigetvilágon játszódó művekben, mind a Haini-ciklus darabjaiban egy páratlan világalkotói teljesítmény végeredményébe nyerhetünk betekintést, amely Le Guin irodalmi “érésével” válik egyre sokrétűbbé.
Több szempontból is a legkedvesebb írás számomra a “Birodalmaknál is hatalmasabb és lassabb,” amely a legkorábbi az antologizált írások közül. Ez az 1972-ben Hugo-jelölt novella a Haini-ciklus részét képezi, és tematikus kapcsolatban áll a magyarul tudtommal (méltatlanul) kiadatlan “The Word for World Is Forest”-tel, mivel az erdő mindkettőben az emberi és az emberit meghaladó tudat találkozási pontja. Központi szereplőnk Osden, aki egy új bolygó feltérképezésében vesz részt. Osden különlegességét az adja, hogy ő volt az első, aki felépült az ún. Render-szindrómából, a gyermekkori autizmus egyik fiktív válfajából, aminek köszönhetően hiperempatikus képességekre tesz szert, és így ő lesz a legrátermettebb az idegenekkel való kapcsolatfelvételre. Ugyanakkor az expedíció többi tagjának érzelmeit sem tudja kizárni magából, emiatt görcsös, magába forduló, antiszociális személyiség válik belőle, aki elmarja magától embertársait, és legszívesebben egyedül bolyong a bolygó erdőségeiben. Le Guin tehetsége abban áll, hogy az ő szemszögéből követhetjük figyelemmel, amint ez a maroknyi, ellenséges környezetben egymásra utalt ember konfliktusai kiéleződnek, ahogy egyre nagyobb hatással lesz rájuk a rengeteg, és ráébrednek, hogy egy idegen tudattal állnak szemben. Mindezt az író apró nyelvi nüanszok révén érzékelteti, szinte zsonganak az élettől az erdő leírásai. Ha ismerősnek hangzik az alapszituáció, nem csoda, hiszen a történet előképét adja több Dick-regénynek és Jeff Vandermeer Déli végek-trilógiájának is.
Az antológia Le Guin realistább oldalát a “Buffalo lányai, gyertek ki!”-vel és “A Herne-nők”-kel képviselteti, de az összehasonlító jelző megérdemelten kerül ki, mert ezekben a munkákban is megjelenik a való világ varázslatossága; a mítoszok a szereplők mozgatórugói. A “Buffalo lányai”-ban a vadnyugati telepesek az amerikai őslakosok mondakincsének egyik főszereplőjével, a csínytevő Prérifarkassal találkoznak és élnek együtt. Az írónő más alkotásaira rezonál a rengeteg állatnéven szereplő karakter, amelyek a Szigetvilág-regényekből köszönhetnek vissza, csakúgy mint a mesei motívumok keveredése a felnőtt világ naturalizmusával. “A Herne-nők"-ben pedig az amerikai álom kerül Le Guin célkeresztjébe, ahol aprólékos munkával szedi ízeire, hogy a nők miképp és mennyi ideig maradtak ki belőle. A több generációt és így több idősíkot megmozgató történet a szerkezetében megelőlegezi Michael Cunninghamtől Az órákat és egyben főhajtás Virginia Woolf előtt – már csak a modern kori főszereplő nevének egyezése miatt is, de egyes stíluselemeivel, problémafelvetésével szintúgy.
Az “Egy másik történet, avagy a beltenger halásza” a kötet talán legkevésbé emlékezetes írása. Diffúz és terjengős módon próbál egy japán népmese, Taró Urasima mondájának haini környezetbe helyezett újraírásával elmerengeni a történetmesélés fontosságáról, amit valószínűleg csak azok fognak igazán értékelni, akik már ismerték az eredeti történetet. Én nem tartoztam közéjük.
