A bosszú nem tartozik a fantasy legeredetibb témái közé. Márpedig a Tövisek hercege – a Széthullott Birodalom trilógia első kötete – a fülszöveg szerint a bosszúról szól. A történet főszereplője – Jorg herceg – gyerekkorában egy tövises bokor fogságából végignézi, ahogyan apja politikai ellenfele megbízásából katonák ölik meg anyját és öccsét. Ahelyett, hogy apja megtorolná ezt, anyagilag kifizetődő egyezséget köt Renar gróffal, a gyilkosságért felelős nemessel. A bosszútól fűtött Jorg ezért tíz évesen elszökik apja udvarából, és egy kegyetlen rablóbanda tagjává, majd az évek alatt vezérévé válik. Négy évvel később visszalovagol apja udvarába, hogy elvegye az örökségét. Nagyon vázlatosan ezt a történetet beszéli el a regény. Ám nem éri meg korán fanyalogni, ugyanis e könyv esetében is igaz a mondás, miszerint nem az a lényeg, hogy mit mesélünk el, hanem az, hogy hogyan.
Mark Lawrence-t az angol George R. R. Martinként szokták emlegetni. Minden jóérzésű embernek feláll a szőr a hátán az effajta összehasonlításoktól, de ez egyszer nézzük meg közelebbről ezt az állítást. Szóval Lawrence az angol George R. R. Martin, akit viszont az amerikai John Ronald Reuel Tolkienként szoktak emlegetni. Mindebből végső soron az következik, hogy az angol Mark Lawrence tulajdonképpen az angol J. R. R. Tolkien. Már csak az efféle képzavarok miatt sincs értelme az ilyen összehasonlításoknak.
A Martinnal való egybevetés mindazonáltal más okok miatt sem szerencsés. A fantasy irodalom két egészen más megközelítésében alkotnak ők. A Martin-féle világteremtő attitűd Lawrence-nél szinte teljesen hiányzik. Ez nem azt jelenti, hogy Lawrence világa – a Széthullott Birodalom – ne lenne nagy műgonddal megalkotott, egyedi és izgalmas fantasy világ, mert – ahogyan arra később még visszatérünk – nagyon is az, ám soha nem gyűri maga alá egy-egy karakter személyes történetét vagy figuráját. Ebben a regényben az alakok változása – különös tekintettel a főhős alakjának változására – az egyes tettek okainak, mozgatórugóinak feltárása minden más szempontnál előbbre való, minden elem ezek elmélyítését és lehetővé tételét szolgálja, az egyes szám első személyű narrációtól kezdve egészen a bonyolult és az egész szövegen végighúzódó sakk allegóriáig. A regény két idősíkon játszódik, melyeket egymással párhuzamosan ismerhetünk meg. Az egyik szál a regényvilág jelenében játszódik, míg a másik négy évvel a jelen előtt. E második történetszál Jorg szökését beszéli el apja udvartartásától. A párhuzamos idősíkok szintén a motivációk feltárását, bemutatását és ezzel együtt a főhős jellemének elmélyítését teszik lehetővé. A dark fantasy legjobb hagyományait követve, sőt, azon bizonyos szempontból túl is lépve, Mark Lawrence fantasy környezetbe ültetett lélektani regényt írt.
Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy a vállalkozás nem bicsaklik meg időnként. Főleg a regény első negyedében érződik kissé ötletszerűnek a történet és ezzel együtt gyermetegnek a jóformán még tényleg csak gyerek, tizennégy éves főhős. Az időnként hatásvadász elbeszélés és Jorg kliséket működtető önértelmezései a regénynek ezen a szakaszán hullámzóvá teszik a színvonalat, amelyet egy kevés jóindulattal úgy is lehetne interpretálni, hogy a narrátor maga kiegyensúlyozatlan, hiszen egy lelkileg durván megnyomorodott kamaszgyerekről van szó. Ugyanakkor a regény jóval nagyobb hányada kiegyensúlyozott, jó tempójú, az olvasó szemét bántó szélsőségektől mentes szöveg, ami felül is írja az előbb felállított jóindulatú olvasatunkat és valószínűsíti, hogy egyszerűen alaposabb szerkesztői munkára lett volna szüksége Lawrence kéziratának.
Bár Jorg jellemének alakulása minden másnál fontosabbnak és érdekesebbnek tűnik ebben a regényben, ahogyan arról már fentebb volt szó, a díszletül szolgáló világ is érdekes és egyedi megoldásnak tűnik a fantasyben. Már az első néhány fejezetet elolvasva föltűnik, hogy ebben a világban ismerik a kereszténységet, a Bibliát, Plutarkhoszt, Arisztotelészt és Platónt, ami alapján az ember joggal következtet arra, hogy valamilyen alternatív földi középkorban játszódik a történet. Jóval később azonban felbukkan Nietzsche neve, majd később – „modernekként” megjelölve – Bertrand Russellt és Karl Poppert is néven nevezi a narrátor. Ez már olyan anakronizmusnak tűnik, ami még inkább felcsigázza az olvasó amúgy is felpiszkált figyelmét e különös világ iránt. Apránként adagolva aztán egyre több információ kerül a helyére a világgal kapcsolatban, így az olvasónak a regény végére lehetnek bizonyos elképzelései arra vonatkozóan, hogyan lehetne „feloldani” ezeket az anakronizmusokat. Ugyanakkor nem tárulkozik fel a történet e különleges színhelye teljes valójában, hanem rengeteg titkot tart meg magának, illetve a következő két kötetnek. E bonyolult és érdekes világ szinte csak mellékesen, a narráció bizonyos szabályainak szükségszerűségéből (nevezetesen, hogy reflektálnia kell időről-időre a körülvevő környezetre, történelemre) bomlik ki az olvasó előtt. Már csupán az intellektuális kaland miatt is érdemes elolvasni ezt a kötetet, amit a világ feltárása jelent.
A magyar kiadás a Fumax Kiadó munkáját dicséri. Keményfedeles, kötött kiadvány, kényelmes nagyságú szedéstükörrel, közepes méretű, talpas, jól olvasható betűkkel, jó minőségű papírral – röviden: ritkán látni a piacon hasonlóan igényes kivitelezésű fantasy regényt. Jason Chan borítóillusztrációja sajnos a sablonosnál is sablonosabb, ami akár potenciális vevőket is elijeszthet a könyvtől, mivel az R. A. Salvatore-féle giccs kategóriába tartozóként láttathatja a regényt, holott attól olyan távol van, mint Coelho a jó ízléstől. A kiváló fordítás Gy. Horváth László munkája, aki A hobbit, A sógun és a Gépnarancs magyarítását is jegyzi.
Üdítően jó (dark) fantasy, melyhez fogható Glen Cook óta nem íródott, és ami feszes, takarékos szerkezetével valami egészen mást nyújt a zsánert – vitathatatlanul megérdemelten – uraló Martin-regényekhez képest. Mark Lawrence nevét önmaga jogán érdemes megjegyezni.