Van a fantasyhagyománynak egy olyan ága, amit különösen szórakoztatónak tartok.
Ez az a fajta fantasy, amely nem igyekszik minden fantasztikus elemét megmagyarázni. A fantasy ugyanis – csak látszólag paradox módon – kezdettől fogva erős szálakkal kötődik a realista prózához és rengeteg technikát, eljárásmódot örökölt onnan. Ennek egyik oka az lehet, hogy olvasóként nehéz egy olyan (szöveg)világot komolyan venni, amelynek legalább részben nincsenek valóságos alapjai. Ezeket az írók általában a realizmus sajátos komolyságával tálalják. Amikor azonban óriási szövegalkotó erőket fordít az alkotó arra, hogy a világ minden különösségét feltárja, megmagyarázza és ezzel domesztikálja, az számomra éppen annyira unalmas, mint Hajdú Péter bármelyik műsora.
Mark Lawrence könyvei nem ebbe a kategóriába tartoznak. A Széthullott Birodalom trilógiával (Tövisek hercege, Tövisek királya, Tövisek császára) bizonyította, hogy nem csupán a világépítésben és a jó ritmusú információadagolásban tehetséges, de a karakterek megformálásában és a fordulatos történetek felépítésében is. Ugyanakkor a trilógia megmarad régivágású fantasynek – a szó előző bekezdésben tárgyalt, legpozitívabb értelmében. Nem kapunk aprólékos magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért működik úgy a világ, ahogy. Helyette kapunk egy helyet, tele titkokkal, rejtélyekkel, melyek egy részére választ kapunk – ha figyelmesen olvasunk –, de lesz olyan, ami mindig rejtély marad.
Jorg történetének lezárulta után a Vörös Királynő háborúja című trilógiába kezdett a szerző, melynek első kötete Bolondok hercege címmel jelent meg. Mindkét trilógia a Széthullott Birodalomban játszódik. E hely azonos a mi világunk jövőjével. Egy óriási kataklizma változtatta meg a birodalmat, mely a regénybeli történet idején nagyjából a reneszánsz kor kulturális és technikai állapotait tükrözi. A kataklizma (Ezernyi Napvillanás Napja – jó eséllyel valamifajta nukleáris csapás) megbolygatta a valóság szövetét is, így megjelent a világban a mágia. A második trilógia cselekménye és a történet tétje egészen más mint az első három regényé és bár vannak olyan karakterek, melyek a második trilógia köteteiben újra felbukkannak, a regények főszereplői szintén nagyon különböző alakok.
A Hazug kulcsában folytatódik a könnyelmű életet élő Jalan herceg és Snorri, az északi viking közös utazása. A Bolondok hercege című első kötet végén a páros megszerezte Loki kulcsát – a második kötet címszereplőjét – és kiderítették, milyen varázs kapcsolja össze kettejük sorsát. Jalan igyekszik hazajutni Vöröshatárba, szülőföldjére, ahol nagyanyja, a Vörös Királynő uralkodik, akinek segítője a titokzatos hatalommal bíró és félelmetes Néma Nővér. Snorri pedig a halál kapuját akarja kinyitni Loki kulcsával, mert azt gondolja, így megmentheti meggyilkolt feleségét és gyermekeit.
A legnagyobb problémám a második kötettel, hogy utaztató regény és ezért a műfajért személy szerint nem rajongok. A cselekmény végigvezet minket a Széthullott Birodalom északi részétől (nagyjából Norvégia területétől) egészen Firenzéig, így az olvasó olyan területeket járhat be a főszereplőkkel, melyeket az első trilógia kötetei nem érintettek. A hosszú utazás miatt azonban a történet epizodikussá válik és olyan mellékszálak jelennek meg a fő történet mellett, melyeknek a sorrendje tulajdonképpen felcserélhető, ahogyan a mesékben is felcserélhetőek a hős céljához vezető úton adódó akadályok, nehezítő epizódok. Ez a fajta esetlegesség lazítja a történetet, mely a több mint ötszáz oldalával egyébként sem mondható feszesnek.
