Mindig is foglalkoztatott az, hogy hogyan változik vagy igazolódik be egy kritikus várakozása a könyv elolvasása után. Pontosabban tudni akarom, hogy én mennyire bízzak meg magamban, amikor csípőből leírok egy könyvet. Előítéletes vagyok, akaratlanul is megfogalmazok valamifajta véleményt a könyv elsődleges benyomása alapján, a könyvet beharangozó írások, a borítókép és a fülszöveg átfutásával, ami valahova elhelyezi a könyvet a piacon és a világ nagy könyvtárában. Ez nekem eleve gyanús, mert az emberek fejében élő ideális kritikus elvileg a szöveg alapos olvasásával, a saját élményei és nem az előzetes véleménye alapján fogalmazza meg kritikáját. Ezért önvizsgálatot tartok, hogy megismerjem a saját vakfoltjaimat.
Furcsa kísérletre vállalkozom hát: megírom a kritikát, mielőtt elolvastam volna Benyák Zoltán A nagy illúzió című könyvét. Vagyis először a könyvről alkotott nagy illúzióimat szeretném megosztani veletek,hogy együtt szembesüljünk, mivel töltöm meg képzeletemben ezt az egyébként roppant ígéretes könyvet, amit alig várom már, hogy elolvashassak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a mű befogadása után ne írjam meg az “igazi” kritikát. De szeretném a kettőt egymással szembeállítani, és megmutatni, miben cáfoltak rá a könyvvel szerzett élményeim a kritikusi előítéleteimre. Azt gondolom, hogy egy ilyen kísérlet ritka a magyar kritikaírásban, és minél nagyobb az olvasott és az olvasatlan kritikán közötti diszkrepancia, annál ékesebben fogja példázni, hogy a kritikus is ember, hogy közösen féljük az ismeretlent, és hogy megpróbáljuk azt saját fantáziánkkal kitölteni.
Olvasatlan kritika
Benyák Zoltán a kortárs magyar irodalomban hiánypótló munkát tett le az asztalra A nagy illúzió című könyvével. Egy olyan műfajt honosított meg, amelynek igen kevés képviselője akad a világirodalomban is. Írt egy bangsi fantasztikus művet, ami John Kendrick Bangsről, a múlt század fordulóján alkotó amerikai szerzőről kapta a nevét. E műfajnak a fő témája, hogy a főhős híres politikusokkal, filozófusokkal, irodalmi személyiségekkel találkozik a túlvilágon, akik humoros, szatirikus párbeszédeket folytatnak haláluk tudatában, olykor kiélezve, olykor elsimítva nézetkülönbségeiket. Benyák műve ennél persze sokkal több: igazi dantei alászállás az alvilágba, de mai szívvel, emberközelibb szereplőkkel.
Nem nehéz meglelni az érzelmi indíttatást A nagy illúzió megírására. Minden lapon érződik, hogy olyan ember írta, aki közelről ismeri a halál veszteségével járó fájdalmakat, a gyászmunkát, az emberek megküzdési stratégiáit, az élet értelmébe vetett hit megrendülését, és tudja azt is, hogyan kell felállni, tovább dacolni az elmúlással. A kötet főszereplője, Tom Pastor a halála után a lánya keresésére indul egy merőben szokatlan túlvilágon, ami szembemegy minden világvallás dogmatikus elképzelésével, és egyfajta pogány, mágikus realista közegben bolyong, hogy újra találkozhasson szeretteivel. Személy szerint mélységesen átéreztem Tom küzdelmét és a reményt, ami hajtotta előre, hogy a várva-várt találkozással behegedjenek az élet okozta sebek.
