A szerkesztőség év végi listáiban rendre felmerült egy név az év legfigyelemreméltóbb címei között – nevezetesen Szindbádé, a hányatott sorsú nyárligeti detektívé. Eleddig négy kötetben olvashattunk az általa felderített bűnügyekről, Csabai Lászlóval – azaz a detektív „édesatyjával” pedig Nyárligeten… helyesbítek, Nyíregyházán ültünk le beszélgetni.
Próza Nostra (PN) : Kik által lett belőled olvasó, majd író ember?
Csabai László (CSL): Ha öt évvel ezelőtt kérdezted volna ugyanezt, akkor rávágom hogy Dosztojevszkij meg a Bűn és bűnhődés volt rám a legnagyobb hatással kamaszkoromban, lévén könnyen olvasható, izgalmas, tartalmas, tehát befogadói élvezetet nyújtó realizmus. Ez volt az a regény ami után eldöntöttem hogy író leszek, és valahol azt is, hogy a bűnügyeknek fontos szerepe lesz az írásaimban. Ma már azt mondom, hogy a hasonlóképpen fontos, ha nem fontosabb szerzők voltak Gogol és Csehov és még sorolhatnám, egyszóval a 19 századi és a századfordulós orosz írók. A magyarok közül Csáth Gézát, Kosztolányit, Szilágyi Istvánt említeném és persze Móricz Zsigmondot, mint az egyik legnagyobb magyar realistát. Aztán ott volt persze Veress Péter, Veress Péter és megint csak Veres Péter – Istenem, bárcsak ne felejtenénk el! Igaz, hogy politikusként voltak megkérdőjelezhető dolgai, de fantasztikus, milyen érzékletesen tudja lefesteni a falusi életet. A hajdúsági uradalmi cselédek élete különben ugyanolyan közel áll hozzám mint például a Woody Allen-féle new yorki önmarcangoló, zsidó csúcsértelmiségi világ.
PN: Ezek szerint a te gondolkodásmódodban értelmezhetetlen az a bizonyos a népi-urbánus ellentét.
CSL: Ahogy mondod. A legkedvesebb krimi számomra Truman Capote-tól a Hidegvérrel - ez ugye egy amerikai regény, míg az általam legtöbbre tartott magyar krimi a már említett Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba, amely pedig egy ízig-vérig erdélyi történet. Mondhatni mindenevő vagyok: éppúgy imádom például a westerneket mint a hazai történeteket Budapest világvárossá válásának idejéből. Van viszont egy író, aki íróként nem áll hozzám közel, pedig ugye földim is – Krúdy Gyuláról beszélek. „Édességként” nagyon szeretem elfogyasztani a novelláit, de nem az én világom az, hogy egy jó poénért képes mindent felrúgni és hogy menet közben olyan kitérőket tesz, ahová lehetetlen visszatérni. Megkockáztatom, hogy dilettáns irodalom lenne, ha nem olyan utolérhetetlenül magas nyelvi színvonalon, olyan zseniális hangulatfestéssel művelné - én a feszes megfogalmazást, a csattanóra kiélezést, a szétfutó szálak precíz összeöltését szeretem, nem a lebegést és a kanyarokat.
PN: És a zsánerirodalomból? A Szindbád-regények olvasása során nekem például Simenon ugrott be legtöbbször.
CSL: Simenont azzal ajánlottak nekem annak idején hogy szépirodalmi szintűek az írásai – egyébként ez bizonyos szövegeire igaz is – legalább húsz regényét bizonyosan olvastam is akkortájt.
PN: Szindbád a világ számos részére eljut a regényeidben – olykor szabad akaratából, olykor kényszerűségből - de a határokon belül nem szakad el Nyárligettől. A szűkebb pátriádban – konkrétan egyrészt a vidéki város polgárias világában, másrészt a falvak és bokortanyák paraszti környezetében - játszódnak a Száraz évszak és A vidék lelke írásai is. Ezt a kettősséget családi környezetedben is megtapasztaltad?