Ezzel el is jutottunk a második – egyben utolsó – negatívumhoz: a Hazug kulcsa hosszú regény. A maga ötszáztíz oldalával persze nem tűnik végeláthatatlannak, az epizodikus szerkesztés miatt viszont a háromszázadik oldal után úgy éreztem, hogy a cselekmény nyúlik mint a rétestészta. Lawrence beleesett abba a hibába, melybe szinte minden nagy fantasyíró: túlírta a szöveget. Ezzel persze olyan szerzőkkel került egy platformra mint George R. R. Martin (gondoljunk a negyedik és ötödik kötetre a sorozatból), a fantasytörténetek szerkesztési konvencióit tudatosan felrúgó Steven Erikson (A Hold udvara) vagy Stephen King (a Setét Torony sorozat negyedik kötete szinte az olvashatatlanságig túlírt lett, ahogyan egyébként a számomra legkedvesebb írása az Az is lehetett volna fél kötettel vékonyabb). A végén már kampányszerűen olvastam a Lawrence regényét, különben nagyon lassan haladtam volna a közepe táján.
Mindenért pótolnak viszont a szereplők. Jalan herceg személyisége továbbra is egyszerre szórakoztató, taszító és szerethető. Humora már az első kötetben is óriási váltás volt Jorg hideg kegyetlenségéhez képest, ez a második kötetben sem válik unalmassá vagy nehézkessé. Ennek a történetnek Jalan a motorja, ezt pedig Lawrence is pontosan tudja és ennek megfelelő tudatossággal kezelte és formálta a kicsapongó herceg alakját. Jalan karakterén nyomot hagytak az első kötet eseményei és a benne elindult változásokat tovább mélyítik a második kötet történései. Mindig jó látni, amikor egy szereplő nem marad változatlan a történet vagy a sorozat végéig, mert akkor tudható, hogy nem csupán funkcióként szolgál a puszta cselekmény igazgatásához, hanem valódi szerepe van, valami fontosra ébredünk rá alakján keresztül. A Hazug kulcsában mindez megtörténik. Talán elegánsabb lenne, ha a kötet közepe tájától nem próbálná Jalan az olvasó szájába rágni négy-hat oldalanként azt, hogy milyen óriási változáson ment keresztül. Az olvasó enélkül is észrevenné a változást. Ha pedig nem, akkor valószínűleg különösebben akkor sem fogja érdekelni a karakterfejlődés, ha Jalan lépten nyomon emlékezteti erre.
Szintén remek látni, hogy minden szupermaszkulin férfiszereplő ellenére e trilógia eseményeit kizárólag nők alakítják. A stratégiai szerepeket szinte kivétel nélkül nők birtokolják, akik kegyetlen hatalmi játszmákat játszanak egymással. Az erős férfiak csupán próbálják kitalálni, hogy milyen szerepük lehet a sakktáblán és vajon melyik bábjátékos irányítja őket (hiszen sokszor még ez is kérdéses). A Vörös Királynő és a Néma Nővér nagyon érdekes karakterek, akiknek jobban megismerjük céljait és múltjukat a második kötetben. A Vörös Királynő ellenfeléről, a Kék Hölgyről is megtudjuk, milyen szálak kötik Jalanhoz és a családjához. Skilfartól éppúgy feláll az olvasó hátán a szőr, ahogyan történt az az első kötetben is, míg tanítványa Kara – aki Jalan és Snorri útitársává válik –, aktív formálója lesz az utazásnak, döntései mélyen kihatnak a történet alakulására, talán komolyabban is, mint a két férfié. Itt a főszereplő férfiak csupán futnak az események után vagy betöltik azt a szerepet, amit a történetet alakító női karakterek szántak nekik.
A trilógia középső darabja – fenti hibái ellenére – kellemes olvasmány volt. Mindig nehéz egy három részes sorozat középső darabjáról írni anélkül, hogy olvastuk volna a befejező kötetet. Ám a Hazug kulcsa tovább növelte a kíváncsiságomat – vagyis ügyesen előkészített a harmadik kötetre –, miközben megválaszolt egy sor fontos kérdést, mely az első kötetben felmerült. Ez a tény is a szerző arányérzékét dicséri – legalábbis ami a rejtélyek és a megoldások adagolásának arányát illeti. A harmadik kötet, az Osheimi Kerék már magyarul is megjelent, mi is hamarosan hozzuk a kritikánkat róla.
