Augusztus és szeptember folyamán közzétesszük az oldalon az Arany 200 – Balladaremix című novellapályázatunkon dobogós helyezést elért szövegeket. Ezek az írások szerkesztetlenek, úgy kerülnek elétek, ahogyan azt a zsűri is megkapta. Az ingyenesen letölthető e-kötetbe, mely a legjobb írásokat tartalmazza majd, már a szerkesztett változatok kerülnek be.
Következzen az első helyezett novella.
Veress Elza-Emőke: Vörös Rébék
A kutyák ugatása feketére festette az ég alját, amikor Pörge Daniék cifra kapualjában megszólalt Feneş rendőrhadnagy.
– Ce ştiţi de doamna Rebeca Vereş?
– Én semmit – válaszolta kurtán Pörge Dani.
– Când aţi văzut-o ultima oară?
– Ilyeneket nem tartok észbe.
– Am informaţii cum că a păşit pragul casei dumneavoastră chiar în ziua dispariţiei ei. Cum comentaţi acest lucru?
– Aztán orrával radírozná a küszöböt, megannyiszor vendégül látom! Megadom én neki ezt a tisztességet!
Pörge Dani nem igazán kedvelte, ha a községi rendőr folyton megjelent a kapujában, s hogy gyakran előtűnt némely fa mögül, azt nem kis bosszúsággal tűrte, főleg azóta, amióta igen, eltűnt Veres Rebeka kisnyugdíjas, a nyugdíjával együtt. Hogy pontosan fogalmazzunk, előbb a nyugdíja tűnt el, aztán ő maga is odalett.
Megmondta a bótosné, hogy mintha tudta volna, amikor Veres Rebeka visszaköltözött a városból, hogy ennek itt nem lesz nyugta. Igen, visszaköltözött, s eladta a blokkot, s ettől volt pénze, s ezt tudta mindenki. Emiatt nem volt szemlátomást nyugta. Aztán még egyebekért is, amit senki sem tudott eddig pontosan, rendesen, szabatosan megfogalmazni, csak mondták, járt a szájuk, reggel, délben, este, ingerülten vagy rosszmájúan, tény, ami tény, Veres Rebeka nehezen fogadta el, hogy ő az új Rebi néni a faluban, miután többek szerint ezt a címet ősanyja, üknagyanyja, dédnagyanyja, nagyanyja és édesanyja is sorra viselték, el egészen addig, amíg édesanyja magával nem vitte a fődbe, amikor meghalt, igen, akkor, nyolcvanhatban, amikor még az eső is esett egész temetés alatt, és a temetőről visszafele jövet, de arrafele menet is az összes munkásnő kolleganőnek beleragadt a szép, hegyes tűsarka a szurokba, amivel a nagyutat fódozták. Ez volt, na. Rebi néniről mindenki tudta, hogy kicsoda és micsoda, és most azt is egészen jól tudja mindenki, hogy kicsoda Veres Rebeka az Egyesülés Negyedből, mert az mindigis idevalósi volt, abból sosem lett városi, és igen, tudják, mert Pörge Dani utána vette el a Sinkóék cifra lányát, a Terát, miután nagy robajjal hazaköltözött a faluba, és azt mondta, hogy ő is elkezd nyugdíjas létére gazdálkodni, ha már a gyárból úgyis előnyugdíjazták, nagy szerencséjére mégis, ellentétben másokkal.
Milyen boldog volt és milyen vidám cifra Tera!
– Soţul e acasă? – kérdezte egy nap Feneş rendőrhadnagy cifra Terától a kapunál állingálva.
– Nu.
– Când vine acasă?
– Diseară.
– Să-i spuneţi că aş lua 5 litri de vin! Că vin sărbătorile...
– Care sărbători? – hüledezett Tera.
– Sărbătorile, doamnă! Sărbătorile!
Cifra Tera intett, hogy megmondja, és mindvégig távolabb állt, hogy ne kelljen a szemébe néznie, meg azért is, mert untig tele volt vele, a szagját se bírta, de az ólálkodásait aztán végképp nem. Feneş rendőrhadnagy biztosra tudta, hogy cifra Terának nem megy a házassága, s ilyenkor itt faluszinten elválásról szó sem lehet. Méghozzá most nem, amikor megmondták Pörge Daninak, hogy jövő hónaptól bezár a bútorgyár.
*
Lajos-Márton délben az utcán téblábolt, amikor Tera intett neki, hogy menjen be, mert most nincs itthon az ura, és mert sütött neki tésztát és eldugta a kamrába, a tíz literes kannák mögé, és menjen be, és vigye el a tésztát.
Lajos-Márton tehát ezzel az óriási, 30x40 cm méretű ajándékkal a kezében közeledett a Komplex épülete felé, amikor szembe ment Feneş rendőrhadnaggyal:
– Dumneavoastră aţi fost în relaţii bune cu cetăţeana Rebeca Vereş? – kérdezte tőle.
– Mondjuk – mondta az amúgy nyári nagymelegben is nyakkendőt viselő könyvelő úr.
– Fiţi bun şi ajutaţi-ne! V-aş ruga frumos să-mi spuneţi când aţi văzut-o ultima oară.
– Vineri.
– Care vineri?
– Vineri.
– Interesant... Alte informaţii care ne-ar fi de folos?
– Nu sunt.
– Apoi aţi observat ceva ciudat la ea în ultima vreme? Să zicem schimbare în comportament?
– Ciudat? Nimic ciudat. Ea aşa era de felul ei. Ciudat. Változatlanul különös, de mégsem különleges...
Ezt Feneş rendőrhadnagy igenis értette, de nem akarta tovább faggatni Lajos-Mártont. Tudta, hogy délre jár, és most van a váltás a Komplexben, mert amióta az olasz megvette a Komplexet, őrváltás van, délben és éjfélkor. Azt is tudta, mint mindenki, hogy Lajos-Márton egyáltalán nem könyvelő a Komplexnél, hanem szimpla őr, és hogy ezt neki nem szabad megmondani, mert Lajos-Márton képes felakasztani magát, ha valaki szembesítené azzal, hogy ő már nem a falu nagy becsben tartott könyvelő ura, mert a számológépgyár bezárt, és itt a Komplexben nincsenek se lábak, se fejek, amit könyvelni lehetne, csak az épület van, vagyis kívülről, vagyis alig.
