Rég voltam ennyire csalódott egy regényt elolvasva. Andrzej Sapkowski minden egyes kötettel mutatott valami újat, amit aztán az egész regényben a végletekig kihasznált és forgatott, így annak ellenére, hogy a történet színvonala részről részre esett, mégis izgalmas maradt. A sorozatban a szláv mitológia is fokozatosan a háttérbe szorult a kelta és angolszász kultúra előtérbe kerülésével. A hetedik kötetre csúcsosodott ki a történet gyengesége és a folklór forrásának megváltozása, de a legszomorúbb, hogy ebben a szövegben semmi nem maradt az előző részek invencióiból. Egy hosszú, unalmas, inkoherens lezárásszerűséget kap az olvasó, ahol a kötetek során felvetett társadalmi, kulturális kérdések eltűnnek. Mintha nem lett volna az előző hat kötet, ami megalapozott egy világot és egy világ problémáit. A Vaják hetedik része, A tó úrnője egy szinte szokványos fantasy lett: vannak a jók és vannak a rosszak.
Néhány résznél azért még átüt Sapkowski zsenije, és felvillan a lehetőség, hogy ismét fejest ugorhatunk a szláv folklórba, a keserédes, vajákok lakta világba. Ilyenek a Toussaint-ban játszódó jelenetek, amelyek szinte maradéktalanul kiválóak. Vagy kezdetben a Merlin-mondakör beemelése is izgalmas, de hamar elfárad, a kötet felénél eltűnik, aztán a zárlatban szinte súlytalanul ismét előkerül. Mintha a szerző nem tudott volna mit kezdeni az ötlettel, egyszerűen csak kifújt a szál, igazi elvarrást sem kapott, helyette terjengős háborús fejezetek sorjáztak, amikben Sapkowski már semmi újat nem tudott mutatni, sőt, valójában visszalépést láthatunk bennük.
A kiemelt két szál már a kötet elején feltűnik, és éppen ezért ígéretesen indul a kötet. Az olvasó gyorsan bevonódik, gondolkodik, nyomoz, hogy pontosan mik is ezek az új irányok. A Toussaint-i szál kerek, szépen lezárt, bár az unalmasabb pillanatokban a gondolat vissza-visszatér az olvasás során a királyi udvarba a korábban megismert szereplőkhöz. Ezzel szemben a Merlin-mondakörre épülő felületes zárlatot kapó szál több figyelmet érdemelt volna a narrációja és a kérdésfelvetései miatt. Az alaphelyzet szerint – és a kötet is erre építve kezdődik – Nimuéhoz egy álomlátó varázslónő érkezik, akivel együtt próbálják megfejteni Ciri igazi legendáját, a valós eseményeket. A valóság és a fikció, a monda és a történelem, illetve a győztesek által írt narratívák kérdésével játszik el ez a rész, amelynek a pikantériáját az adja, hogy számunkra ismert népcsoportokra hivatkozik a szöveg, mint például a szászok, piktek, írek. Utólag izgalmassá teszi a hatodik kötet mottóit, ahol már nem csak a regény világának fiktív könyveinek idézetei állnak, hanem Sapkowski létező munkákból is átemelt részeket.
A történetben felerősödtek az előző könyvekben is hangsúlyozott „saját farkába harapó kígyó”, illetve a „valamit véget ért, és valami új kezdődik” frázisa, viszont mégsem lettek kellőképpen kibontva a kötetben, ami lefokozta az epikusnak szánt eseményeket. És talán éppen ebben rejlik a csalódottságom: minden egyes rész azt jelezte, hogy valami epikus, világot megrengető dolog fog történni, de ennek a közelébe sem kerültünk, kaptunk egy családi drámát – mintha a Star Wars nem az űrben, hanem középkorias díszletek közt játszódna – és semmi rejtélyt, semmi elgondolkoztatót vagy horizontváltást, ami korábban mindig ott rejlett a Vajákban. Pedig szinte minden egyes írásom erre a várakozásra és feszültségre futott ki. Úgy tűnik, hiába. Talán ez az én Trónok harcám.
A sok negatív benyomás ellenére persze akadtak pozitív élményeim is. Ilyenek voltak például a jól eltalált önreflexiók a sorozatra: „Hogyan végződik Geralt és Ciri legendája? Hisz ezt mindenki tudja.” (24) És ezzel együtt néhány sorban Sapkowski leírja, mi lesz a vége, a regény utolsó lapjaihoz érve pedig ez az információ már rég törlődött az olvasó fejéből – azt hiszem, ez is jelzi, hogy az újraolvasás méri igazán egy szöveg komplexitását.
A történetmeséléshez való viszony jelenti a történet kezdetének gerincét, valójában az a rekonstrukciós eljárás, ami kibontja a múlt foszlányait, és legendává alakítja annak valós eseményeit. A merlini mondakör karakterei úgy beszélnek Ciri és Geralt legendájáról, ahogyan a popkultúra beszél Merlinről: mintázatok, ikonikus jelenetek, képek jönnek létre, amik kötelező elemmé válnak. Ilyen a kerekasztal, a kőbe zárt kard a Merlin-történetekben. Bár ezek a motívumok nem kerülnek elő ennyire direkten Sapkowskinál, inkább a történethez, legendává váláshoz való viszony párhuzamossága válik izgalmassá. A vajákok mondáját képek, szobrok őrzik, és ez jelenti a múltba való visszalépést, az emlékezés kezdetét. A korábbi kötetekben többször is tematizálódott az emlékezés, ahol főként a tündék és emberek kerültek egymással szembe az események, a történelem őrzésének módja és idejének hossza szempontjából. A hatodik kötetben Avallach’h hamisított őskori festményeket az utókor kutatói, történészei számára, míg Nimué és az álomlátó Condwiramurs is képek (néha szövegek, szobrok által) fedezi fel a múltat. Esetükben tematizálódik, hogy a monda egy bizonyos változata jelenik meg, és az álmok mutatják meg az igazságot.
Ciri sosem tudott annyira érdekes karakterré válni, mint Geralt, amin a kettejük közti fókusz eltolódása sem segített. Mindkét szereplő hosszú utat tett meg: Geralt fokozatosan maga mögött hagyta a vajákságot, míg Ciri a bizonytalan, elveszett, majd lázadó kislányból felnőtté vált a kötetek során. Kettejük személyiségének és hátterének változása indokolttá teszi a zárókötet új, a korábbiakat felrúgó világát, hiszen Ciri idő- és térutazó képessége ismeretlen, gyakran megrázó dimenziókat nyit meg, új szabályokat mutat meg, és a Vaják-világ már nem egy belső, hanem külső nézőpontból is láthatóvá válik, ami mellett szinte jelentéktelennek tűnik az első néhány kötet szűk horizontja. A problémát sokkal inkább a hirtelenség és a történet szétfolyása okozza.
Nehéz egy sorozatot lezárni, elengedni és elfogadni, hogy az utazásnak vége van. Talán a végpont teszi nehézzé az elfogadást, hogy a regény hősei már nem indulnak új kalandokra. A sorozat feletti gyászmunka ez, ez tesz annyira kritikussá, hogy a történet már nem alakul, lezárulnak a lehetőségek. Azt hiszem, hogy a gyász fázisán is átestem, mire ezeket, az utolsó sorokat írom. De ahogy Sapkowski olyan sokszor írta, „valamit véget ért, és valami új kezdődik”, és a Viharidő még lehetőséget biztosít egy új, eddig ismeretlen kalandra Az utolsó kívánság előtti időkből.