CSL: Nagyon sokféle kulturális tradíció él bennem, és ahogy öregszem egyre többet fedezek fel. Szüleim elsőgenerációs értelmiségiek, még a múlt rendszerben felemelkedtek a felső középosztálybeli szintig. A nagyszülők egyik része a hajdúsági, a másik a nyírségi paraszti világból származik. Nagyon érdekes világ volt mindkettő és gyökeresen eltértek egymástól: a hajdúsági-földesi ágon is nagyon sokat meséltek az öregek, de leginkább csak a mindennapi élet kézzel fogható dolgairól, evésről, időjárásról, aratásról, betegségekről, háborúkról. A nyíregyházi-nyírségi nagyszüleimtől sokkal fantáziadúsabb, olykor egészen bizarr és elképesztő történetek jöttek, mintha csak ijesztgetni akarták volna egymást és engem. Igazi népi mesemondók voltak – valóságos eseményként adták elő sztorijaikat, melyekben bizonyára rengeteg minden volt, amit ők illetve mások költöttek hozzá. Amikor jött a rendszerváltás akkor kezdtek el rengeteget írni a málenkij robotról meg a szovjet katonák erőszakoskodásairól - nekem semmi újdonság nem volt ezekben, gyerekkoromtól kezdve ilyen történetek között nőttem föl. Hozzáteszem, a jó írók, az igazi realista írók már a rendszerváltás előtt is megtalálták a módját hogy írjanak ezekről, ha burkoltan is – és nem is biztos, hogy jó mindig direkt módon az emberek arcába vágni a nyers igazságot. Történeteim jelentős része egyébként Nyárligeten játszódik, ami – és ezt mindig elmondom – nem azonos Nyíregyházával. Csak nagyon hasonlít rá.
PN: Azért aki helybéliként olvassa a szövegeidet, rá fog ismerni mondjuk a helyszínekre?
CSL: Igen, és az olvasóim általában mondják is, hogy a történet jó, csak ezt vagy azt az utcát akkor másképp hívták, az az épület nem ott áll stb. Erre azt felelem, hogy ez szándékos, hiszen a helyszín épp azért Nyárliget és nem Nyíregyháza, hogy mindent elvehessek Nyíregyháza történetéből amire szükségem van, de bármit hozzá is tehessek. Egyébként ha már itt tartunk, Pervijplán és Aspenau (a Szindbád Szibériában és az Inspektor Szindbád fő helyszínei, a szerző megjegyzése) sem létező városok.
PN: Lágerirodalom manapság már nagy számban hozzáférhető. Ahogyan az Inspektor Szindbád kapcsán nyilatkoztad, annak írása közben, a hatvanas évek NSZK-jához való anyaggyűjtésben félelmetes mennyiségű archivált folyóiratra támaszkodhattál. A századelő Mezopotámiája – ahol Szindbád gyerekeskedik – vagy mondjuk az egy emberöltővel későbbi korszak fekete-tengeri fürdővárosának miliőjét már keményebb diónak gondolnám, pedig mindkettő leírása nagyon hitelesnek tűnik.
CSL: Ami a fürdővárost illeti, az egy nagy személyes élményemhez, egy nyaraláshoz kötődik – nem szoktam elmondani, de a Fehér város voltaképpen Konstanca. Persze a Szindbád, a detektív vonatkozó fejezete egy száz évvel ezelőtti Konstanca, de 2009-ben, amikor a regény íródott már rengeteg a városhoz kötődő forrás – visszaemlékezések, fényképanyag – fellelhető volt az interneten, már ha megfelelő angoltudással rendelkezett az ember. És a régi belváros is tulajdonképpen érintetlenül megmaradt. Ami Szindbád mezopotámiai gyermekkorát illeti, Bagdad akkor még az Oszmán Birodalom része volt, egy tán háromszázezres multietnikumú város – most egy sokkal homogénebb többmilliós betonváros. De például az innen kivándorolt vagy elűzött zsidók közül sokan Amerikába mentek, és jónéhány weblap létezik, mely az ő visszaemlékezéseiket tartalmazza. A leghétköznapibb dolgok tekintetében is. Ezek a források roppant hasznosnak bizonyultak. És még valami: attól sem kell félni attól, hogy ember elengedje a fantáziáját.
PN: Mondasz erre egy konkrét példát?
CSL: Van a Szindbád, a detektívben egy olyan rész, melyben a főhős visszaemlékezik arra, amikor kiöntött a Tigris és hatalmas árvíz söpört végig Bagdadon - fontos rész, a hős nagy traumaként éli meg, különösképpen azt, hogy nem mentett ki egy babakocsiban sodródó gyermeket. Részben ezért is lesz belőle később rendőr. Ez a „nagy bagdadi árvíz” teljes egészében az én agyszüleményem volt, a szerkesztés során is simán átment, s csak utóbb kezdtem el töprengeni rajta, hogy Irak alapvetően azért mégiscsak egy sivatagos vidéken fekszik. Kíváncsiságból rákerestem utólag a megfelelő szókapcsolatokra és tömegével jöttek a képek arról, ahogyan ömlik be a víz a városba – ez a bizonyos hatalmas árvíz legalább egy esetben ténylegesen megtörtént abban a korszakban. Röviden azt is mondhatnám, hogy vigyáznod kell, ha kitalálsz valamit az életben és az irodalomban, mert a végén még megvalósul vagy már meg is valósult. Ha például a horrortörténeteket vesszük, csak a leggátlástalanabb író fejében születhet olyan borzalom, amit megvalósított a spanyol inkvizíció vagy a nácik.