Alig gondolta ezt végig Feneş rendőrhadnagy, amikor hatalmas csattanást hallott a háta mögött, és csak annyit látott, hogy összeért az ég a földdel, és mire odaért, már mindenki halott volt, egy nőt kivéve, akit ölébe vett, úgy emelt ki a személygépkocsiban felcsapó lángok közül. Estére az egész falu azt mondta, hogy nem kell sajnálni, sőt nem kell keresni Veres Rebekát, amiatt, hogy eltűnt, mert ez az autóbaleset is az ő műve, igen, nemhogy a falubeliek nem tetszenek neki, hanem még azon idegenek sem, akik idetévednek vagy akik azt hiszik, hogy innen tizennégy kilométer a határ, pedig ki van írva, vagyis nincs kiírva, hogy „spre vamă”, csak úgy tudják, hogy minden határt megnyitottak. Hát ezt nem. Ezt még nem, s nem is fogják egyhamar, mert az nem lehet, hogy errefele jöjjenek az idegenek, s még a végén szemet vessenek, vagy kezet tegyenek a fájin jó dolgokra a Komplexből. Ebből a meggondolásból Lajos-Márton este eltűntette a Komplex útjának a hídját, úgyhogy éjjel azoknak, akiknek dolguk akadt a Komplexnél, a mező felől kellett kerülniük. Ennek csak az lett az egyetlen közvetlen következménye, hogy másnap délben épp Lajos-Márton ő maga törte ki a bokáját a sánc átugrása közben, s fájlalta nagyon, ezért bement Teráékhoz, hogy tegyenek rá vizes ruhát. Tera nem számított a látogatásra, folyton eltűnt az első házban és mondta, hogy neki fáj a feneke, és Lajos-Mártonnak meg kellene néznie, hogy ugyan mi lelte az ő fenekét, mert Pörge Dani kifejezetten elutasítja az ilyenfajta művelet elvégzését, s nyomban mentséget keres a távozásra, vagyis rendszerint hátravánszorog a pajtába, hogy rendezze a teheneit.
Feneş rendőrhadnagy nehezen értekezett a szakadt, összeégett, szomorú szívű lánnyal, akiről, öltözetéről ítélve, azt feltételezte, hogy valami önkéntes lehet, valami vöröskeresztes vagy mi, vagy álmodja az egészet.
– Misunderstood. – mindig ezt mondta a lány, amiről Feneş rendőrhadnagy azt feltételezte, hogy azt jelentheti, hogy nem ért semmit, persze idővel azt is, hogy őt sem senki. A szakadt, összeégett, szomorú szívű lány az utat nézte naphosszat, amint az egyenesen belehasít a látóhatárba, durván és erőteljesen, mint Lajos-Márton Terába.
– Ez fájt! – mondta Tera, amikor Lajos-Márton elengedte.
– Akkor mondjad a balfasz uradnak, hogy csinálja ő!
– De nem tudja!
– S az a te nagy bánatod, hogy nem tudja! De ha én csinálom, nem jó!
– De jó! Igenis jó! Nagyon jó! Nem mondtam, hogy nem jó... csak... csak...
– Csak mi?
– Csak... fáj... fáj...
– Aztán rajtatok se lehet kiigazodni – húzta mérgesen a nadrágját – Az ember azt se tudja, hogy csinálja, hogy jól legyen! Aztán olyan könnyen megharagusztok, de ha anélkül maradtok, akkor szóba se álltok az emberrel!
– Kár...
– Mi kár?! Mi kár?!
– Hát kár...
– Gondolkodtál volna előbb! Előbb! A saját eszeddel! Azzal!
– Hjaj!
– Utánam ne járj! Megértetted? Megértetted, hogy ne járj?
– De...
– Én nem fogok neked bejárogatni megnézni, hogy mitől fáj a te segged! Nem fogok ezután! Hát ezé’ nem!
– Ne haragudj, kérlek!
– Egyformák vagyok! Mind! Azt hittem, hogy attól, hogy a Sikóék lánya vagy, különb vagy! Azt! Hát nem vagy az! Nem! A segged sem különb, ugyebár, a másétól! Aztán fáj, mert kéne... Kéne... Azért...
Az angolul beszélő szakadt, összeégett, szomorú szívű lány halk volt és gyenge, mint a nádszál. Megette a levest, amelyet Feneş rendőrhadnagy dobott össze neki késő délután és már köszönte volna meg, amikor Pörge Dani bejött ajtóstól, levágta az asztalra az öt liter bort, és mondta, hogy ötven lej, és mondta, hogy ne nála keressék a vénasszonyt, hogy buktatná ki szívesen a küszöbön, ha újra meglátná, aztán elment.
– Te! – mondta éjnek idején az angolul beszélő lány, és próbálta megsimogatni Feneş rendőrhadnagy arcát.
– Poftim?! – kapott az észbe. Jó lenne felgyorsítani a munkálatokat, cikázott át az agyán, s minél hamarabb utánanézni, hogy ki is ez a szakadt, összeégett, szomorú szívű lány, honnan jött, s hazaküldeni, s hogy a bulgáriai bejegyzésű személygépkocsi tulajdonosának ütheti a nyomát, azt tudta, s hogy a lány naponta más nevet adott magának, azt természetesnek vélte, s hogy továbbá mindent homály fedett, azt elfogadta, de mégis nyugtalanította. Mígnem aztán egy nap előkerült két hajtű és egy, a mosogatóasztal alatt halálát lelt egér. Két emlékkép. Ezekre kellett vigyáznia.
*
– Maga szerint – kérdezte egy nap Lajos-Mártontól Feneş rendőrhadnagy, miközben a postán várakozott – între om şi animal mi a határ?
– Semmi határ – húzta meg a pálinkás üvegét Lajos-Márton.
– Atunci cum vine asta, dom’ contabil?
– Nicicum! – húzta meg újra a pálinkás üvegét Lajos-Márton. – Păi aşa frumos, tot ce e bun în noi de la animale am moştenit. Hogy emésszünk és szeretkezzünk. Ennél többet még akar maga valamit?
– Nu, nimic în mod special.
– Akkor én magának în mod special megmondom, hogy magát itt mindenki utálja, mert maga egy büdös, szekus kommunista, és a büdös, szekus kommunistáknak végük! Végük! Érti!? Maga fogja bé a pofáját, és hallgasson, amíg jól van dolga, mert ha nem hallgat, akkor mi béverjük szépen a pofáját magának!
– Egyeskabin! – kiáltotta el magát a szép szemű, zsíros kontyú, kövér postáskisasszony.
– De când te sugrumă pe tine întunericul? – kérdezte a telefonkagyló, vagyis domnul colonel Adămuş a megyétől.
