„Háború van (…) és ilyenkor könnyebben testet öltenek a félelmeink.”
(157. o)
Benedek Szabolcs vámpír trilógiájának középső darabjában, ahogyan az már csak lenni szokott, ismét hullani kezdenek a kéjnők, a sorozatgyilkosok és a vámpírok első számú áldozatai. A különbség gyakorlatilag annyi, hogy ha thrillert vagy krimit olvasunk, akkor a tettes sorozatgyilkos, ha természetfölötti horrort, akkor vámpírral van dolgunk.
A Vérgróf című első kötetben a szerző ügyesen játszott el az olvasó elbizonytalanításával azt illetően, hogy pontosan melyik zsánerbe is tartozik a regény. Sokáig nem volt biztos, hogy egy nagy csalás részesei-e a szereplők – és velük együtt az olvasó – vagyis semmi természetfölötti nem áll a gyilkosságok mögött, vagy valóban egy vérre éhes démoni lény garázdálkodik a századfordulós Budapesten. Ha olvastuk a kötetet, akkor tudjuk, hogy a megoldás nem volt ilyen sematikusan kétosztatú: a gyilkosságokban valóban nem játszott semmiféle szerepet a természetfeletti, ám egy vámpír valóban megszállt Budapesten.
A Vérgrófnő olvasása során már kétségünk sem lehet afelől, hogy egy ízig-vérig vámpírtörténetet kaptunk. Olyannyira igaz ez, hogy az előző kötet jelentős vámpíralakja, Saint-Germain grófja után, a második regény magát a hírhedten legendás Drakulát is a szereplői között tudhatja. Ám nem csak a szereplőgárdában, hanem a regénystruktúra, a tempó és az eszköztár tekintetében is történtek változások A Vérgrófhoz képest.
A történet hat évvel az előző kötet eseményei után veszi kezdetét, amikor is a román csapatok betörnek Erdélybe. Az első
regényből megismert újságírónak – Szállási Titusznak – természetesen ott a helye az események sűrűjében, hogy budapesti lapját, Az Estet és annak olvasóit naprakészen tájékoztathassa a háború történéseiről. Ebben a kötetben már csak az emlékét őrzik a békebeli, pezsgő kulturális- és társadalmi élettel büszkélkedő magyar fővárosnak. Ezzel szinkronban a regény atmoszférája is megváltozik. A Vérgrófot, a történet középpontjában álló gyilkosságok ellenére, áthatotta valamifajta derűs nosztalgikusság, amit a kötet előnyei közé jegyezhetünk fel. A Vérgrófnőben ennek már a nyomát sem találni: egy másik történelmi szituáció szolgál az események hátteréül, amely egészen más atmoszférát is kíván. Minden kilátástalannak tűnik, az emberek már nem bizakodnak a háború gyors befejezésében, az olvasó történelmi ismeretei pedig csak támogatják, erősítik ezt a (há)borús atmoszférát. Ez a sötét, elkeseredett hangulat és a háború tépázta Erdély hideg, ködös tájaival, régi kastélyaival és kevert nációival ideális jellemzője és terepe egy vámpírtörténetnek. Így bár a második rész hangulata gyökeresen más, mint amilyen az elsőé volt, sikerült olyan módon a történethez illeszteni, hogy ennek a kötetnek is erőssége a megteremtett atmoszféra.
A két kötet közötti hat év történéseibe Szállási Titusz visszaemlékezései engednek belátást. A szerkesztési mód a regény első felében tehát retrospektív, ami egyszerre teszi lehetővé az emlékek közötti ugrálást, illetve a múltban történt események hatásaira való reflektálást a jelen nézőpontjából. Jóval kevesebb nézőpont karaktert mozgat a regény az előzőhöz képest. Fokozottan igaz ez a regény első harmadára, ahol Szállási Titusz az egyetlen szereplő, akinek a szempontjából megismerhetjük az eseményeket. A kevesebb nézőpontkarakter persze nagyobb teret enged a pontosabb karakterezésnek és ez a lehetőség nem marad kihasználatlan.