Ugyanakkor nem tudtam a könyv olvasása folyamán eltekinteni, hogy összehasonlítgassam egy másik fantasztikus könyvvel, amely természetfeletti közegben játszódik, mégpedig W. Paul Young A viskó című spirituális sikerkönyvével. Noha, hál ‘istennek, Benyák Zoltán prózája csiszoltabb, mint Young bizalmaskodó stílusa, ebbe a könyvbe is becsúsznak olyan esetlenül semmitmondó mondatok, amelyek klisés voltukkal aláássák a könyv emelkedett mondanivalóját. Az pedig napnál világosabb, hogy mindkét könyv a mondanivalóról szól, és ennek van alárendelve a cselekmény és a szereplők jellemfejlődése. Mintha nem a környezetétől, hanem attól lenne fantasztikus mű, ahogy a szereplők cselekszenek, amit mondanak. Ezért kár volt, mert a könyv nélkül is mélyen hittem abban, hogy a művészet és a közös emberi emlékezet fenntartása az, ami megmenekíti a valódi haláltól az embereket, ehhez nem kellett Tom Pastor utazását végigkísérnem.
Ennek ellenére voltak élvezetes periódusok, amikor húsz-harminc oldalon át vitt magával a cselekmény, és félre tudtam tenni fanyalgásomat, mert engem is hajtott a vágy, hogy az érzelmi feloldozást megkapjam Tommal együtt. A korántsem felhőtlen apa-lánya kapcsolat részleteinek megismerésében sokszor örömmel fedeztem fel, hogy Benyák jól adagolja az információkat, helyén van a sztori “irama”, és Tom lánya, Lily lesz a legszínesebb egyéniség mind közül, pedig a hosszú út során számos excentrikus szereplőbe botlik bele. A kifejezés nem véletlen, Tom egyáltalán nem az a tettre kész, talpraesett ember, hanem bizonytalankodó, csetlő-botló alak; valaki így szereti a főhőseit, de szerinten jót tett volna egy kis extra önállóság, egy erősebb jellem. Talán oktalanság a valószínűséget számon kérni egy túlvilágon játszódó regénytől, hiszen csak fantázia. Mégis meg kell felelnie bizonyos lelki törvényszerűségeknek, elvárásoknak az irodalom és olvasóközönsége felé, ebben pedig nem nyújtott maradandót.
Ezek a hibák viszont nem írják felül azt, hogy jól szórakoztam. Szemet tudok hunyni a moralizálás és az epizodikus történetvezetés hiányosságai felett, mert én is ember vagyok, és nagyon jólesik látni, hogy más hogyan képzeli el a túlvilágot. Ha Tomot nem is, de Lilyt és Ninát megkedveltem, egyéniségekké váltak, akik hozzátettek a műhöz. A szöveg kidolgozottsága is örömömre szolgált, Benyák Zoltán ugyanis jó tollú író, erős képekkel, jó hasonlatokkal dolgozik, mégsem esik túlzásba (ez valószínűleg a szerkesztő “szoros emberfogásának” is köszönhető). A tehetségéből kitűnik, hogyha más, kevésbé ezoterikus műfajban próbálna szerencsét, remek írások kerülhetnének ki a keze alól, itt maga a téma az, ami a kötet gyengeségeinek eredője, ami miatt terápiás munkának érződik.
A mű elolvasása után fel kell tennem magamnak a kérdést: jó szívvel tudom-e ajánlani másoknak A nagy illúziót? Azoknak feltétlenül, akik nemrégiben veszítettek el valakit, mert a könyv egész biztosan másként fog hatni rájuk, mint rám, aki fel tudott építeni egy kritikusi védőgátat az érzelmi hullámok ellen. Azoknak is, akiknek eleve beleillik a világképébe a spiritualitás e formája, akik sokszor merengenek el, hogy “hol lehet most ő, mit gondolhat, aki fentről néz le ránk?”. Helye lesz a magyar irodalomban, ha másképp nem, kuriózumként, mert nem tudnék még egy olyan művet mondani, ami teljes egészében a túlvilágon játszódna, és nem mitológiai történet újrafeldolgozása. Azonban nem remekmű, csak egy közepes színvonalú munka, amit a témája ítél halálra. És őszintén kíváncsivá tett, hogy az amúgy jó íráskészségéről tanúskodó szerző mihez kezd, ha levetkőzi magáról a kezdő írók manírjait.