– Am vrut să vă urez la mulţi ani, multă sănătate şi prosperitate, da. – habogott Feneş rendőrhadnagy, miközben integetett Lajos-Mártonnak, hogy tűnjön el, s törölte folyton a homlokát.
De amikor a lány bökködni kezdte a hátát, hogy:
– Does he speak English? Does he speak English? – lecsapta a kagylót és ráförmedt:
– Sigur că vorbeşte! Aici toată lumea vorbeşte engleză, absolut toată lumea, dar le e ruşine să scoată vreun cuvânt, le e ruşine de... de... dimineţile care se crap, de nopţile reci şi sugrumătoare, de orice, de faptul că sunt femei, de faptul că sunt bărbaţi, de faptul că tânjesc după plăcere, de faptul că sunt impotenţi, de faptul că sunt şomeri, de faptul că sunt ţărani, de faptul că sunt... Că sunt! Există! Aşa... Aşa de demult...
*
– Acasă! Otthon! Hol? Unde? – türelmetlenkedett este Feneş rendőrhadnagy, de a lány csak falta jóízűen a marhasültet, amelyet Feneş sütött neki közepesen véresre, és mondta, hogy „very good”, amely szavakról Feneş feltételezte, hogy nem lehet településnév vagy országnév.
– Ceva, something, valami?! Valami! Emlék! Remember?
A lány nem szólt, csak a szeme lábadt könnybe. Ekkor csend lett. Feneş rendőrhadnagy megbánta, hogy olyan rámenős volt, és tudta, hogy be kell érnie azzal a két emlékképpel, amelyeket a lány rábízott, a két hajtűvel és a mosogatóasztal alatt halálát lelt egérrel, de azon vette észre magát, hogy a lány hangtalanul tátog, s rémülten néz a háta mögé, s mutogat. Mindezt akkor értette meg, amikor megszólalt egy hang:
– Bună seara! – aminek hallatára Feneş rendőrhadnagy úgy megdermedt, hogy meg sem mert fordulni, csak mutogatott össze-vissza a lánynak, hogy ő itt, pedig a lány nem is ismerte, hogy ki az illető, mígnem a szóban forgó ő érdeklődni nem kezdett:
– Ce pula mea?! Spune-mi tu! Ce pula mea se întâmplă aici?
– La mulţi ani, domnule colonel! Adică bună seara! Să trăiţi! – fordult meg Feneş rendőrhadnagy.
– Să fute dracul odată, dar cum se poate să dispară cineva numai așa fără urme!?
– Aţi călătorit bine?
– Aşa fără urme... – ismételgette Adămuş rendőrezredes úr – Seară bună!
– Luaţi loc! Beţi ceva? Să vă pregătesc ceva? Un ceai? O cafea?
– Cine pula mea este fata asta? – méregette a lányt tetőtől talpig. – Apoi nu-i treaba mea – kortyolt bele az időközben előteremtett teába. – Mare prost eşti Feneş tu! Habar n-am de ce pula mea te-am pus eu aici! Şi cine mai puteam să pun? Cine dintre voi mai ţineaţi ochii deschişi? În pula mea odată! – s aztán a maga modorában nekivágott az éjszakának, és Feneş rendőrhadnagy csak csóválta a fejét és ciccegett, amikor a lány megszólalt:
– Kár!
– Ce anume?
– Kár!
– Futu-i mama mă-sii odată! – rémült meg e szavak hallatán.
A reggel gyorsan jött. Mindig gyorsan, aznap még gyorsabban, mert Pörge Dani beverte a ajtót, hogy jöjjön valaki gyorsan, mert Tera nagyon rosszul van.
Tera és az angolul beszélő lány jó sokáig voltak bezárkózva az első házban, mindez azért volt, mert a doktor nem lakik a faluban, és csak reggel jön, kedden és pénteken reggel. Ezalatt Feneş rendőrhadnagy kint várakozott, cirógatotta a kandúrmacskát és rágcsálta a sóskát.
– Eu zic să nu riscaţi – mondta Lajos-Mártonnak.
– Tu? Tu şi cu cine? Cu târfa aia care se preface?
– Pe ea să-o laşi în pace! – tartotta maga elé védőpajzsként a kandúrmacskát.
– Messziről látszik, hogy jó pinája van neki...
– Am înţeles! Să ştii, că am înţeles!
– Aztán ha még sokat jártatod a szádat, akko’ megszabadítlak attól a hamvas, bársonyos pinától, meglátod! Azt megígérem! – szikrázott Lajos-Márton szeme, s elindult ki a Komplex felé.
Este a marhák nagyon nehezen mentek be a pajtába, a tejük is elapadt, folyton varjak keringtek a ház fölött, s Pörge Dani minduntalan azt hajtogatta, hogy a damna Vereş Rebeca a hibás mindezért, mert tíz varjúban tért vissza a lelke, egyszerre. Aztán mégsem ment be a házba, pedig Tera hívta, hogy menjen be, hanem vett egy baltát és egy kőfaragó kalapácsot, és elindult éjnek idején a Komplex felé.
– El kéne vetetni!– szorongatta Tera állát Lajos-Márton.
– Nem! – fogta be a fülét Tera.
– Ha olyan hülye lesz, mint az urad, akkor nem kell bánjam, hogy én basztam!
– Akkor sem!
– Aztán akkor ne gyere nekem, hogy a szép szemű, zsíros kontyú, kövér postás Erzsike picsájához járok! Nehogy aztán nekem előjöjjenek az érzelmeid, hogy hova sétáltatom a faszomat!
*
– Ştii ce cred? Ştii ce? – nézett Feneş rendőrhadnagy az angolul beszélő lány oktalan macskatekintetébe – Că tu defapt nici nu exişti! Că eşti numai un vis, un miraj! Da! Tu nu ai cum să exişti!
– Nobody wants to find me – bújt be a lány a ruhásszekrénybe.
Feneş rendőrhadnagy nehezen aludt el, és azt álmodta, hogy a Komplexben van egy varjúfészek, és Vereş Rebeca és Ladislau-Martin vezetik a Komplexet, és minden tehén, bika és borjú helyén egy-egy tűsarkú cipős ember áll, nők, férfiak, gyermekek, olyan tűsarkú cipőkben, amelyeket az orosz piacon vásároltak, és jönnek lefele az aszfaltozott úton, és nagyokat ugranak a sáncon át.
