Azok, akik rajonganak a kortárs amerikai sorozatokért, már régóta tudják, hogy a Netflix az egyik legjobb tengerentúli tartalomszolgáltató, ezért aztán nagy reményekkel vettem kezembe az egyik zászlóshajónak számító Orange is the new black könyvváltozatát. Bár a Piper Kerman által jegyzett könyv televízióra adaptált verzióját csak májusban mutatják be a hazai szolgáltatók, a Twister Media részben talán az eredeti hanghoz ragaszkodó sorozatfüggők jelentős táborára számítva, már fél évvel korábban kiadta. Bár a sorozat és a könyv között az alapsztorit leszámítva nincs túl sok átfedés, a kiadó a sorozat eredeti plakátját használta fel borítókép gyanánt, ezzel is meglovagolva a sorozat sikerét. A döntés eredményre számomra kifejezetten kellemes eredményt hozott. Egyrészt a Netflix plakátjai messze felülmúlják az iparág többi szereplőjének próbálkozásait, másrészt egy papírkötéses könyvből nagyjából ennyit lehet kihozni az esztétikum és a figyelemfelkeltés harmóniájának jegyében. Ehhez képest meglehetősen nagy csalódás volt számomra, hogy amint kinyitottam a könyvet, életem egyik legkiábrándítóbb kulturális élménye vette kezdetét.
Az Orange is the new black egy önéletrajzi regény, főhőse a könyvet később megíró Piper Kerman. Jómódú amerikai család sarjaként, az egyetemet követően nem találja a helyét, és a felelősség elől menekülő, átlagos fiatalok élvhajhász életét választva, szép lassan rátér a börtönhöz vezető legbiztosabb útra. Megismerkedik a nála idősebb és szintén leszbikus Nora Jansennel, aki drogfutárként kisebb vagyont keres minden egyes utazása során. Nora kezdetben szeretőként tartja maga mellett, később azonban elkezdi kisebb-nagyobb szívességekre kérni. Főhősünk élvezi az ingyenes utazásokat, az egzotikus helyszíneket, idővel azonban szép lassan rájön, hogy a drogmaffia részévé vált és San Fransiscóba menekül, ahol összeismerkedik későbbi férjével Larryvel. Bármennyire próbálja maga mögött hagyni korábbi életét, a droghálózat összeomlik és öt nyugodt év után, drognyomozók kopogtatnak az ajtaján. Hosszadalmas bírósági huzavona után végül 15 hónapot kap állami fegyintézetben (ezek általában a legkeményebb börtönök az USA-ban).
A történet önmagában egyáltalán nem lenne rossz alapanyag, a probléma a könyvvel, hogy a történet ezen részét a szerző kötelezően felvázolandó felvezetőnek tartja, aminek írása közben érezhetően kellemetlenül érzi magát. Elintézi ezt a felvezetést 30 oldalban, rengeteg maszatolással, ferdítéssel és saját felelősségének elmismásolásával. Sajnálatos módon Piper Kerman nem vette észre az előzményekben rejlő óriási potenciálokat, kezdve akár saját felelősségének kibontásával, és eljutva akár a ’90-es évek társadalmi korrajzához. Nemcsak érdekes, de szerintem kifejezetten fontos is lett volna egy önterápiába hajló elemzés arról, ahogy a ’90-es évekre egyre inkább felerősödő drogmaffia összekapcsolódik a fiatalok felelősségtől való kényszeres menekülésével.
Semmi meglepő nincs benne, hogy ami ezután jön, az isten 11. csapása: a dögunalom. A Danburyben töltött börtönhónapok (igen nem börtönévek) során a legnagyobb veszély, amivel Piper Kerman találkozik a közös fürdőben, az nem a „nővérek” (emlékeztek még A remény rabjaira?) dominanciát megerősítő szexuális zaklatása, hanem a csempén megbújó lábgomba. Azon persze a könyv elolvasása után nekem is el kellett gondolkodnom, hogy normális esetben egy büntetés-végrehajtási intézet nem úgy néz ki, mint ahogy Stephen King leírja és nem is úgy, ahogy az 1984-es Bebukottak című magyar dokumentumfilm bemutatja.