Utószó
A fentiek egy fiktív könyvről szóltak, ami csak az én képzeletemben létezik. Félelmeim azokból a feltevésekből származnak, hogy 1. Magyar szerző külföldi, angolszász nevű szereplőkhöz nyúl. 2. A túlvilágról ír, amibe óhatatlanul belevegyül a vágyteljesítő fantázia irodalmi értékeket csorbító motivációja. 3. Vastagabb a könyv, mint amennyinek egy jól strukturált történetet tartok, és elkezdtem gondolkodni, mivel lehet akkor kitöltve? 4. Művész a főszereplője, de a Künstlerromanok nagyobbrészt aggasztóan énközpontúak. 5. Egy kitaposatlan ösvényen induló fiatal szerző vagy nagyon támaszkodni fog irodalmi elődeire, vagy szétesik a műve.
Az olvasatlan kritikában sok pozitívumot is kiemeltem a fiktív olvasásélményemből, ezek is előítéletekre támaszkodnak. 1. Az Athaeneum adta ki, és vagyok olyan tekintélyelvű, hogy azt higgyem, ami onnan jön ki, az képvisel egyfajta jó minőséget, eleve jó stílusú szövegeket karolnak fel, a kézirat pedig átment egy irodalomhoz értő szerkesztő kezén, aki érdemben belenyúlt a szövegbe, átdolgoztatta az íróval. 2. A borítóra elöl is, hátul is rá van írva, hogy az “Irodalom” sorozatba/kategóriába tartozik, ez valószínűleg azt jelenti, hogy nem tekintik a kiadóban műfaji regénynek. 3. Ugyanakkor picit aggasztó is, hiszen a legtöbb ún. szépirodalmi műre ezt nem szokás kiírni, tudja azt mindenki jól… lehet, hogy taktikusan akarják pozícionálni a kötetet? 4. A témájából ítélve melankolikus, de életigenlő szöveg benyomását keltette a könyv, ami mindenképpen bizakodásra ad okot. 5. A mellékszereplők sokszor sokkal érdekesebbek, mint a főhős, mert nem velük kell azonosulnia az olvasónak, így abban reménykedek, hogy a köréjük szövődő rejtélyek kidolgozottabbak lesznek.
Ezek olyan feltételezések , amelyek valószínűleg nem, vagy nem ilyen formában érvényesek Benyák Zoltán A nagy illúzió című munkájára. Azért akartam az olvasó elé tárni őket, hogy lássák, a kritikus szemében egyetlen könyv sem tabula rasa, hanem rávetíti minden korábbi tapasztalatát egy könyvre, mielőtt elkezdi olvasni. A fenti írás formailag, tartalmilag megfelel egy átlagos könyvkritika kívánalmainak, csak az hiányzik belőle, ami autentikussá tenné, a tapasztalat. A fent megütött kritikus hangvétellel szemben bizakodva és örömmel vágok neki a könyv olvasásának, mert szeretném kiélvezni Benyák Zoltán túlvilági utazását az utolsó cseppig. Remélem, illúzióim a könyv elolvasásának végére szertefoszlanak.
Olvasott kritika
Bő egy hét után megjöttem a nagy utazásból, kellett ennyi idő, hogy befogadjam azt az ötletparádét, amit Benyák Zoltán felvonultatott. A mű befejezése után azzal kezdtem, hogy utánakutattam Benyák Zoltán munkásságának. Keserűen tapasztaltam, hogy noha egy-két helyen fájdalmasan mellérúgtam, az írás minőségét elég pontosan belőttem. Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam a művet, élvezettel fürödtem a könyv szürrealizmusában, de bizony van mit kritizálni.