*
Egy reggel nagy tömeg gyűlt Pörge Daniék háza elé. Feneş rendőrhadnagy lökdöste kifele az angolul beszélő lányt, akit időközben elneveztek Verának, hogy jöjjön, mert Tera szülni fog. A szép szemű, zsíros kontyú, kövér postáskisasszony a hír hallatán maga is vajúdni kezdett, pedig még lett volna egy hónapja, Vera ezt színlelésnek vélte.
Estére az emberek nagy részének elege lett az életből, s szédelegtek ki a kocsmából, köpködtek jobbra, balra, hogy ilyen világba kár születni, igen, tényleg, és sajnálták Terát, meg a szép szemű, zsíros kontyú, kövér postáskisasszonyt. Vera tudta, hogy nem kerülhet a Feneş rendőrhadnagy szeme elé, mert Lajos-Márton boldogsága miatt nem kerülhet oda, és mert nem is értette, hogy miért, de úgy döntött, hogy eltűnik, kiáll az útkereszteződéshez, és valami alkalminak a segítségével eltűnik. Kiállt, de onnan valami tűsarkú cipős lányok elzavarták, hogy:
„Hülye picsa! Menj el! Mi tisztességes munkát végzünk! Takarodj innen!”
Vera úgy ébredt, hogy Feneş rendőrhadnagy költögette két szelíd pofonnal.
– Már azt hittük, sosem tér magához – guggolt le hozzá a községi orvos, akit csodaszámba megy, de ritkamód látni lehetett.
– Ce ştii de cei nou născuţi? – fogta komolyra a szót Feneş rendőrhadnagy.
– They are well. Very well.
Tehát élnek, és otthon vannak az anyjukkal, de miután varjak gyűltek a bölcsők fölé, a két újszülött kísértetiesen eltűnögetett, aztán végül előkerültek, csipkés holmikban, anyjuk karján, templomban, ünnepkor, aztán utána újra türelmetlenség lett úrrá mindenkin, hogy miért nem nőnek meg már akkorára, hogy valamire használhatóak legyenek.
*
Lajos Márton temetésére péntek délben került sor. Igen. Lajos-Márton meghalt, azért kellett eltemetni. A folyóból halászták ki, vagyis próbálták kihalászni, az elrészegesedett, hetyke, munkanélküli gépészmérnök úr asszisztált, és mondta a volt gépkezelő traktoristának, hogy egy kicsit jobbra, egy kicsit balra. Ettől Feneş rendőrhadnagynak felment a pumpája, belegázolt a folyóba ott, ahol a folyó repülőgép nagyságú hulladékból hordott össze egy mesterséges szigetet, amely felfogta Lajos-Márton holttestét, és puszta kézzel emelte ki Lajos-Márton földi maradványait.
A faluban kevesen mondták, hogy „szegény könyvelő úr”, pedig mindenki tudta, hogy Pörge Dani szólalkozott össze Lajos-Mártonnal, igen, s azt is már egyértelműen tudta mindenki, hogy a cifra Sinkó Tera miatt, féltékenységből, s amiatt, hogy nem bírta látni, mi jött ki a Tera hátsó feléből. De Feneş rendőrhadnagy feltételezése szerint nemcsak egyszerű féltékenységről, hanem üzleti féltékenységről is szó lehetett.
Kevés idő volt az óbégatásra, gyorsan kellett cselekedni. A plébános úr húzta a száját, hogy milyen ember volt ez a Lajos-Márton, hogy nem járt rendesen templomba, pedig mentségére legyen mondva, járt már három hete, és még nagy adományokban is részesítette az egyházat akkor, amikor mindenki látta, hogy a Komplex nem létezik, és hogy ez az ember minden bizonnyal munkanélküli. Vagy mégsem?
– A büdös, betyár, kasznár ükapját a büdös, nagyfaszú Lajos-Mártonnak! – korholta a lányát az öreg Sinkó, amikor az irányítgatta az asszonyokat, hogy a csirkét így, a sertést úgy, a marhát meg a kacsát amúgy készítsék el a Lajos-Márton emlékére.
Nem volt mit tenni, kellett hagyni Sinkó Terának, hogy gyászoljon, hogy meztelenül, rávesse magát a gödör mélyén fekvő koporsóra, kellett hagyni, hogy sírjon ott és toporzékoljon, hogy miért hagyta itt őt ebben a bűnös világban egyedül. Hiába próbálta Feneş rendőrhadnagy kisegíteni Terát a gödörből, két izmos, volt gyári munkás lefogta, s ezalatt az elrészegesedett gépészmérnök odament a gödörhöz, leköpte a koporsót, le Terát, s megdobálta őt földrögökkel, és mondta neki, hogy most dögöljön meg, büdös kurva, és egyék meg a picsáját a nyüvek, biztos nem ettek még ilyen finom, ízletes picsát, eközben pedig a plébános úr zavartan imádkozott egy fa mögött, az öreg Sinkó meg a botjával ütögette a kripta oldalát és kiabálta, hogy:
– Gyere ki onnan, te leánka, az anyád istenit! Van még elég fasz a faluban, ha az kell neked!
*
– Tu te joci cu mine! – mondta egy reggel Feneş rendőrhadnagy Verának. – Ascunzi de mine dovezi, care mi-ar indica „unicul şi singurul adevăr” privind identitatea ta!
Vera csak nézett szelíden, és látszott rajta, hogy kész lenne csókjával elhallgattatni Feneşt rendőrhadnagyot, amikoris az az arcába ordította, hogy:
– Eşti o mincinoasă!
Vera erre nem keseredett el, nem kezdett el sírni, csak lesütötte a szemét, és tűrte, hogy Feneş rendőrhadnagy újra és újra a fejére olvassa, hogy „Eşti o mincinoasă!”, aztán szépen lassan leült a padlóra, összegömbölyödött és azt mondta:
– But I really don’t remember anything!
Feneş rendőrhadnagy gyorsan odébbállt, s miközben gyalog végigment a központon, egy páran csúnyákat kiabáltak utána, aztán végül az erdő fele vette útját. Amikor visszatért az erdőből, elég kedvetlen és szomorú volt, újra átment a központon, és ugyanazoktól az egyénektől megkapta ugyanazokat a bókokat, hogy semmirekellő, büdös, szekus, kommunista, besúgó, disznó, állat, nagy fasz. Amikor visszaért a rendőrségre, Adămuş rendőrezredes úr már várta, és szólt, hogy ne üljön arra a székre, amelyik az asztal mellett van, és ne igyon abból a pohárból, amelyik a kredencen van, és ne nyissa ki azt az ablakot, amelyik mellett áll, és ne tegye fel a polcra az irattartókat, és legyen szíves és ne álljon az ajtó elé, de az ablak elé sem.