Szállási Titusz mellett egy új szereplő, Ágnes, jut még fontos szerephez. Újságírónk Erdélyben ismerkedik meg a hölggyel, akinek a családja generációk óta próbálja felkutatni és megölni Drakulát, végezve eközben a gróf összes lehetséges fajtársával. Bizony, Abraham Van Helsing helyett egy belevaló, erdélyi lányt ismerünk meg a vámpírvadász szerepében, aki gyakorlatiasságával kiválóan ellensúlyozza Titusz merengésre, önreflexióra sokszor annyira hajlamos természetét, hogy az már cselekvésképtelenséggel jár együtt. Ágnes már nem akarja megérteni a történéseket, túl van azon, hogy kérdéseket tegyen fel és válaszokat várjon rájuk, hiszen a természetfölötti megérthetetlen a racionalitás segítségével. Legalábbis ezt az elképzelést képviseli a szoknyás vámpírvadász, aki a Gábor Áron öntödéjében készült karó (sic!) nélkül ritkán jelenik meg az utcán. Ezzel szemben Titusz egy másik elképzelés híve, miszerint mindenre kell, hogy legyen racionális magyarázat, éppen csak még nem vagyunk az összes lényeges információ birtokában. Ezek az álláspontok jellemzően minden hasonló történetben felbukkannak és ezen a recepten nem változtatott a szerző.
A két vámpír-grófon kívül van még egy fontos szereplő a szövegben, akit már az előző kötetből ismerünk: Tarnóczay Etelka. Ha valaki A Vérgróf alapján még nem győződött volna meg arról, hogy ő az a fajta hölgy, akitől az Isten mentsen meg minden jóérzésű férfit, akkor azokat egészen biztosan meg fogja győzni A Vérgrófnő. Ezen a ponton érdemes elgondolkodni azon, hogy miért is az a regény címe, ami. Etelka realitásérzéke már az első regényben is meglepően alacsony volt, a második kötetben ez a megbomlásig romlik. Szerencséjére ismét akad egy erős segítője, aki felkarolja őt és gondját viseli, méghozzá a kissé hideg, de egyébként úriember Vlad képében.
Az előző kötetben a korabeli Budapest hírességeinek kavalkádjával találkoztunk és ez bizony nem mindig tett jót a történetvezetésnek. Ebben a kötetben sem marad az olvasó történelmi személyek nélkül, ám sokkal visszafogottabb mennyiségben jelennek meg. A szinte állandó szereplőnek számító Molnár Ferenc mellett Ady jelenik meg ismét egy jelenet erejéig, illetve az ambiciózus fiatal katonával, Gömbös Gyulával is összefuthat a lapokon az olvasó.
Összességében elmondható, hogy jóval feszesebb, takarékosabb a történetvezetés az első regényhez képest. Ám zsánerükben, hatásmechanizmusukban is különbözőek, ezért szükség is van a feszesebb ritmusra ebben a vámpírvadász-regényben. A rémregények logikáját, gesztusait, hatáskeltő elemeit nem csak használja a regény (maga is rémregény révén), hanem a narráció időnként reflektál is azokra. A házsongárdi temetőben játszódó zseniális jelenet nyitányaként a narrátor elmondja, hogy a vámpírregények legfélelmetesebb része mindig az, amikor a vadász szembekerül a bestiával. Ezek után a regény vadászai szembekerülnek a szörnyeteggel. Ezzel nem csak egy érdekes játékot nyit meg a szöveg, de saját műfajiságával kapcsolatban is kérdéseket tesz fel. Bram Stoker klasszikusnak számító regényére is gyakran történik utalás és ez csak tovább fűzi a játékot. Egy tájleírás erejéig még vendégszövegként is megjelenik a Drakula, amely a szereplők által is ismert regény. Így a fikciós szintekre is ráirányítja a szöveg az olvasó tekintetét.
A krimik és a rémtörténetek kedvelői mellett azoknak is érdemes elolvasniuk a kötetet, akik nem idegenkednek a saját műfaji határaira is rákérdező irodalmi játékosságtól. Ráadásul most már nem szükséges idegen nyelvű szövegek vagy fordítások között keresgélnie annak, aki igényes, nyelvileg, történetileg és a leírások terén is kidolgozott vámpírregényt szeretne olvasni.
A trilógia befejező része 2013 tavaszán érkezik.
(Eredeti megjelenés: Irodalmi Jelen Online, 2012. december 2. http://www.irodalmijelen.hu/node/15221)
