Egy megkerülhetetlen, kultikus könyv, ami ellenáll mindenféle konstruktív újraolvasásnak, újragondolásnak rákfenéje tud lenni az irodalomnak. A Nagy Könyv keltette farvizen temérdek követő úszik és igyekszik hullámokat verni. Vannak azonban olyan könyvek, amik sikerre viszik új elképzeléseiket egy-egy témával kapcsolatban. Lev Grossman A varázslók trilógiájából az első kötet, A varázslók például ilyen. A történet szerint egy new york-i tizenhét éves srác, Quentin Coldwater, felvételt nyer egy varázslók által vezetett egyetemre, szorgalmasan tanul majd diplomát szerez. Az egyetem kapuin kilépve elkezdi zűrös, fiatalkori felelőtlenséggel teli életét – szexszel és alkohollal. A könyv az álmodozástól a megvalósulásig, majd onnan a felnőtt lét hepehupáin keresztül vezet, vagyis a téma a fejlődésregény fantasy-ben, egész pontosan az anti-fejlődésregény anti-fantasy-ben.
A fantasy bildungsroman egy hálás téma, hosszan lehet értekezni a különbségekről az általunk ismert világ és a fiktív világ közt; az új világról, ahová a fiatal ember belecsöppen; az ott kapott feladatokról, amelyeknek elvégzése elvezet az élettapasztalatokig; illetve a Jó, amit a főszereplő képvisel és a Rossz párharcáról. Ezeket tartja szem előtt többek közt J. K. Rowling Harry Potter sorozata, Ursula K. Le Guin Szigetvilág könyvei, de még Patrick Rothfuss A királygyilkos krónikája trilógiája is többé-kevésbé ide sorolható. Ezeket szeretné A varázslók írója más szemszögből láttatni. Talán nagyobb gesztust tesz a fantasy felé, mint a fejlődésregény irányába, azonban egy olyan olvasatot szeretnék nyújtani, ahol előbbi beépül az utóbbiba.
Quentin gondolatvilágát akármelyikünk magának vallhatná. Keserű és kiábrándult, néha nihilista, mégis felvillanyozódik, amikor egy általa ismeretlen helyre téved New York-ban és átlép Varázskapuba. Grossman stilisztikai eszköztára a főszereplőhöz idomul, nincsenek túláradó metaforák, hasonlatok és megszemélyesítések. Nyelvileg világosan, lényegretörően és realistán fogalmaz, ugyanakkor a párbeszédek helyett sokszor nyúl a szabad függő beszéd eszközéhez, ami ebben a műfajban talán szokatlan. Ezen aktusok miatt egyfelől a szöveg eltávolítja olvasóját, nehezebbé teszi a befogadást, másfelől az elképzelt elvárási horizont meghökkentő összetétele, a „felnőttek Harry Pottere”, is ad egy különc újdonság-érzetet a regénynek. Utóbbi meghatározás felfejtésén érdemes elgondolkodni.
A varázslók egy illúziómentes olvasmány. Nem hisz abban, hogy ha valaki megszerzi a diplomáját, elvégez ilyen vagy olyan képzést, akkor megszerez egy jogosítványt, ami által elboldogul az életben. Itt nincs szalmakalap, hosszúnadrág vagy sétapálca, ahogy az a 20. század elején megjelent, mint a felnőttkor metaforája. Továbbá abban sem hisz, hogy ha valaki a Jók táborához tartozik, akkor megoldódik minden problémája, illetőleg, hogy a Gonoszt mindössze le kell győzni és az nem tér vissza. Így tekint a szöveg az Inklingek munkásságára, elsősorban J. R. R. Tolkien és C. S. Lewis műveire. A két író életművéből származó vendégszövegek is visszaköszönnek. Mindezen lemondás ellenére a regény mégis működteti mind a fantasy, mind pedig a fejlődésregény toposzait, sőt! A fantasyre úgy tekint, mint a felnövés egyetlen lehetséges változata.
A szöveg látszólag lemond arról, hogy lenne egy olyan beavatási szertartás vagy felnőtté válási rítus, ami a 21. században képes erre. Ellenben ez nem igaz teljes egészében. A kilátástalanság és az útkeresés esélytelensége mind az általunk ismert és az első fiktív világban rávetül és beárnyékolja a szereplők életét. Grossman mégis hagy nyitva egy kiskaput, amit a szereplők ki is használnak, mint egyetlen esélyt a felnövésre – ez pedig Christopher Plover Fillory és még azon is túl című ötkötetes regényciklusának világa. Ez egyfelől második fiktív világként működik, másfelől pedig egy olyan tér, ahonnan a gyerekek felnőttként jönnek ki. S számomra itt törik meg a regény saját elképzelésébe vetett hite.
Ez a kiskapu metafora egyfelől magát a megcáfolt fantasy toposzokat sűríti magába mégis működőképes formában, másfelől helyként funkcionál, ahol a felnövés valóságos és látszólag boldog lehet az ember. A narratívában folyamatosan, már a 14. oldaltól kezdve jelen van ez. Folyamatosan reflektálnak rá a szereplők, szinte fejből tudják és idézik. Sokáig mégis az volt az érzésem, hogy az író ezzel mindössze alá akarja ásni a fantasy műfaj toposzait és rá akar világítani a műfaj állandó eszköztárának elavultságára, mintha anti-fantasy-t írna. Ez részben igaz is, azonban a megkezdett koncepció kidomborítása - vagyis a felnövés és a korai felnőttkor tematizálása egy fantasy világban - szempontjából, a metafora felbukkanása az én olvasatomban, majdnem végzetes hiba. Tény, hogy adott egy új történetszálat, ami belebegteti az elképzelés sikerességét, vagyis mindenki zökkenőmentesen fog átjutni az egyik életszakaszból a másikba. De ez a metafora üres, nincs mögötte semmi. Elvégre mind a fantasy-t, mind pedig a fejlődésregényt körültekintően aláásta az író.
Lev Grossman kiábrándult szövege egyfelől rámutat azokra a hiányosságokra és hamisságokra, amiket egyes fantasy könyvek bemutatnak és továbbörökítenek, másfelől pedig bemutatja azt a fiktív világot, ahol a fiatal felnőttek élete, legyen az varázsló vagy hétköznapi ember, küszködésekkel teli. Emiatt mindenképpen úgy gondolom, hogy érdemes elolvasni. Ha a „felnőttek Harry Pottere” az anti-fantasy és az anti-bildungsroman műfaji keresztezése, akkor A varázslókra illik ez a címke. Ha azonban valamivel többet (is) rejt ez a titulus, úgy az számomra a második kötetből fog csak kiderülni, ami november 17-én fog megjelenni az Agave Könyvek gondozásában A varázslókirály címen.