– Atunci ce să fac? – fakadt ki Feneş rendőrhadnagy.
– Să taci din gură, să mă asculţi, să-mi îndeplineşti ordinele, că nu sunt aici de ornament!
– Auzi, tăticule?! De ce stăm noi cu mâna în poală, când fiecare face ce vrea, şi tot satul devine un cuib de curvari, beţivani, proxeneţi şi eroi în a-şi bate soţiile? Şi ce să vezi! Ladislau-Martin ăsta, mult stimatul contabil, o bătea pe Şinko Tereza! Apoi Părghe Daniel ăsta şi-a vândut căruţa, şi, vezi, Doamne, din banii primiţi a putut cumpăra un autotren, cu care transportă pui! Pui viu cu CNP!
– Te grăbeşti tu prea mult, că eşti încă tânăr.
– Să pupi pulpele unei târfe rurale e ca și cum ai săruta nişte pulpe dezosate proaspăt scoase din frigider. În satul ăsta cu legende dacă te naşti băiat, devii beţivan, dacă te naşti fată, devii curvă. Cele mai sigure şi mai bune soluţii oferite de Destin!
– Hogy megy a bűnüldözés és a bűnmegelőzés? – toppant be az elrészegesedett, hetyke, munkanélküli gépészmérnök úr, aki épp ment a szép szemű, zsíros kontyú, kövér postás Erzsikéékhez ennivalót kunyerálni.
– Merge... – mondta halkan Adămuş rendőrezredes úr, és jól megnézte az elrészegesedett, hetyke, munkanélküli mérnök urat, ahogyan szokása jól megnézni mindazokat, akik ilyen s efféléket kérdezgetnek tőle.
Feneş rendőrhadnagy leült a tiltott székre, ivott a tiltott pohárból, kinyitotta a tiltott ablakot és feltette a tiltott polcra a tiltott irattartókat.
– Te! Te, mit te!? Te! – förmedt Feneş rendőrhadnagyra az elrészegesedett, hetyke, munkanélküli gépészmérnök úr, s ragadta őt galléron – Te vagy a védtelenségemre emlékeztető hullajelölt, hogy mégsem születtem biztonságban, és nem egy olyan igazán kurva jó hely ez a világ, ahol megérné létezni! Attól, hogy itt állsz nemigen hiszem én el, igen, nemigen azt, hogy a rossz győzedelmeskedik a jó felett, igen, ezt igen, vagyis, hogy a jó győzedel...
– Auzi, Feneş?! Ce spune domnul inginer? – érdeklődött az rendőrezredes úr.
– Ceva legat de... de... existenţă... da... – igyekezett kiszabadítani magát az elrészegesedett, hetyke, munkanélküli gépészmérnök úr karmaiból.
– Chiar?! – kételkedett a rendőrezredes úr.
– Chiar. – igazította meg a gallérját Feneş rendőrhadnagy ott, ahol korábban is már némely hasonló bók kíséretében kiszakították.
– Atunci m-am liniştit – s hallgatta tovább.
– S aztán még az van, hogy egy kurva, szar mesében se kapnátok ti semmilyen szerepet, te! – folytatta az elrészegesedett, hetyke, munkanélküli gépészmérnök úr – Mert igazán én azért el nem olvasnám azt a mesét, amelyikben mondjuk ti benne lennétek.
– Auziţi, dom’ inginer! Lăsaţi-ne pe noi în realitate, cum suntem, că oricum dacă se întâmplă să facem noi ceva bun, lumea tot nu se schimbă – tessékelte ki a rendőrezredes úr az elrészegesedett, hetyke, munkanélküli gépészmérnök urat.
– Maga büszke, felfújt hólyag! Az! Maga menjen vissza a fürdőszobás városba, és ott lebzseljen, és mossa a lábujjkáját magának, mert itt mi elintézzük a bajunkat! Megértette?!
– Văd că rezolvaţi. Desigur – bólogatott az rendőrezredes úr.
– Nem szerette Tera, nem szerette a Pörge Dani hímvesszőjét, ezért Pörge Daninak nem lehetett hozzáférése sem Tera valagához, sem a vaginájához, mert nem volt képes rá, mert, szépen legyen mondva, ügyetlen volt neki a fasza, és aztán Lajos-Márton segített a dolgon, s ezt a nagynénémnek köszönhetik, de ahelyett megbosszulták és megölték.
– S asta vă doare – állapította meg az rendőrezredes úr.
– Megölték szegényt, meg azt... Că nu era ea săraca femeie rea vagy boszorkány vagy kerítőnő. Bocskort azt főzött, igaz...
– Későre jár. Otthon biztos keresik – szólalt meg Feneş rendőrhadnagy.
– Engem nem! Aztán tudja meg, hogy engem ez az asszony, a nagynéném szoptatott, mert az anyámnak elapadt a teje. Mondjam meg miért? Megmondom. Azért apadt el a teje, mert szoptatás közben meglátott egy felajzott bikát. Attól. Igen. Attól. Mert meglátta a nagy faszát a bikának és azonnal megijedt tőle. Vagyis tehát megijedt, attól ment el a teje.
– Most már kezd nagyon későre járni – erősítette meg Feneş rendőrhadnagy, és enyhén jelezte, hogy „hess!” – Menjen szépen haza!
– Én?! Még ezt az egyet elmondom. Még ezt... Aztán miért nem kedvelik az én társaságomat?
– Nem mondtuk, hogy nem kedveljük a társaságát, csak azt mondtuk, hogy menjen szépen haza – vált egyre türelmesebbé Feneş rendőrhadnagy.
– Az én nagynéném meg szokott változni, át szokta változtatni magát. Ezt a húgom is látta a postáról.
– Da – fogta a fejét az rendőrezredes úr.
De a mérnök úr nem hagyta annyiban:
– Aztán még az van, hogy a Tera egy nagy kurva. Egy pinavár. Nem is főz rendesen. Soha egy tányér levessel nem kínált meg, de bezzeg, amikor kellett neki réz a gyárból, akkor tudott járni utánam... Bezzeg... Nagy pinavár! Az! Pinaszájú Tera! Az! Igen!
