Az ismert szólás: a tudás hatalom, akár Scott Hawkins regényének, Az Égett-hegyi könyvtárnak a mottója is lehetne. A könyvtár a világ szabályainak, működésének titkait rejti, így nem csoda, hogy már a puszta belépésért is ádáz harcot folytatnak.
Már itt kijelenthetem, hogy Hawkins izgalmas és sokrétű történetet alkotott, habár a borító eleinte távol tartott az elolvasásától. A Fumax kiadványai általában nagyon igényesek, időnként már az is örömet szerez, hogy a polcomon láthatom őket, ám Az Égett-hegyi könyvtár esetén valami félrecsúszott: a borító kifejezéstelen, annak ellenére, hogy a történetből merít.
A regény két dimenzióból áll: napjaink világából és a könyvtárhoz tartozó univerzumból. A könyvtár élén Apa áll, aki (szinte) isteni szerepet tölt be, tanítványai pedig a könyvtárosok, akiket még gyerekkorukban adoptált. Mindannyian egy-egy katalógust tanulnak, amelyről nem beszélhetnek egymásnak, ellenkező esetben büntetésben részesülnek. A katalógusok nem (csak) a mai tudományos eredményeket gyűjtik össze, sokkal több ismeretanyagot tartalmaznak, hiszen a nyelvekbe például beletartoznak az emberi és az állati nyelvek is.
A történet középpontjában Apa eltűnése áll. A könyvtárosok meg akarják találni őt, ezért be kell jutniuk a könyvtárba, amelyet egy mechanizmus véd. Ennek hatástalanításához egy balekot keresnek; így válik kulcsfigurává a teljesen átlagos Steve. Fontos még megemlíteni Erwint, a nemzetbiztonságiaknál dolgoz, szabad szájú nyugdíjazott katonát, aki a könyvtárosok okozta furcsaságok utáni nyomozással keveredik bele a történetbe. Minden ugyanazoknak a kérdéseknek a megválaszolására törekszik: mi történt Apával, és ki helyezte el a könyvtárosok távol tartására szolgáló szerkezetet? A különböző történések összefonódása olyan hatalmi harcban csúcsosodik ki, ahol minden egyes apró cselekedet, félmondat értelmet nyer.
A végkifejlet első olvasásra meglepő volt számomra, bár lehet, hogy egy szemfüles olvasó összeilleszti az utalásokat, és rájön a miértekre. A regény telis-tele van ezekkel az előre- és visszautaló nyomokkal, amelyek a végjátékot vetítik előre. A második olvasásélményemet éppen az tette izgalmassá, hogy ezek az apró jelek nem csak furcsaságokként tűntek fel, hanem aha-érzésekkel telítődtek, ezért folyton csak kerestem az újabb és újabb információmorzsákat. A regény egyik erőssége éppen ebben a finom építkezésben jelenik meg, abban, ahogy az információt adagolja az olvasónak.
Az Égett-hegyi könyvtár pörgős, fordulatos, remek humorral megírt regény. A kortárs díszletben játszódó történet jeleskedik az abszurd helyzetek megteremtésében. Gyakran a karakterek megformáltsága működteti ezeket a szituációkat, hiszen Hawkins sokféle személyiséget rajzol meg, nemcsak a könyvtárosok, hanem az átlagos emberek is aktív alkotórészei a lehetetlen jeleneteknek. Erwin szabad szájú viselkedésével rendszeresen változtatja át a formális helyzeteket komikussá, de az 5. fejezet egyik szereplője, Marcus is hasonlóan kevert szituációt hoz létre. A könyvtárosok a világtól elzárt nevelkedésük következtében nem ismerik a hétköznapok vívmányait és azok működését, illetve egy egészen más típusú gondolkodásmód jellemző rájuk, amelyet a katalógusuk is befolyásol. David esetén a legszembeszökőbb ez a kulturális distancia, hiszen katalógusa a harc, ezért az agresszív, véres szituációk doppingolják, a morális cselekedetek ugyanakkor idegenek tőle. A személyiségek és a világ különbözőségének ütközése csak az egyik részét alkotja a képtelen helyzetek sorának, hiszen a könyvtárosok ruházata, valamint a szereplők reakciói olyan abszurd és humoros szituációkat szülnek, amelyek elsősorban a szövegkörnyezetben működnek:
„A nagydarab fickó egy piramis formájú súlyt pörgetett egy hosszú lánc végén. A másik végén egy machete méretű kést erősítettek bele egy sárga fémszárba. Az bronz lenne? És… Mi a faszom? Erwin először nem akarta elhinni, amit a szeme közöl vele, de a csávó tényleg, viccen kívül egy tütüt viselt. Hmm, gondolta Erwin. Azért ez nem egy mindennapi látvány.” (109.)
A karakterek nemcsak a jelenben ismerhetőek meg, mélységük a múltjukkal rajzolódik ki igazán, amellyel indítékaik és a legfontosabb, sorsformáló életeseményeik is kibontakoznak. Nemcsak Carolyn, David és Steve múltja válik láthatóvá, hanem bizonyos esetekben epizódszerepben feltűnő karakterek is előéletet kapnak. Az árnyalás akkor válik igazán sokszínűvé, amikor egy oroszlán (Drezda) szemszögével, emlékeivel és érzéseivel is közelebbről megismerkedhetünk.
A nyelvnek kitüntetett szerepe van, hiszen a főhős, Carolyn, nemcsak könyvtárosként, hanem nyelvészként is meghatározza magát. A nyelv ismeretének és ismeretlenségének dialektikája érdekes helyzeteket teremt, mint például amikor Jennifer a “szénszív” jelenségéről kezd beszélni, Carolyn pedig így válaszol: „értem a szavakat, amelyeket használtál, csak nekem nem jelentenek semmit” (60.). Nemcsak tematikusan fontos ez, hiszen Hawkins egészen más stilisztikai fogásokkal él, amikor Drezda ismeretein keresztül látunk rá az eseményekre. A regény nagyobb részére a hétköznapi beszéd jellemző, viszont bizonyos epizódok esetén (például Carolyn őzekkel töltött nyarának visszaemlékezésekor) a mindennapi stílus líraiba fordul át.
A regény talán legizgalmasabb fejezetei az ún. közjátékok, amelyek főként Carolyn visszaemlékezéseiről szólnak. A szöveg legkeményebb részei ezek az epizódok. Általuk betekintést nyerünk a kiképzésükbe, bár sajnálatos módon a tizenkét könyvtáros közül keveset mozgat a történet, noha rengeteg potenciál lett volna még a karakterekben és a katalógusokban is. Mivel ezeket a gyerek- és fiatalkori történeteket tartom a legizgalmasabb részeknek, így nagyon szívesen olvasnék még kiegészítő novellákat. A zárlat is hasonlóan érdekfeszítő pontokat tartalmaz, hiszen a hatalmi harcnak csak egy része ért véget, és sok ellenség mozgolódik a könyvtár birtokbavételéért, így egy folytatást is indokoltnak érzek.
Összességében Hawkins regénye az elejétől a végéig leköti az olvasó figyelmét, talán csak az utolsó száz oldalon veszít valamit sodró lendületéből. Valószínűleg a rejtély szinte teljes megoldottsága miatt volt olyan érzésem, mintha kevesebb tétje lenne az eseményeknek. Mégis úgy gondolom, hogy a zárlat ismeretében ez a rész újraértelmeződik, és így a visszaemlékezésekhez hasonlóan meghatározó résszé válik.
