Ismét egy trilógia. A fantasyirodalom hatáskörében ez nem meglepő, elvégre általában egy önálló világ mellé kapunk egy vagy több történetet, a világ felvázolása és – kisebb nagyobb részletességgel – kitöltése helyigényes feladat. A vér éneke a Hollóárnyék-trilógia első kötete. Minden idők legjobb fantasy debütálásaként reklámozzák és valóban: első kötet a Goodreads és Amazon felhasználók körében ennyire egyöntetűen pozitív értékelést még nem kapott. Ezeket az értékeket, információkat persze sok szompontból lehet értelmezni és átértelmezni. Mi maradjunk ezúttal (is) magánál a szövegnél.
Anthony Ryan a 650 oldalas A vér éneke köszönetnyilvánításban az általa kedvelt fantasy szerzők közül csupán egyet nevesít: David Gemmellt. A regény olvasása közben kiderül, nem véletlenül. Ryan regénye egyértelműen a fantasyirodalom Gemmell neve által fémjelzett ágába ízesül, mind témaválasztását, mind cselekményét, mind hangulatát tekintve.
A regény öt nagy részre oszlik, melyek fejezetekre tagoltak. Minden nagy részt a Vernier elbeszélése című egység vezeti be. Ez a kurzívval szedett rész első személyben íródik. Egy császári krónikás (Vernier) beszéli el találkozását egy Vaelin Al Sorna nevű gyűlölt kardforgatóval, aki a Reménységünk Gyilkosa melléknevet viseli, mivel egy csata során megölte a császár utódját. A Vernier elbeszélését követő fejezetek már harmadik személyben íródnak és Vaelin Al Sorna történetét ismerhetjük meg belőlük. A narráció effajta felépítése két okból is jó megoldás. Egyrészről a két elbeszélésmód két megközelítésmódot is felkínál Vaelin Al Sorna alakjához, az egyikben hősként áll előttünk, míg a másikban a megtestesült gonoszként festik le. Másrészről a két elbeszélésmód közötti feszültség a hitelesség problémáját is felveti, hiszen több alkalommal is meggyőződhet arról az olvasó, hogy Vaelin nem a teljes igazságot mondja el Verniernek beszámolója során. Mindkét esetben a főhős személyiségének további árnyalása a végeredmény.
A regény első hányada voltaképpen annak története, hogy a főhős kisgyermek hogyan válik felnőtté egy rendház falai között, ahol a Hit legrettenthetetlenebb, legszívósabb katonáit képezik. Miközben megismerjük a növendékek mindennapjait és kiképzésük módszerét, szinte észrevétlenül épül fel az Egységes Királyság az olvasó lelki szemei előtt és válik egyre részletesebbé. A birodalom hitvilágán és politikai életén kívül megismerkedünk legfontosabb személyiségeivel is. Az első igazi meglepetés akkor éri az olvasót, mikor már otthonosan mozog a felépített világ díszletei között és megszokta a kötet hősies fantasyre jellemző cselekményszövését. Ezen a ponton – amikor is a történet szerint Vaelin egy másik rendházba tesz látogatást, hogy tudását szélesítse – a heroikus fantasy felszín felfeslik és érzékelhetővé válik egy sokkal sötétebb szövegréteg, ami aztán búvópatak szerűen újra és újra felszínre bukkanva végighúzódik a regény teljes cselekményén.
A szöveg másik felében Vaelin mint ifjú, ám sikeres hadvezér áll előttünk, aki egyre inkább a király lekötelezettjévé válik, bármennyire is küzd ez ellen. Újra és újra olyan lépések megtételére kényszerül, amelyek ellenkeznek morális értékrendjével. Különös hatodik érzéke – a vér éneke – mely útján vezérli, egy alkalommal el is hallgat, amikor gyökeresen ellentétesen cselekszik, mint amit személyes meggyőződése diktál.
Vaelin titokzatos képessége voltaképpen minden emberben megvan – derül ki a történetből – csupán nem azonos mértékben használják ki azt. Ebben a megközelítésben a vér éneke a lelkiismeret allegóriájaként is értelmezhető, ami a heroikus fantasy zsánerének meghatározó eleme, a morális dilemmák között őrlődő hős pedig a műfaj visszatérő toposza. Nyugodtan kijelenthető, hogy Anthony Ryan az alműfaj legfőbb kliséit felmutatja a regényében. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy véget nem érő, idegesítő moralizáláson kell átrágnia magát az olvasónak, Vaelin minden egyes döntése előtt vagy után. A fáradt moralizálás, az izzadtságszagú vívódás teljes egészében hiányzik a regényből. Néhány takarékos mondatból, néhány elejtett megjegyzésből és Vaelin egyes cselekedeteiből következtethet az olvasó arra, hogy a karakter tele van feszültséggel a döntések miatt, amiket meg kell hoznia és a paktumok miatt, amiket meg kell kötnie. A karakter efféle eleganciával végigvezetett láttatása kimondottan üdítő a zsánerben, nem beszélve arról, hogy hitelesebbé teszi a szövegvilágot és a regény beszédmódját.
Valódi „page turner” A vér éneke; hiába a hatszáz ötven oldal, nagyon nehéz letenni. A cselekmény sodró lendülete azonban nem jelent kompromisszumot a történet logikáját és a szereplők élő személyiségét tekintve. A tempó nem teszi sekélyessé a regényt.
Keményfedeles, minőségi, igényes kiadás a magyar kötet, kissé talán mesekönyv szerű borítóillusztrációval (Sánta Kira munkája), ami nem nyerte el az olvasók osztatlan tetszését. Megítélésem szerint nagy erénye a magyar borítónak, hogy a történet egyik fontos epizódját örökíti meg, szemben az eredeti kaidás viszonylag semmitmondó megoldásával. A kötet fűzött, nem ragasztott, így újraolvasásra is alkalmas (a regényt záró fordulat, ami felülírja az olvasó bizonyos koncepcióit, szinte ki is kényszeríti a következő olvasást), valamint egy dramatis personae-t is mellékeltek hozzá (hasonlóan Martin és Erickson „tégla” könyveihez), ami a mozgatott szereplők számát tekintve teljesen indokolt is.
A trilógia második kötete a Tower Lord címet viseli – magyarra valószínűleg Várúrként fordítják – július elején jelenik meg angol nyelven, az első kötethez hasonló terjedelemben. Valószínűleg a Fumax magyar kiadása sem fog sokáig váratni magára.
A vér éneke nem vezet be új korszakot a fantasyirodalomban. Anthony Ryan nem iskolaalapító, de tisztességes mesterembere az írószakmának első kötete alapján. A hosszú történet végig logikus és feszes, a kötet prózaesztétikaigag nem kiemelkedő, de egyáltalán nem gyenge. Mindezekkel együtt ez egy szórakoztató kötet, mindenképp megéri a ráfordított időt. Azoknak, akik rendszeresen olvasnak fantasyt, bátran ajánlom ezt a könyvet. Ők valószínűleg el fogják olvasni a folytatásokat is. Én biztosan.