*
Vera a Megyei Rendőr-felügyelőség előtt ült. Várta, hogy Feneş rendőrhadnagy visszajöjjön a sarki boltból, ahol igen sokáig elidőzött. De Vera türelmes volt. Megértette, hogy ezen a napon türelmesnek kell lennie Feneş rendőrhadnagyhoz. De amikor Feneş rendőrhadnagy helyett Adămuş rendőrezredes úr állt meg mellette, és káromkodott jó nagyot, hogy „Futu-i mama dracului odată!” , megértette, hogy ezentúl Adămuş rendőrezredes úr fog vigyázni rá és az emlékeire, arra a kevésre, amelyik előkerült, vagyis a két hajtűre és a mosogatóasztal alatt halálát lelt egérre.
Adămuş rendőrezredes úr özvegyember volt és a fikuszával lakott egy külvárosi panellakásban, amely szép, csinos és rendezett volt. Estefele mindenféle pályatársak tették tiszteletüket, amely alkalommal Verának is ki kellett mennie közéjük. Hogy a vendégek között akadt egy pszichológus szakértő is, azt Vera nagyon hamar megneszelte, és próbált elrejtőzni valahova, igyekezett eggyé válni valamely szeglet sötétjével, de egyszerre csak becsukódott előtte minden ajtó, eltűnt minden kijárat, és ott találta magát a vendégek előtt, akik barátságosan csevegtek egymással, és nagyokat szívtak a cigarettájukból, de azon nyomban elhallgattak, mihelyt észrevették, hogy Vera a zárt ajtó előtt áll, és nézi azt. Mindenki egyszerre türelmes lett, némaságba burkolózott tekintetük komolysága, a tekintetüké, amely követelőzni kezdett. Vera megértette a csendből, hogy meg kell fordulnia. Megfordult hát. Nem nézett senki szemébe. Semmit nem mondott. Állt ott és tűrte a tekinteteket, s bár azok igyekeztek szerényen és óvatosan létezni, ő mégis sírva fakadt.
– Why are you crying, my dear? – pattant fel egy fiatalabb, nyurga kollega, s karát nyújtotta, hogy elvezesse őt a szoba másik sarkába, ahol mindenki láthatta.
– I don’t remember anything.
– Nobody forces you to remember. The ways, that we were told to go on, might have dissapeared. Searching for any new way? Way out?
– Every door is closed.
– You shold have patience with yourself! – mondta az barátságosan.
Vera csak állt mereven és tehetetlenül.
– I am sure you remember something related to Mr. Second Lieutenant Feneş. Anything would be helpful. A look in his eyes, a broken wing, a lost key, some parts of his body deprived of harmony, anything. Being late, not eating, feeling lost – folytatta a kollega.
– Cum dracu îl ştii tu pe Feneş atât de bine? – ciccegett Adămuş rendőrezredes úr.
– So what did he tell you?
Vera intette, hogy semmit.
– And what did you tell him?
– I told him he should see a forensic doctor.
Csend lett egyből. Senki sem kérdezett semmit már. Megfagyott minden. Megdermedt a levegő, a lélegzet. Mozdulatlanságtól idült, belső gyulladásba gyökerezett bele minden, a lány által mondottak percekig visszhangzottak egyesek fülében, de a szemük sem rebbent.
Az egyik kollega átadta a helyét Verának, és kiment a teraszra friss levegőt szívni. A fiatal, nyurga, angolul tudó kollega Vera mellé szegődött, és próbálta neki megköszönni a maga módján, hogy segített, ami annyiból állt, hogy töltött neki egy pohár ribizlilevet, és közben mondogatta, hogy Vera ne aggódjon, Feneş rendőrhadnagy előkerül. A kollegák elkezdtek kisebb-nagyobb elfoglaltságot találni maguknak, mialatt Adămuş rendőrezredes úr a sárga földig lehordta az egyik beosztottját, s úgy ordított neki, hogy a csillár is leszakadt közben. Aztán a kollegák csendben léteztek itt-ott a lakásban, simogatták az asztalterítőket, tapogatták a falvédőket, fogdosták a nippeket, enyhén oldalra fordított fejjel olvasgatták a könyvespolcon levő könyvek címeit, aztán bele is lapoztak némelyikbe, tűrögették a cigarettájukat, szívták a levegőt a teraszon. Mire azonban Adămuş rendőrezredes úr befejezte az ordítozó véleménynyilvánítását, mindenki a helyére került. Vera szipogott és kortyolgatta a ribizlilevet, majd, amikor Adămuş rendőrezredes úr eléjük állt, a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega gyengéden megfogta Vera poharat markoló kezét és az asztalra irányította, jelezvén ezzel, hogy most nem iszunk, az rendőrezredes úrra kell figyelni.
A rendőrezredes úr mély levegőt vett, hogy elkezdje mondanivalóját, de erre Vera olyan keservesen kezdett el sírni, hogy a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega alig bírt lelket verni bele, s Vera éktelen zokogása miatt az időközben társalogni kezdő kollegák egymás hangját sem hallották, de Vera csak sírt, és közben a kollegák szétszéledtek, és igyekezték túlkiabálni Verát, eközben pedig a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega kiszaladt vízért, vizes borogatásért, esetleges nyugtatóért, s amire visszajött, a szobában mindenkit megkövülten talált, s a szoba közepén Vera állt, füléhez tapasztott telefonkagylóval, s merev, kövült arccal hallgatta, nem sírt, csak hallgatta, hallgatta a telefonkagylót, aztán végül a szívére helyezte, és halkan annyit mondott, hogy:
– He was found.
*
A határátkelőnél épp nem volt nagy forgalom, csak egy autóbusz utasai tébláboltak. Adămuş rendőrezredes úr átgázolt az útját álló csomagrengetegen, aztán ráförmedt az egyik utasra, hogy mit gondol, hogy itt mindenki hülye, hogy viszi azt a sok üvegkacatot, üveghalat a babonás Nyugatnak, és jobban tenné, ha bejelentené, és ha akar, vesz egyet, igen, tessék, harminc lej, itt van az üveghaláért, és az üveghalat azon nyomban földhöz vágta előtte, és várta, hogy mi lesz a reakció, s a szétpriccoló szilánkok szembeköpték a jövőt.
– Nu mă asculţi tu pe mine! Niciodată nu m-ai ascultat! – korholta Adămuş rendőrezredes úr Feneş rendőrhadnagyot.
Feneş rendőrhadnagyról omlott a verejték, Vera nem mert ránézni, s a pillanatnyi csendben, amelyben nem dőlt el semmi fontos csak annyit mondott:
– Douane! Downing Street Number 11.
– Sunteţi vecina primului ministru al Marii Britanii? – kérdezte Adămuş rendőrezredes úr miután röpke pillantást vetett Verára, és hat korty vizet kergetett le a torkán, s töltött Feneş rendőrhadnagynak is, és parancsolóan eléje tolta.