Piper Kerman tudtán kívül kiválóan mutat rá az amerikai börtönök iszonyú igazságára, jómódú fehérként csak az unalommal és a külvilágtól való elzárással kell megbirkóznia. Mindeközben a lecsúszott társadalmi rétegek börtönlakói, normális ügyvéd hiányában ki vannak szolgáltatva a börtönőrök szadizmusának és a rendszer végletes rugalmatlanságának, míg a büntetés végeztével jó esetben is pusztán a társadalmi elutasítottság várja őket, rosszabb esetben már mutatják is nekik a hátraarcot. Kerman releváns kritika alá veszi ugyan az amerikai társadalom büntetés-végrehajtási gyakorlatát, ez azonban legtöbbször megragad a körülményekkel szembeni elégedetlenség szintjén. A legalizáció és rehabilitáció kérdése az egész könyvet végigkísérő kimaradt ziccer, amire vagy mondanivaló hiányában, vagy a társadalmi megosztottságtól félve nem tér ki kellőképpen a szerző.
Ezek a kritikák persze mind könnyedén lepattannának a szövegről, ha cserébe fel tudna mutatni érdekes és kidolgozott karaktereket. Itt azonban újabb óriási hiányosságot mutat Kerman. Majdnem minden bekezdésben kapunk egy új szereplőt a történethez és közülük egyet sem ismerhetünk meg közelebbről. A könyv végére már kezdtem úgy érezni magam, mintha egy kihívás szemtanúja lennék, ami során valaki az összes Facebook- ismerőséről írni akarna egy mondatot. Rengeteg névhez egyszerűen képtelenség arcot vagy dramaturgiai szerepet társítani. A szöveg végére kapunk ugyan egy rendkívül bénán felvezetett fordulatot, de itt már egyáltalán nem érezhető, hogy bármi tétje lenne a cselekménynek.
A könyv hiányosságain azonban messze túltesz a fordító érékelhetetlen munkája. Nem kenyerem a fontos és hasznos fordítómunka cseszegetése, de 
itt sajnos hatalmas problémák vannak a magyar szöveggel. A fordító érezhetően képtelen átadni Kerman laza, pörgős stílusát és a popkulturális utalásokkal gazdagon kidekorált világát, ami a könyv messze legnagyobb erénye. Míg az eredeti szöveg fejezetcímei között találunk zenés, filmes, könyves utalásokat (Lenny Kravitz, ACDC, Alice csodaországban) addig a magyar változatban többé kevésbé pontos fordításokat kapunk, amik csak nagy ritkán tudják felidézni az angol kifejezés kulturális beágyazottságát, ellenben néha kifejezetten kellemetlenek, mint amikor a „Down The Rabbit Hole” fejezet magyarul úgy fut, hogy a „Süllyesztőben”. Szintén fájó pont, amikor az amerikai kultúrában alapnak vett baseball szleng tűnik el a szövegből, de talán ez a legkevésbé sem kirívó, ismerve a sport hazai népszerűtlenségét. A Marlboro Mant szerencsére nem fordították le, ami számomra felveti a kérdést, hogy esetleg több angol szókapcsolatot kéne felruházni azzal a kimondatlan joggal, hogy fordítás során érintetlenül hagyjuk, vagy legalább lapalján megmagyarázzuk. Persze a rossz fordítások nemcsak a pontatlansággal tudják csökkenteni az olvasás élményét.
Ahogy az Orange is the new black esetében tapasztalhatjuk a magyar szövegen tapasztalható óvatoskodó fordítási gyakorlat azáltal, hogy például a stricit kurvapecérnek, a baszást szeretkezésnek, vagy az orgiát vég nélküli bulinak fordítja nemcsak a jelentés, de az értékrend szintjén is sérti a szöveg integritását. Ezen túl sajnos bántó félrefordításokat is kapunk. Gyakori szófordulat az eredeti szövegben a „mami”, amit tévesen szó szerint vesz a fordító, pedig a latin és afroamerikai kultúrában inkább a baby megfelelőjeként funkcionál. Azt pedig, ha máshonnan nem is, hát Al Pacinótól illene tudni, hogy ha valakire azt mondják „connected”, az nem azt jelenti, hogy megvannak a kapcsolatai, hanem, hogy köze van a maffiához.
Összességében a könyv nem nevezhető jónak, sőt, de ha valakit érdekel egy gazdag fehér kalandja a társadalom dzsungelében, minden bizonnyal érdekesnek fogja találni. Annak ellenére pedig, hogy ez a kötet több odafigyelést igényelt volna a kiadótól, a Twister Media által felvett irány mindenképp üdvösnek tűnik a hazai kulturális viszonyok között.
