Nagyon kíváncsi voltam, mit tartogat William R. Forstchen trilógiájának 2017-ben megjelent zárókötete, ugyanis a második regény számomra némileg visszaesést jelentett Az egy másodperccel későbbhöz képest. Féltem, hogy majd ahogyan az Egy évvel később kötetet, úgy Az utolsó napot is csak a nosztalgikus visszaemlékezések duzzasztják közel ötszáz oldalasra, ez az aggodalmam azonban alaptalannak bizonyult. Bár vannak ismétlő részek, ezek már sokkal barátságosabb terjedelműek, s úgy gondolom, egy ilyen grandiózus regényfolyamnál ez még megengedhető. Sőt, helyenként kifejezetten hasznosnak bizonyult: nekem is sok információ kikopott a trilógia olvasásának kezdete óta, így itt már nem zavaróak voltak a visszautalások az első két kötet legjelentősebb eseményeire, hanem időt spóroltak és megmentettek az esetleges visszalapozgatástól.
Ha mindenáron skatulyákba szeretnénk gyömöszölni az egyes részeket, az első kötet teljesen kimeríti a poszt-apokaliptikus regény kategóriáját, a második egy akció-thriller, a harmadik pedig inkább már politikai thriller, megtűzdelve néhány igazán ütős akciójelenettel. Ez a trilógián belüli műfaji eklektika azonban sajnos nem az olvasás élményét fokozza, inkább elkerülendő inkonzisztenciának tűnik.
A kötetet felütve 920 nappal az EMP-katasztrófa (az Államokat csaknem teljesen megsemmisítő elektromágneses hullámot generáló robbanás) után járunk, a fókusz még mindig John Matherson családjára és az általa vezetett közösségre irányul. Black Mountain helyzete – a világvégi körülményekhez képest – egészen stabilizálódik, a társadalmi rend és az infrastruktúra fokozatosan épül. Ezt egyrészt a csendesebb időszak hatására megindult baby boom is jelzi (John felesége és lánya, Elizabeth is várandós), másrészt kiválóan bizonyítja, hogy már olyan projektek megvalósítása sem tűnik az élelmiszer és az emberi erőforrások hanyag pazarlásának, mint a Skunk Works felállítása.
Reflektálva a második világháború utáni, az amerikai hadiiparban használt titkos munkálatokra, Forstchen regényében ez néhány tehetséges hackert jelent, akik felélesztettek egy pár régi számítógépet, hogy dekódolják a befogott jeleket. Erre pedig nagy szükség is van, korábban ugyanis egy Quentin nevű, titokzatos katona látogatott el a közösségbe, hogy eljuttasson egy üzenetet Johnhoz. Sajnos azonban Quentin még a feladat teljesítése előtt életét vesztette, így személyesen nem tudott beszélni Mathersonnal, csak a halotti ágyán hallottak olyan információfoszlányokat tőle, hogy egy új EMP-támadás veszélye fenyegeti Amerikát. Azt azonban senki nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy a hír igaz-e, vagy csak a haldokló katona hallucinációja és a “nap” traumatikus emlékei törnek fel ily módon belőle.
Amennyiben a hír igaz, a kockázat hatalmas: ha újra bekövetkezik egy, az egész Egyesült Államok elektomos hálózatát megbénító destrukció, abból már aligha lehet kilábalni, s lehetetlen lenne ismételten felépíteni mindazt, amit az eddigi két és fél évben nagy nehezen elértek Black Mountain lakosai. A nyomok Bob Scales tábornokhoz vezetnek, aki a “nap” előtt John közeli barátja volt, most azonban nem egyértelmű, hogy megbízhat-e benne, vagy felkeresésével a saját halálába tartana Matherson. Illetve nem elhanyagolható tényező az sem, hogy egy olyan világban, ahol néhány liter benzin is felbecsülhetetlen értéket képvisel, egy több száz kilométeres, hiábavaló expedíció is komoly visszaesést jelent a közösségre nézve. John ismét abban a helyzetben találja magát, hogy döntenie kell: egész Black Mountaint (sőt, a megmaradt Államokat) kívánja-e szolgálni, vagy a családja érdekeit nézve velük marad a biztonságban, vigyázva várandós feleségére.
A kötet tétje a lehetséges EMP-támadásról szóló hír igazságértékének kiderítése, ami az adott körülmények között nem könnyű. Menet közben számos konfliktushelyzet adódik: morális kételyek, paradoxonok és meghozhatatlan döntések kísérik végig Johnt, a végsőkig fokozva a feszültséget a befogadóban is. A kötet utolsó egyharmada egyszerűen letehetetlen és felforgató erejű, s ha eddig valakinek voltak kételyei, hogy tényleg érdemes-e végigolvasni a teljes sorozatot, annak ezek a részek valószínűleg elégtételt adnak. Kiderül ugyanis, hogy hatalmas titkok húzódnak meg az EMP-támadás hátterében, amelyről végre lehull a lepel, s egyszeriben minden eddigi történés átértékelődik és megváltozik.
Visszaemlékezve a teljes trilógiára, a második kötetnek kissé helykitöltő funkciója volt. Az ígéretes cselekmény ellenére néhány száz oldalt ki is lehetett volna belőle húzni, hogy az élmény még koncentráltabb legyen, s ne fáradjon el feleslegesen az olvaló a nagyjából 1500 oldal elolvasása közben. Ennek ellenére az a mérhetetlen kutatás, amely a kötetek mögött meghúzódik, s időről-időre felsejlik, teljes mértékben méltányolandó. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy William R. Forstchen ezt az óriási tényanyagot képes fogyasztható formában az olvasók elé tárni. Kezdetben ugyan a lábjegyzetelt oldalak kissé stílusidegenek a hasonló regények műfajától, s helyenként már-már olyan érzésünk lehet, mintha egy történelemkönyvet lapozgatnánk, ehhez azonban könnyen hozzászokhat a befogadó. Később pedig már egyenesen az az érzés uralkodhat el az olvasón, hogy történelmi reáliák és a fikció ügyes vegyítése valószínűleg patikamérlegen történt meg. Vagy legalábbis olyan jól működik ez a Később trilógiában, hogy a végeredmény egy percig sem válik izzadságszagúvá.
Az egyetlen dolog, amit nehéz elengedni, az maga a főszereplő. John Matherson helyzete szélsőségesen kiváltságos, az ő szemüvegén keresztül szűrt történések pedig nem túl reprezentatívak az egész bemutatott társadalomra nézve. John kissé papírmasé figura, az abszolút és megrendíthetetlen igazságtevő modellje, aki mindig tökéletes döntéseket hoz és képes morálisan intakt maradni, érzelmei nem hatalmasodnak el rajta (még akkor sem, ha gyermekei vagy felesége életéről van szó).
Aki viszont ezen túl tud lendülni, szereti a poszt-apokaliptikus és háborús történeteket, s némileg tájékozott Amerika történelmében, annak mindenképpen érdemes elolvasni William R. Forstchen trilógiáját, mert igazán egyedülálló olvasmányélményt ad.