– Not me! These are words! Words I remember!
Feneş rendőrhadnagy nem merte kiemelni a kezét az asztal alól, nem nyúlt a pohárért, de Adămuş rendőrezredes úr felállt, hogy parancsát megerősítse, aztán visszaült.
– Words you probably heard – jött be a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega – Many days, past tense, irrelevant present – töltötte magának a vizet – to resume the future, we must pass the border. Am I right, Mr. Second Lieutenant Feneş?
– Ne-am adunat aici… – fogott a mondanivalójába a rendőrezredes úr, amitől Verát fojtó köhögés fogta el, és a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega kikísérte a mosdóba – Unde pula mea este cetăţeanul Părghe Daniel, suspectul principal pentru dublu asasinat?
– El... – fogott egy kurta mondatba Feneş rendőrhadnagy – el... – mondta, s nem tudta folytatni, torkán akadtak a szavak, lenyelte őket.
Verát visszatámogatta a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega, de amikor Vera visszaült a helyére, majdhogynem a rendőrezredes úr ölébe ült úgy, hogy a haja felakadt a rendőrezredes úr egyik díszgombjára, és megszédülvén, a combjára támaszkodott, a rendőrezredes úr azonban elkapta a felkarját, magához húzta, és csak annyit mondott:
– Released.
Vera nem értette, nem akarta megérteni, éppen ezért kedvesen próbált mosolyogni.
– You should release all your fears and live in the present! – mondta a rendőrezredes úr, miután kikotort a zsebéből egy papírt – Da, in the present and – lesett a kikotort papírra – let us... adică have confidence in us! We assure you of our support and protection, and we are willing to help you get through this ordeal. – fejezte be az olvasást, s Verára nézett, aki nagyon megihletődött a hallottakon, majd az angolul tudó, fiatal, nyurga, angolul tudó kollegára tévedt a tekintete, de egyből elsötétült a nézése, idegesen forgatta a szemét, hol Feneşre, hol Verára nézett újból, amitől azok zavartak kezdtek lenni, s a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega elhúzta a pohár vizet az rendőrezredes úr elől, hogy nehogy feldöntse, aztán állt szelíden az rendőrezredes úr háta mögött, amikoris látta, hogy Feneş rendőrhadnagy nem bír uralkodni a könnyein. Vera ettől arrébb ült, oldalra nézett, őt is fojtogatta a sírás, felállt, ki akart menni, de a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega útját állta.
– You are considered a witness – kapta el Vera felkarját és még egyszer a fülébe súgta. – A witness. Did you understand?
Vera apró fejbólintással és könnybe lábadt szemmel jelezte, hogy érti, igen, de érezte, hogy elájul, aztán mégis sikerült leülnie, nagyokat nyelt és tűrte, hogy a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega vizes kézzel dörzsölje a homlokát.
Feneş rendőrhadnagy összehúzta magát, és kért egy cigarettát. Már nem sírt, a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega tüzet adott neki, ő meg tűrte, hogy nézzék:
– Mi-a scăpat din mână. – szívott egyet a cigarettájából – A jefuit un om de afaceri grec la trecerea frontierei cu Bulgaria, după care i-am pierdut urma.
– Îmi place ideea asta cu vocaţie, curaj şi devotament – szívta a levegőt a rendőrezredes úr – Cât despre tine pot să spun un singur lucru, că eşti incompetent! – kapta ki Feneş rendőrhadnagy szájából a cigarettát.
– Am avut o singură casă, am avut un singur loc de muncă, o singură viaţă!
– Cum ai zis? Ce ai avut tu?
– O singură viaţă.
– Înainte ce ai zis?
– Un singur loc de muncă.
– Avut-ai tu...
– Da.
– Te duci tu în pula mea, acolo te duci! – rivallt rá az rendőrezredes úr.
Feneş rendőrhadnagy erre torkaszakadtából elkezdett kiabálni a rendőrezredes úrnak, hogy ő többet nem ölt magára egyenruhát, erre a testre, amely most már halála órájáig az ő teste marad, erre nem, és, ha akarja, most itt veti le és adja vissza, de a rendőrezredes úr nem hagyta annyiban:
– Dragule! După nopţi lungite de urlete, străpunse zilnic de sute de ori, batjocorite şi bătute, după luni de zile petrecute în băi de sânge şi spermă, acele fete se vor întoarce acasă şi se vor spânzura în şură. Rând pe rând! Una câte una! N-ai fete, n-ai reţea! Aşa, vezi Doamne, se va anihila singur reţeaua de proxenetism!
– And I? – kérdezte Vera.
– You should stay nicely on your button! – szólt rá a rendőrezredes úr, de egyszeriben ő is torkaszakadtából ordítani kezdett, hogy „Ieşiţi afară cu toţii! Aţi auzit?! Ieşiţi afară!”, s szempillantás alatt ketten maradt Feneş rendőrhadnaggyal, aki meg sem mozdult, nem hogy kimenjen.
– Să ştii că îmi pare nespus de rău, nespus de rău – szólalt meg hosszas hallgatás után a rendőrezredes úr – Da. Dar sunt în asemenea măsură şi extrem de revoltat! Da! Extrem de revoltat! – csapott az asztalra. Csend lett. – Mie să nu plângi, că imediat îţi dau o palmă! – próbálta magához ölelni Feneş rendőrhadnagyot.
– Vă rog nu! – intett Feneş rendőrhadnagy, és hátrébb lépett.
– Azişten basa meg! Te omor, dacă pleci!
– Vă rog să ieşiți! Vreau să rămân singur!
*
Adămuş rendőrezredes úr az utolsó pillanatban érkezett a térre, gyorsan kezet rázott a tűzoltókkal. Pörge Dani lába már jó pár perce lógott le a bútorgyár oldaláról, s épp a „Republica Socialistă România” felirat „ă” betűjét takarta el.
– Hülye vagy! Ne gyere fel! – kiabált le Pörge Dani.
Feneş rendőrhadnagy már csak egy karnyújtásnyira volt Dani háta mögött, amit Dani nem vett észre, s egyre csak kiabálta, hogy:
– Leugrom és kész! Leugrom!
Adămuş rendőrezredes úrnak valaki fordítani próbált, de ő intette, hogy érti. Pörge Dani még mindig nem észlelte Feneş közeledtét, de ekkor odarohant Vera a rendőrezredes úrhoz:
– I remember! I am a Dutch citizen, yes, half Dutch, half English, yes!