PN: Ha van, ami minden szövegedet jellemzi az erős, egyenletesen fenntartott hangulat. Könnyen/nehezen írsz?
CSL: Mindig akkor állok neki a munkának amikor már nagyon sok jegyzetem van - a háttérről meg a történetek tartalmáról is – egy novellánál kb. egy oldalnyi jegyzet, egy regénynél meg akár száz oldalnyi is. Mondjuk úgy, hogy a történet negyven százaléka már megvan a fejemben, amikor nekifogok az írásnak, a többi pedig menet közben érkezik. Nagyon sokszor van, hogy amikor elkezdem még nincs meg a csattanó, például az, hogyan fognak a bűnös nyomára jutni a nyomozók, de menet közben mégis kialakul az egész. Sok – hat-nyolc – átolvasás és javítás után adom át a művet a szerkesztőmnek. Nem drasztikus dolgokat kell elképzelni, mondat- és szóátírások, húzások is rengeteget számíthatnak, a lényeg hogy érezzem: jobb lesz tőle a szöveg. A második-harmadik verziót már a feleségemnek is megmutatom. És egyébként is fontosnak tartom, hogy egy kívülálló is lássa a végeredményt, leginkább azért, mert én mindent tudok arról, mi, miért és hogyan történik a könyvben, de nem biztos hogy abból, amit leírok, ez más számára is világosan kiderül. A változtatási javaslatokat általában megfogadom. Szerintem könnyű velem dolgozni.
PN: Amikor a végére érsz egy munkának az nagy megkönnyebbülés, vagy már a következőn jár az eszed?
CSL: Ez azért érdekes, mert amikor egy adott novellán dolgozom akkor mindig tíz-tizenöt másik is formálódik párhuzamosan. Egy Ötletek elnevezésű fájlban napról-napra híznak ezek a novellák. Az én munkahelyem egy könyvtár, ott nem írok, hanem beszélgetek a könyvtárba érkező gyerekekkel, kollégáimmal és persze sokat olvasok. Az interneten is, amit egyébként nem kell lenézni, mert a sok selejtes információ mellett nagyon sok értékesre is rá lehet lelni ott, és könyvtárosként egyébként is a szakmám kulcsfontosságú része, hogy tudjam, mit hol kell keresni, hogy míg a hiteles információ feltételei. És nagyon fontosak még az álmok is. Rengeteg ötletem van, amely álmomban született.
PN: Van a fejed mellett egy notesz arra az esetre, ha felriadnál, vagy hogyan kell ezt elképzelni?
CSL: Pontosan így.
PN: Nekem bizonyosan az apró, triviális részletkérdések okoznák a legnagyobb problémát: az egyik kedvenc Szindbád-novellámban például egy szeneskocsi és békebeli szenesemberek működése körül bonyolódik a rejtély. Nehéz elképzelni, hogy hová nyúlnék, ha ennek akarnék utánajárni.
CSL: Ebben az esetben például a lovakhoz kötődött a legnagyobb problémám – az, hogy ott lehet-e hagyni őket magukban, a hajtó felügyelete nélkül, és az, hogy tudnak-e hátrafelé menni - mindkét kérdés kapcsán igenlő válaszra volt szükségem ahhoz, hogy úgy oldódjon meg a rejtély, ahogy elképzeltem. Egy állattenyésztésben járatos ismerősöm segítségét kértem és egyébként is: ha kell, akkor kérdezek, kérdezek és kérdezek. Mindig minden lehetőséget próbálok megragadni, ami éppen rendelkezésre áll, legyen szó akár olyan dolgokról, mint egy válás, egy gyerek betegsége vagy egy haláleset, részletekbe menően faggatózom, ha hagyják.
PN: Nem tudom megállni hogy meg ne kérdezzem: a „búgatási tervvel a létező szocializmusért” frázis a te kreálmányod?
