Pár éve nagyon nagy hatást tett rám a Jodorowsky’s Dune című dokumentumfilm, ami egy meg nem valósult filmadaptáció történetét járta körbe. A filmben nagyon sok különös gondolat fogalmazódott meg, melyeknek legtöbbször Alejandro Jodorowsky chilei rendező volt az origója. Egy ponton ő mond valami ilyesmit: „olyan élményt akartam elérni a filmjeimmel, mint az LSD, de az LSD nélkül”.
A Villa Negra egy művészeket tömörítő egyesület. Egy alkotói műhely, amelynek tagjai ugyan sokban különböznek – más és más stílusban és művészeti ágakban alkotnak a festészettől a szobrászatig –, mégis találtak magukban közös vonást, ez pedig a művészet maga. Az egyesület tavaly ünnepelte fennállásának tizenötödik évfordulóját, mégpedig a Möbion című kötettel. A Möbion azonban nem egyszerűen egy tabló az alkotók munkáiról: Horváth Viktor az egyesület felkérésére regényt (kisregényt) írt a kiadványban szereplő alkotásokhoz. De nem is csak egyszerű kísérőszövegről van szó, Horváthot ugyanis megihlették a szobrok, festmények: szövege – szándéka szerint – szimbiózisba lép a más művészeti ágakba tartozó alkotásokkal, ezzel sajátos élményt nyújtva a befogadóknak. “A festmények és szobrok fotói hűen adják vissza az anyag szépségét és az alkotói koncepciót, a mellettük futó mese pedig nem a műtárgyakról beszél, hanem viszonyba kerül velük; [...] Nehéz meghatározni ennek a könyvnek a műfaját - regénykatalógus, katalógusregény -, de nem is ez a fontos, hanem a közegek társalgása, a fúzió, a találkozás, ahol valami életre kel”, olvasható az előszóban (3. oldal).
Hogy ez megvalósult-e, azt nehéz eldönteni. Érdekes kérdés, vajon számonkérhető-e az alkotó, ha valakiben nem gyakorol mindkét elem (a szöveg és a képek) ugyanolyan mérvű hatást vagy csak nem találja meg a kapcsolatot a kettő között (bár nekem is éppen e sorok írása közben sikerült kapcsolódást találnom a borító és a könyv szövege között). Előfordulhat, hogy a vizuális ingerek dekódolása vagy valami más játszott közre abban, hogy leginkább a szöveg hatott rám, a képek pedig maximum tudat alatt, de akkor sem számottevő mértékben. (Persze ki tudja megítélni, mi mennyire hat rá tudat alatt?)
Egyvalamit azonban leszögezhetek: a Möbion olyasmit adott, amivel még nem volt dolgom. Hasonlóval már igen, de ilyennel semmiképpen. Egyszer talán hosszabban is ki fogom fejteni, mit gondolok, mikor sikeres egy szépíró, ha a fantasztikum területére téved. Horváth Viktor azok közé tartozik, akik az én szememben jól oldják meg a fantasztikum (írás)művészetükbe integrálását. Mert bár botorság lenne kijelenteni, hogy regénye sci-fi vagy fantasy, mégsem mehetünk el emellett az értelmezés mellett. Van ugyanis valamilyen története a Möbionnak, ami az úgynevezett Külső Hatalmi Birodalomban kezdődik, ami ősidőktől háborúban áll a Belső Hatalmi Birodalommal. A két Birodalom és lakói – az antagonisták és a protagonisták – eltérnek egymástól, és eltérnek a Lineáris Övezetet – amolyan köztes zónát – benépesítő, számtalan fajtájú „biomtól” is. A történetet a Külső Hatalmi Birodalom exarchája meséli el, aki a protagonisták támadására ébred, és alattvalóitól igyekszik megtudni, mi is történik körülötte. Horváthnak nem kell a szomszédba mennie, ha őrült ötletekre vágyik: vannak itt sziámi ikrek, bizarr kísérletek, űrhajók, komplett mitológiák, abszurd és már-már humorosnak is nevezhető agyszülemények. Az egész engem a francia képregények szürreális űroperáira emlékeztetett – lehet, innen ugrott be Jodorowsky –, de az alkotás szépen beleilleszkedik abba a bizarr irányzatba, amit akár Nemes Z. Márió egy-egy prózaverse, Bartók Imre vagy más, kortárs magyar szerzők képviselnek. A Horváth által kreált világ innovatívan és egyedien emeli be a sci-fi kellékeit, és hiába vált az egész őrülten kaotikussá, már-már értelmezhetetlenné – mind felépítésében, mind brutalitásában, elég csak elolvasni a katasztrophéról szóló leírásokat –, mégis ámulattal figyeltem, hová burjánzik még a szerző „őrülete”.