Amit tudni kell a szerzőről az, hogy eredetileg Jonathan Cross álnéven alkotott, idén tíz éve, hogy publikál és nagy megdöbbenésemre megtaláltam a Veszett lelkek városát az itthoni könyvtárban. Az a könyv egy ismeretlen, furcsa kisvároskáról szól, ahol mindent átitat a halál, és az író szárnybontogatásának lenyomata. A nagy illúzió viszont már egy érettebb alkotó munkája, amelyben Tom Pastor, a negyvenéves alkoholista/drogos festő meghal, és a túlvilágra kerül. Új élete a körül forog, hogy megmentse Lily, a lánya emlékét, keresztül-kasul bejárva a másvilágot. Bármit megtenne, hogy még egyszer, utoljára találkozzon vele, mielőtt a Keselyűember képében eljönne érte a végleges halál: a feledés. Az úton, amelyet bejár, egy igazi Helena Bonham Carter-alak, a láncdohányos menő csaj, Nina kíséri. Amolyan alvilági kalauzként ő az, aki tisztázza Tommal a játékszabályokat: “Ha elfelednek, meghalsz.” Ez a fő mondanivalója a kötetnek, és a legfőbb mozgatórugója Tom pokoljárásának.
Az érettség Benyák Zoltán esetében az írói rutin és a plasztikus nyelvhasználat terén érhető tetten. Képletesen fogalmaz, egy pillanatra sem kérdéses, minek hogy kellene kinéznie ezen a szétfolyó világon. Élénk fantázia nélkül ez a regény negyedannyira sem lenne emlékezetes. Kapunk csápos pokolfajzatokat, szörnyűséges torzszülötteket, hátborzongató csuklyás alakokat, egyszóval mindent, amitől beindulhat az olvasó rettegése. Csípős riposztok várnak, és páratlan kalandokban lesz részünk, ami után mi is kicsit azt érezhetjük, hogy a túlvilágon jártunk. Nem volt igazam, amikor az eszköztelen, gazdaságos leírásokról írtam: itt aztán Benyák Zoltán bevetette egész írói fegyvertárát, hogy a hangulatból egy pillanatra se essen ki az olvasó.
Ugyanakkor beigazolódott az a sejtésem, hogy a túlvilág és a túlzásba vitt szürrealizmus olyan szabadságot adott az írói fantáziának, ami már szétfeszíti az utaztató regény korlátait. Ha bármi megtörténhet egy regény világában, akkor semminek nincs tétje. A regényvilág belső logikája híján hajmeresztőbbnél álomszerűbb események követik egymást videoklipes pörgéssel. Az epizódok ugyan névleg közelebb viszik Tomot ahhoz, hogy megtalálja Lilyt, valójában viszont csak eszközök az író kezében. Így szabadon csaponghat képzeletének termékeiben, akár szorosan kötődik a cselekményhez és Tom lelki útjához, akár letérítik az útról. A baj az, hogy valójában Tom nem valami felé, hanem a feledés elől menekül. Ezért bármelyik irány jó neki, nem tud elveszni és “visszatérni” a helyes útra, mivel a nyomok úgyis a keze ügyébe akadnak. Ez egy nagyon súlyos írói hiba, mert a cselekmény nem a világ természetéből és a szereplők jelleméből fakad, hanem az írói önkény zsarnokságából.
Benyák mindenható istene a túlvilágnak, és akarata ellenére minden lapon ott van a keze nyoma a narrációban. Ott van abban a telefonfülkében, ahonnan rejtőzködő teremtőként Tom kezébe nyomja a feladatát, ott van az epizódszereplők felszólító mondataiban, és ott van Lily naplójában, amit csodával határos és rendkívül kiszámítható módon megtalál. A szerzőnek mindene az ötlet, amire ráerőltetett egy epikus küldetést, és utána várja, hogy az események pörgése kihúzza őt a sablonos motivációk csávájából.