CSL: A frázist én találtam ki, de a búgatási terv egy létező fogalom volt. Az ötvenes években kiadtak gazdálkodást népszerűsítő diafilmeket, ez volt a forrás. Ma már inszeminátorral csinálnak mindent, de régen ez nem így volt, nem lehetett összevissza búgatni (nevet), már csak azért sem, mert a rendelkezésre álló ólak befogadóképessége adott volt. Iszonyatosan érdekes dolgokra bukkanhatsz, amikor egy részletkérdésnek utánanézel.
PN: A Szindbád-regények jól érzékelhető „evolúción” mentek át. Az első egy klasszikus novellafüzér, hasonlóképpen a második is azzal, hogy itt már megfigyelhető – kis képzavarral élve – némi szerializálás, tehát hogy bizonyos rejtélyek áthúzódna egyik történetből egy időrendben későbbibe. A harmadikban ez az úgymond központi szál keretbe foglalja a többit, a negyedik pedig már klasszikus regény. Mindez szándékosan alakult így?
CSL: Az első három regény történeteinek jelentős százaléka – fejből már nem tudnám pontosan meghatározni mennyi – folyóiratokban jelent meg, és ott azért szeretik a lekerekített szövegeket, a terjedelmi korlátról nem is beszélve. Említettem már róla, hogy az ötleteim folyamatosan jönnek, és korábban úgy álltam hozzá, hogy mindet megvalósítom – ha nem az éppen készülő, akkor egy későbbi kötetben. Rá kellett jönnöm aztán, hogy ez nem mehet így a végtelenségig, korlátozni kell az adott műbe beintegrálható történtetek számát. És már amúgy is ki akartam próbálni, tudok e „klasszikus” regényt írni. Egyébként úgy tervezem a jövőben is fogok novellákat, elbeszéléseket és regényeket is írni.
PN: Mesélsz nekünk Szindbád születésének részleteiről?
CSL: 2008-ban írtam a Honvéd utcai eset című novellát, melyben az az ellentmondás érdekelt leginkább amely egy kellemes kisvárosi környezet és egy családon belüli gyilkosság között feszülhet. Októberben került sor Nyíregyházán egy felolvasóestre, és az esemény után a Vörös Postakocsi (2007 óta működő irodalmi, művészeti, kritikai folyóirat, a szerző megjegyzése),főszerkesztője jelezte, hogy lehozná a lapban. Rögtön másnap hasonló közlési szándékról értesített a Kalligram folyóirat, ahová korábban elküldtem az írást. A Kalligram kapta meg végül, de úgy voltam vele, hogy azért a Vörös Postakocsit sem kellene mellőzni, úgyhogy gyorsan írtam egy másik novellát ugyanabban a korszakban és környezetben, ugyanazzal a hőssel. Mire észbe kaptam, született még kb. 14-16 darab és ezekből lett a Szindbád a detektív.
PN: Gondoltál már rá, hogy a krimin túl más zsánerekkel is komolyabban „összeházasítsd” a történeteidet? A Vidék lelkében és a Száraz évszakban például akadnak természetfeletti elemekkel átszőtt, horrorisztikus írások.
CSL: A horror nincs kizárva, és a science-fiction sem - azzal a megkötéssel, hogy a sci-fit és a horrort én nem zsánerként, hanem témaként fogom fel. Valószínűleg Nyárligettől nem, csak a jelentől szakadnék el és áthelyezném a történéseket a jövőbe. A Hiéna reggelije kötet címadó elbeszélése is ilyesféle miliőben játszódik, egy romokban álló városban.
PN: Ezek szerint nem vagy optimista?
CSL: Nem túlzottan, de igyekszem visszafogni a pesszimizmusomat. A végletes pesszimizmus – mondjuk amikor egy költő nem talál más témát csak a halált meg az elmúlást – megfekszi az ember gyomrát, márpedig én nemes élvezethez akarom juttatni az olvasóimat és nem elvenni az életkedvüket. Éppen ezért soha nem írnék olyan történeteket, amelynek az a végkicsengése hogy nincs értelme az életnek, vagy hogy a világra pusztulás vár. Noha egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az emberi civilizáció fennmarad. A végtelen egoizmus mentalitása – minden törzs, nép, kultúra, társadalmi osztály a saját felsőbbrendűségében hisz – háborúkhoz vezet, ami az atomfegyverek korában tarthatatlan. Fejlődtünk sokat, de a tudatunk az nincs messze az ősember tudatától - mindez persze változhat, de valószínűleg még sok ezer év kellene hozzá és nem tudom lesz-e ennyi időnk.
PN: Mesélsz nekünk a jövőbéli terveidről?