“A segrik ügyé”-vel az SF-körökben otthonosan mozgók már találkozhattak az Sfmag.hu hasábjain. A novella remek áttekintése a Le Guint egész élete során foglalkoztató témáknak, úgymint a társadalmi nemi kérdések, a hatalom, az elnyomás, a lázadás és a felszabadulás mesternarratívái, valamint az egyéni sorsok törékenysége. A történet az Ekumenhez tartozó, nemi alapon szegregált bolygón, a Segrin játszódik (amelynek nevét a magyar nyelvre való tekintettel az angolhoz képest megkurtították egy g-vel). A szerző polifonikus szerkesztésmódú, írásos és szóbeli műfajokon átívelő szövegében kísérli meg felvázolni Segri világát, ahol az elbeszélők jól elkülönülő hangon nyilatkoznak a társadalomban betöltött szerepükről, miközben kirajzolódik, hogy a történelem sodrában vergődő kisemberek hogyan határozzák meg önmagukat a hazaszereteten, a honvágyon, a szerelmen, és a nagy kulturális narratívákon keresztül.
Az első kötet négy utolsó novellája, “A megbocsátás napja,” “A nép fia,” az “Egy nő felszabadulása” és a “Vén Zene és a rabszolganők” egy egységként kezelhetők, mert “A segrik ügyében” már megpendített nagy kérdésekkel foglalkozik, ezeket bontja ki alaposabban. Egy másik, a Valós és valótlan antológiában megjelent írással, az “Árulások”-kal együtt alkotják a Le Guin halála előtti évben kiadott “Five Ways to Forgiveness” című e-kötetet. Bár kézenfekvő volna, hogy pusztán az egyéni megbocsátást tekintsük a fő motívumnak, igazából ennél jóval mélyebb, történelmileg meghatározott témája van ezeknek az írásoknak: a hatalmi túlkapások és az elnyomás alól felszabaduló népek, közösségek traumafeldolgozását helyezi Le Guin a középpontba.
Épp a valós világgal vont párhuzamok, amelyek olyan történelmi eseményeket, intézményeket idéznek, mint az apartheid után megalakított Igazságtételi és Megbékélési Bizottság és annak áldásos munkája, az amerikai rabszolga-felszabadítás vetette hullámok, vagy a női egyenjogúságért vívott harc mérföldkövei, teszik lehetővé az írónak, hogy mélyrehatóan tanulmányozza a történetmesélés etikai felelősségét és retorikai alakzatainak egyetemes voltát. Bár nem szívesen használom a szót, a novellák ‘tanulsága’ nekem abban rejlik, hogy a nagy történeti elbeszélések mintázatai a valós és valótlan világokban egyaránt működnek. Noha jól meghatározott kultúrákban gyökereznek, valójában univerzális, kultúrafüggetlen gyógyírt nyújthatnak olyan sebeknek, amelyek máshogy nem hegedhetnek be, csak új elbeszélések megalkotásával.
A második kötetet kitevő, nagyobb lélegzetvételű kisregényekből három az Óceánföldön játszódik, míg az “Elveszett paradicsomok” egy önálló SF-alkotás. Az angolul a Tales of Earthsea-ben összegyűjtött “A kereső,” “A lápvidéken” és a “Szitakötő” tipikus háttértörténetek, amelyek lábjegyzetek az A Szigetvilág varázslójával megkezdett regényciklushoz. “A kereső”-ben tanúi leszünk a kútfői varázslóiskola megalapításának, és egyben osztozhatunk egy rabszolgasorba kerülő varázshasználó öntudatra ébredésében, szökéstörténetében, miközben Le Guin a mágia nyelvén beszél az ideológiák pusztító hatásairól. “A lápvidéken”-nel egy ízig-vérig pasztorális fantasyben találjuk magunkat, ami sokkal kisebb horderejű és léptékű, mint a másik három elbeszélés. Mégis, a köznapisága révén itt bontakozik ki legjobban az író emberismerete és tehetsége, hogy kevés szóval is hiteles, sérülékeny jellemeket vázoljon fel. A történet szerint egy lecsúszott varázsló, Iriosz toppan be egy faluba, ahol titokzatos betegség tizedeli az állatokat, a lassan kibontakozó cselekmény során pedig megismerhetjük élettörténetét, Kútfőben eltöltött éveit, bukását, és azt, hogy miként nyer feloldozást vétkei alól. A “Szitakötő” pedig a Tehanu c. regény utószavaként fogható fel, amelyben a címszereplő Szitakötő, egy ifjú leány útra kel, hogy megpróbáljon bejutni Kútfő városába, és női varázslóvá válva fényt derítsen önnön titokzatos eredetére. Összességében tekintve a három írás más-más aspektusokból világítja meg a kútfői varázslóiskola történetét, helyrehozva azt a korábbi mulasztást, hogy a regényciklus keveset foglalkozott a varázslótársadalom nemi alapú szegregációjával.