A kötet második fele, ahol ez az őrült rohanás megtörik, és egy csavarral az egész eddigi szöveg más megvilágításba kerül, már kevésbé hat olyan erősen. Nem jelenteném ki, hogy rosszabb ez a rész, csak számomra kevésbé érdekes. Nem kevésbé furcsák az elképzelések és a leírások, a helyzetek és a lények itt sem, de mégis, az új értelmezési keret, ami megjelenik – eleve az, hogy most először kapunk valamiféle támpontot a szerzőtől az értelmezésre – úgy hatott rám, mint egy lánc, ami visszatart attól, hogy csapongva élvezzem a féktelen kavalkádot. Viszont itt az olvasó olyan gondolatokat kap, amelyeket már képes integrálni saját rendszerébe, képes elgondolkodni egy-egy mondaton és eszmefuttatáson. A zsigeri, már-már LSD nélküli LSD-élményt felváltja a kulturális alapismeretekben gyökerező intertextuális bolyongás. Ekkorra már rég nem világos, mi az álom és mi a valóság – az értelmezést ugyanis megborítja, hogy a főhős a möbiotron nevű szer hatására képes alakítani álmaival a valóságot; de itt ne valami dicki laza „világformálásra” gondoljunk, ez annál sokkal anarchikusabb. Mikor tehát végül eljutunk a befejezéshez, az ember fejében őrült darazsakként cikáznak a gondolatok. Már megszoktuk a kezdetektől jelen lévő furcsa kifejezéseket, sikerült elhelyeznünk a történeteket valamifajta kontextusban – de senki ne várja, hogy teljesen ugyanazt fogja látni, mint bárki más, aki szintén olvasta a kötetet –, és be is fejeződik a történet. De hogy összességében mi is volt az egész fókuszában, azt nem lehet megmondani. Nem kapunk egyértelmű lezárást, tanulságot, vagy bármi ehhez hasonlót, de ez nem is hiányzik. Nem nyugszunk meg, tovább gondolkodunk és talán épp ezzel ér célt a kötet. 
A Möbiont nem lehet egyszerűen vagy akár csak egyféleképpen értelmezni. Viszont éppen ez a jó benne, hiszen a művészet is erről szól, legyen az festmény, szobor, fénykép vagy szöveg. A világot nem a mű teremti meg: a mű csak egy kulcs, egy katalizátor, maga a möbiotron, a végtelenség drogja, ami elindítja a befogadót abban az álomszerű folyamatban, aminek során értelmezi a művet, szimbiózisba lép vele, így-úgy reagál rá, végeredményben pedig új stádiumot teremt a saját létezésében. A Möbion nem hagy magadra, folyamatosan értelmezed, függetlenül attól, hogy csak a szöveget, a képeket vagy a kettő egységét veszed figyelembe. A Möbion maga a drog, ami rajtad keresztül megváltoztatja a valóságot. És igazából ezért fontos alkotás, mert gondolkodásra késztet, mert a maga teljességében reprezentálja a művészetet, és mert olyan újfajta élményt ad át, ami az életed nagy részében talán messze elkerül.
Van véleményed? Szeretnénk hallani. Mondd el nekünk, hagyj kommentet!