Komoly fejtörést okoz, hogy megválaszoljam, miért magyar nyelven jelent meg ez a könyv, mi az az egyedi íz, ami túlmutat a nyugati popkulturális lexikon összes híres emberének felvonultatásán. A legüdítőbb közülük a hollywoodi filmdívákból összegyúrt Betty Blan alakja, akiben van annyi eredetiség, hogy erős személyisége legyen. Viszont egymásnak adják a kilincset Kurt Cobain és Napóleon, Kurt Vonnegut és Karl Marx, a híres mesehősök és mozikból szökött szörnyek. Akkor lóg ki leginkább a lóláb, amikor olyan történelmi személyiségek bukkannak fel, mint Amelia Earhart (az első amerikai nő aki, repülővel átszelte az Atlanti óceánt, és akit a magyarok közül megeszem a kalapom, ha tízből egy ismer) vagy a Mary Celeste nevű elsüllyedt hajó, amiről igazán nem mondható, hogy a magyar kulturális tudattalan szerves része lenne. A rádióból Churchill szónokol, Ozzy Osbourne énekel, a cirkuszban egy excentrikus francia impresszáriót találnak, nem pedig egy német, osztrák, vagy egy magyar zsidó cirkuszost, akiknek azért bőven kijutott a világhírnévből. A helyszínek terén is érezhető ez a popkulturális eklekticizmus. Egy idő után ez a leckefelmondás fásulttá tett engem – mire Napóleonhoz elértünk, már csak sóhajtottam, hogy persze, miért épp ő ne tenné tiszteletét.
Hadd tegyem hozzá, hogy sokszor bujkált fanyar mosoly a szájam sarkában a könyv olvasásakor. Ha nem valami cselekmény szempontjából fontos mondat hangzik el, a szereplők szerethetően csipkelődnek egymással, Lily pedig korát meghazudtolóan bölcs éleslátással kommentálja az eseményeket a halálon innen és túl. Igencsak magával ragadott a könyv cinikus humora, és ha a halálról szóló filozófiai merengéseket kíméletlenül, közös elhatározással kivágta volna író és szerkesztő, egy stílusában sokkal egyenletesebb, kevésbé patetikus mű sejlik fel a kiadott regény mögött. Benyák szem előtt tartja az életszerű, esendő karakterek hibáinak feltárását, és látni lehet, hogy ebbe az irányba fog tovább fejlődni, mert foglalkoztatja, hogy regényhőseinek milyen életet (lett volna) érdemes élni.
A könyv kapcsán többször is olvastam, hogy a mágikus realista áramlathoz sorolják, Bíró Szabolcs (szintén Athaeneumos szerzőként kissé hazabeszélve) Márquezhez hasonlítja az írót. Az összehasonlítás és a kategorizálás biztosan nem állja meg a helyét. A mágikus realizmus alapvetően a mi világunkban, a Földön játszódó regény, többnyire a nyugati világgal szembenálló, a központi kultúrától eltérő népeket és eszmevilágokat jelenít meg, és nem idegen tőle a politizálás, az abszurdisztáni tapasztalatok természetfeletti allegóriába foglalása, de akkor is megmarad a realizmus talaján. A nagy illúzió méltán érdemelheti ki a bangsi fantasztikus mű megtisztelő címét, a könyv botlásait pedig a műfaj ismeretlenségének, a járatlan út kitaposásának köszönheti.
A tapasztalás dala
Minden könyvet úgy veszünk le a polcról, hogy előtte gondolatban megírjuk, akármilyen olvasók is legyünk. Az olvasás ezért veszélyes vállakozás, mert megcáfolhatja feltevéseinket, kockára teszi ítélőerőnket. Jó volt szembesülni azzal, hogy többször is tévútra vezettek előítéleteim. Érdemes volt elolvasni az a művet, és leszámolni azokkal az illúziókkal, amelyek a szerző személyét, munkásságát, stílusát, a cselekmény erősségeit és gyengéit eleve feltüntették egy bizonyos színben. Semmi sem pótolhatja azt, hogy az olvasó elmerüljön a műben, kitegye magát az írói varázslatnak, akár realista, akár fantasztikus regényt vesz kezébe.
Hálás vagyok, hogy Benyák Zoltán megtisztelt minket itt a Próza Nostránál könyvével. Nagy bátorságra vall, hogy így elébe ment a kritikának, és remélem, hogy épülni tudott belőle. Tíz év alatt csiszolt annyit a stílusán, hogy hipnotikus, expresszív képekben beszélje el mondanivalóját, de mindannyian folyamatosan fejlődünk, íróként, olvasóként, kritikusként. Kívánom, hogy megtalálja azokat a köröket, ahol kibontakoztathatja tehetségét és őszinte kritikákat kaphat.