Lehet, hogy a Szigetvilág természetéből adódik, de rám korántsem hatottak annyira ezek a szövegek, mint az első kötet novellái, mert bár írói készségeinek egész tárházát felvonultatja Le Guin, a világ maga minta gúzsba kötné a cselekményt, és a történetmesélés, a fantasztikus irodalom toposzaiba való kapaszkodás a rovására megy az írót igazából foglalkoztató kérdéseknek. Valószínűleg jobban magukkal ragadtak volna, ha már járatosabb vagyok a Szigetvilág-ciklusban.
A megtalált és az elveszett kódája az “Elveszett paradicsomok,” egy kisregény, ami épp csak a mérete miatt nem űropera, de nagyszabású díszletek között játszódik, és Le Guin kísérletezőbb műveinek sorába tartozik, ahová a Malafrena és főként az Always Coming Home is. A cselekmény egy telepeshajón játszódik, amelyik több évszázados útra indul, hogy benépesítse az Új Földet, a Szin Ticsiut. A hajón valóságos társadalmat alakítottak ki a földi űrutazók leszármazottai, külön házi vallásokkal, új, hibrid népekkel és klikkekkel, egyedi szexuális szokásokkal és kulturális különbségekkel, egyszóval mindazokkal a témákkal, amelyek Le Guint mindig is foglalkoztatták. A világépítés kidolgozottsága sajnos sokszor nem a cselekmény szerves részét képezi, hanem Wikipédia-szerű értekezésekben csúcsosodik ki, így némi türelmet igényel az olvasótól, de az így felépített társadalom invenciózussága ezt meghálálja. A többi itt tárgyalt írástól eltérően sokkal nagyobb szerephez jut a hiedelmek, vallások világalkotó szerepe, közülük messze ez a legfilozofikusabb kisregény. Külön kedves volt a szívemnek, hogy a keleti hatás nem csak a Le Guin kapcsán gyakran előkerülő taoista motívumok révén érvényesül, hanem a kínai nyelv és nevek ismétlődő használatában, mely egyszerre tart tükröt az új évezred világpolitikai fejleményeinek és emlékeztet a kínai kultúra évezredes múltjára is.
Mindent egybevéve, A megtalált és az elveszett ritka (és esetemben különösen sokáig tartó) utazás Le Guin elméjének mélyére, amit nem csak az író vissza-visszatérő vesszőparipái, a nemi viszonyok vizsgálata, a szó mágikus hatalmának faggatása miatt érdemes megtenni, hanem a mindezeket megnemesítő irodalmi nyelvezet örömei és az éleslátású jellemrajzok, esendő karakterek megismerése miatt is. Most, hogy bepótoltam korábbi nagy hiányosságomat, újult erővel fogom belevetni magam a munkásságába, mert valahol még kinyitatlanul áll és vár rám egy A Wizard of Earthsea, és hiszem, hogy ezen kívül is nagyon sok írásával tud még nekem újat mutatni.