CSL: A Kádár-rendszert még nem jelenítettem meg regényben – ugye ’61-ben végződik az Inspektor Szindbád – de, remélem, eljön ennek is az ideje. A legizgalmasabb ebben az, hogy elsőre nagyon unalmasnak tűnhet a korszak, pedig nem az, hiszen tipikus válságrendszer volt és egyébként is meggyőződésem, hogy a történelemnek és az életnek nincs olyan szelete, amelyről ne lehetne érdekes történeteket írni. A soron következő Szindbád-regény viszont még nem erről a korszakról fog szólni. Ebben, azt hiszem, el fogunk búcsúzni a főhőstől – nem hal meg, mert azt én mindig elmondom, hogy őt soha nem fogom megölni – és más lép majd a helyébe. Legalábbis más főszereplő. Ha Isten létezik és megsegít, haladok a jelen felé a műveimmel. De visszaléphetek a múltba is. Erre konkrét példa a tavaly megjelent Sherlock Holmes Budapesten, amely 1928-ban játszódik. Ez az első művem – egy eddig meg nem valósult forgatókönyvemet leszámítva - amely felkérésre íródott.
PN: Ezek szerint lehetett volna valaki más is a ponyvák hőskorából, mondjuk Arséne Lupin?
CSL: Akár. Pár éve nagy divatja van a szabadulószobáknak, és ezek kapcsán aztán – külföldön legalábbis mindenképp – a hasonló koncepcióra épülő „szabadulókönyveknek”, Sherlock Holmes pedig, azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy a mai napig mennyire népszerű – azt hiszem csak az elmúlt évtizedben nyolc különböző sorozatadaptáció készült róla. A Corvina kiadótól jött az ötlet, hogy össze lehetne kötni a kettőt, de amikor elolvastam egy ilyen könyvet - a címére nem emlékszem, németül olvastam – arra jutottam, hogy az eredeti elképzelést, mely szerint 2-3 oldalanként jöjjön egy kérdés, én nem tudnám megvalósítani. Abba maradtunk végül, hogy a történet legyen intakt és csak a legvégén legyen egy kérdéssor, amely helyen megválaszolásával egy alternatív befejezéshez jutunk hozzá.
PN: Szindbád kapcsán nem merült fel eddig – már csak a novellákra épülő szerkezet kapcsán is – a filmsorozattá formálás ötlete?
CSL: Még akár elő is fordulhat. A Szindbád, a detektív kapcsán jelenleg is folyamatban van egy adaptációs workshop, de hogy ténylegesen lesz-e belőle valami, az még a jövő zenéje.
PN: Krúdy Szindbádjához nagyon markánsan kötődik egy arc, Latinovits Zoltáné. Azon gondolkodtál valaha, hogy a Te Szindbádodnak ki lehetne az ideális megformálója?
CSL: Az én Szindbádon fiatal korában úgy nézett ki, mint ahogy most kinéz Máté fiam.
PN: Végezetül két kérdés, amely minden interjúnkban a végére marad. Elárulod mit olvasol most?
CSL: Most éppen Arthur Haileytől olvasom a Detektívek című krimit, igyekszem zsánerirodalmat is rendszeresen olvasni – hozzáteszem, én abban hiszek hogy csak kétféle regény van, azaz jó és rossz. Az első Szindbád-regény kapcsán is az járt a fejemben, hogy lecsapok mind a csak szépirodalmat, mind a csak krimit olvasók táborára is, és azt hiszem ez részben sikerült is. A szépirodalmat olvasókkal sikerült elfogadtatnom, hogy egy krimi is lehet szépirodalom, a krimit olvasókkal viszont szerintem még nem teljesen sikerült elfogadtatnom, hogy a szépirodalom is lehet izgalmas.
PN: Végezetül arra kérlek, ajánlj az olvasóinknak két művet – egyet a mindenki által ismert és elfogadott kánonból, illetve egy olyat, amely vélhetőleg kevéssé ismert, de jó szívvel ajánlanád.
CSL: Az utóbbi kategóriából a mindenképpen a Püspök atyafisága című regényt említeném Iványi Ödöntől, ez az első magyar realista regény. A világvárossá váló Budapest regénye ez. Az Inspektor Szindbádba egyébként bele is szőttem, a hős Iványit nevezi meg arra a kérdésre, hogy ki a legjobb magyar író. Persze ez nem igaz, de a Püspök atyafisága akkor is egy nagyszerű könyv. A kánonból pedig legyen Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúk.
PN: Köszönöm a beszélgetést.