Adămuş rendőrezredes úr nem törődött vele.
– I was at Downing Street 11, yes, as a child, when my father got my first umbrella, and it has broken into peaces there, yes. I am not a liar. I told the truth. Downing Street 11, I was there.
Az rendőrezredes úr eltolta magától Verát és intett az egyik tűzoltónak, hogy foglalkozzon vele.
– No! Please, listen to me! Please! It’s very important!
Az rendőrezredes úr felkiáltott Părghe Danielnek:
– Vrem să te ajutăm! Știm că ţi-e foarte greu! Vrem să te ajutăm!
– Maguk hülyék! Semmit sem akarok maguktól! Tudom, hogy meg akarnak ölni!
– Nu vrem să-ţi facem nici un rău! Vrem să te ajutăm! Te asigur că vom avea grijă de tine! Da! Mă înţelegi? Ştim prin ce ai trecut, ştim cât de greu îţi este. Te rog să nu faci nici un gest necugetat! Te rog! Ascultă-mă!
– Nem egyezkedek magukkal! Elegem volt! Elegem! Érti!?
– My younger sister! Yes! My younger sister! I am looking for her! – szaladt oda újra Vera az rendőrezredes úrhoz.
– Nu iei tu decizia corectă! Lasă-ne să te ajutăm!
– Nem igaz, hazudnak, agyonütnek mint egy kutyát, s majd hagyják, hogy a hollók s a varjak kivájják a szemgolyómat s a belemet, azt! Inkább én ugrom le, de engem ne üssenek agyon!
Az rendőrezredes úr látta, hogy szünetre van szükség. Rágyújtott és várt. Nagyokat szippantott, nézett felfele, s úgy látta, mintha Părghe Danielnek szárnya nőtt volna. Óriási madárszárnya.
– Spune-mi frumos ce doreşti! – folytatta.
– Semmit sem akarok! Meg akarok halni! Érted?! Meg akarok halni! Azt az egyet akarom!
– În faţa noastră nu trebuie să-ţi fie ruşine de ceea ce ai devenit – szólalt meg Dani háta mögött Feneş rendőrhadnagy – Noi te acceptăm aşa cum eşti! Lasă-ne să te ajutăm!
– Nem kell semmi! Semmi! Meg akarok halni!
– Dani! Meg kell értened, hogy itt nincs vége! Nyújtsd ide a kezed! Kérlek! – lépett közelebb Feneş rendőrhadnagy.
Lenntről mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte őket. S mire szárnyai libbentek volna Părghe Danielnek, Feneş rendőrhadnagy úgy kapta el őt, mint röptében a verebet a sas, aztán magához ölelte, és lenntről látni lehetett, hogy valamit mond neki miközben a lejárat fele viszi.
*
– Aici unde? – gyújtott rá a tizenhatodik cigarettára a rendőrezredes úr.
– Somewhere in this country and she can not come home – válaszolta Vera.
– Ştiu eu, dragă, ce ştiu, dar tu în schimb ai face bine să ne ajuţi cu câteva detalii! De exemplu ce pula mea căutai în satul ăla de cuib de ciori?
– I thought...
– La ce te gândeai tu?
– I was not lying!
– Cu certitudine!
– I was not!
– Bine! Vezi tu ce-i dincolo de cortină?
– I think I should leave.
– I don’t think you should leave.
– I have to go home.
– Not before we talk a bit.
Vera nézett maga elé.
– Dacă e precum zici tu, atunci eu, de felul meu te cred, însă sora ta mai mică este o proxenetă voluntară, dacă tot vorbim de voluntariat, şi nu umblă prin ţară să împarte pachete de ajutoare preoţilor săraci de la ţară, sau să ducă ţoale şi mâncare bătrânelor din sat. Ea este o proxenetă!
– It is not true!
– Yes it is! Şi cât pe ce să ajungă şi la vestita Şinco Tereza să-şi lărgească reţeaua de proxenetism, iar fetele, nesuspectând nimic, s-ar fi alăturat benevol, ar fi prestat servicii sexuale benevol, nu înainte însă ca, fiind fete de la ţară, să fie învăţate să-şi facă corect toaleta, să se radă şi să fie recunoscătoare însăşi surorii tale mai mici!
– It is not true!
– Frumos! Extrem de frumos! Apetisant de frumos că ai venit în această ţară ca voluntară! Îmi pare rău că ţi-am stricat momentul regăsirii amintirilor, momentul regăsirii sinelui! Îmi pare rău, sunt crud, mult prea direct, corect, onest şi dur! Aşa sunt eu!
Feneş rendőrhadnagy akkor társult kettőjükhöz, amikor már a vacsoráját is kihányta. Jött vele a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega is. Egymás mellé ültek az asztal túloldalán, szép sorban, középen az rendőrezredes úr, jobbról Feneş rendőrhadnagy, balról a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega.
– What should I tell you? – kérdezte zavartan Vera.
– Everything you haven’t told us before – vágta rá a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega, igazolván ezzel, hogy ő több, mint tolmács.
– Something must be wrong here!
– What exactly?
– Me.
– What do you mean?
– I told my younger sister not to do it.
– Not to do what?
– That.
– Sure. That. And?
– I told her...
– Adică i-ai zis – szakította őket félbe az rendőrezredes úr – că nu e rentabil să încheie contracte cu pizde parfumând a levandă, cu cetăţenie română? Da?! Asta i-ai zis?
– I told her not to do it!
– Auzi acolo! Că nici pizdele noastre nu mai sunt de încredere?! Ştii ce?! M-am săturat! Da! M-am săturat până peste cap! – csapott az asztalra a rendőrezredes úr és elviharzott.
Kifele menet Jeltjének csak egy pillantásnyi ideje volt, hogy „fegyőrének”, Feneş rendőrhadnagynak, egy röpke pillantással megköszönje, hogy vigyázott rá, rá és az emlékeire. Jeltjét a fiatal, nyurga, angolul tudó kollega, mint becses zsákmányát a sas, úgy vitte magával, Feneş rendőrhadnagy tekintete viszont hivatalos és megkövült volt, nem nézett a lány után, állig begombolkozva állt egy ablak előtt, szívott valami olcsó cigarettát, s hallgatta, amit egy köpcös kollegája magyarázott neki, miközben azt mondogatta, hogy „Kár! Kár!”.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
A szerzőről:
Veress Elza-Emőke
Kari titkárként dolgozom a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Karának Dékáni Hivatalában. Szabadidőmben neveléstudományi, irodalomtudományi és médiatudományi kutatással foglalkozom.
