Amikor 2011-ben útjára indult A széthullott birodalom-trilógia a Tövisek hercege című kötettel, hamar kiderült, hogy Mark Lawrence könyve a kortárs fantasynek egy olyan ágába tartozik, mely a hagyományos megoldásoktól eltérő utakat követ. Az atmoszféra sötét, a karakterek aprólékosan kidolgozottak, olyannyira, hogy ez időnként a cselekmény háttérbeszorulását eredményezi, az események – csak látszólag paradox módon – realisztikusak, fontos része a szövegeknek az erőszak, és ami talán a legfontosabb, kimunkált prózanyelv jellemző ezekre az írásokra. Az egyre inkább megerősödő, önálló sodorrá váló gritty fantasy zsánerébe tehát többek között Joe Abercrombie mellé végül Mark Lawrence neve is bekerült. A nyitókötet lehengerlő, de több szempontból még egyenetlen volt, ám ez az ingadozó színvonal a második és harmadik kötetre egyenletesen magasra állt be.
A trilógia zárókötetének megjelenése után nem sokkal jött a hír, hogy Lawrence párhuzamos trilógiát tervez, mely az általa megalkotott világon játszódik, ám eltérő karakterekkel egy egészen más történetet mesél majd el. Érthető, logikus és persze ökonomikus döntés (főleg financiális szempontból), hiszen a regényvilág már készen áll, így az írónak szükségtelen egy újabb hátteret kitalálnia és felvázolnia a készülő új kötetekhez. Ugyanakkor veszélyes is, mivel feltehetőleg kénytelen megismételni a sikert, s meg kell felelnie a felállított követelményeknek. Ez távolról sem tűnik győztes szituációnak.
Aztán megjelent a Bolondok hercege.
A vörös királynő háborújáról szóló trilógia nyitókötete számos hasonlóságot mutat az előző széria köteteivel, ugyanakkor jelentős különbségeket is felvonultat. Az első részben olvasottakra alapozva állíthatom, hogy Lawrence megtalálta a sikeres arányt az ismerős elemek szerepeltetése és az újdonságok színrevitele között.
Először is: a Bolondok hercege alaphangulata egészen más, mint a Tövisek-sorozaté. Utóbbiban a rendkívül nyomasztó, kegyetlen és sötét világképet olykor frissítette, elviselhetőbbé tette a finoman adagolt humor (általában az is fekete). Jorg egy III. Richárdhoz hasonló figura, aki a gazemberség, a gonoszság mellett dönt és minden további cselekedetét ez a döntés befolyásolja. A három kötet azt a folyamatot mutatja be, hogy mi történik egy efféle emberrel, ha különböző döntéshelyzetekbe kerül és – végső soron – meghozható-e végérvényesen egy effajta, az ember további életét befolyásoló döntés vagy óhatatlanul is elbukik, amennyiben ki akar tartani elhatározása mellett. Az, hogy egyébként egy fordulatos, jól felépített és csavaros cselekmény is a regény része, ebből a szempontból voltaképpen mellékes.
A Bolondok hercege címszereplője, Jalan Kendeth – ahogyan a magyar kiadás borítószövege találóan megjegyzi –, egy sokkal kevésbé ambiciózus herceg, mint amilyen Jorg volt. Kényelmes pozíciót foglal el az örökösödési sorban, ő a tízedik, így aztán semmiféle felelősség nem terheli, ám minden pozitívumát élvezi annak, hogy az uralkodócsalád tagja. A szerencsejátékon és a nőkön kívül semmi nem érdekli és sikeresen áll ellen a családja felől érkező minden olyan törekvésnek, amelyek eredményeként felelősségteljes felnőtt férfit faragnának belőle. Egyetlen jól meghatározható célja, hogy jelenlegi helyzetét a lehető legtovább fenntartsa. Íme, így gondolkodik önmagáról: „Hazug vagyok, csaló vagyok, gyáva vagyok, de soha nem hagynám cserben a barátomat. Már ha ahhoz, hogy kitartsak mellette, nincs szükség őszinteségre, tisztességre és bátorságra.”
Mindettől függetlenül – vagy éppen e keresetlen őszinteséggel együtt – Jalan herceg szerethető figura: itt az első jelentős különbség a Tövisek-trilógiával szemben, amiben Jorg minden volt, csak éppen szerethető nem. Jal önző, felszínes, kisszerű figura, de soha nem gonosz. Ironikus-önironikus humora miatt gyorsan megkedvelteti magát az olvasóval. Ez a humor a kötet atmoszféráját is meghatározza: a történet nincs híján a helyzetkomikumnak és az emlékezetes, jó humorú szópárbajoknak, így az elődhöz képest jóval könnyedebb a hangulata. Persze Lawrence itt sem hazudtolta meg önmagát: az úrilányok szobájából az erkélyről távozó Jal jelenete pár oldal leforgása alatt csap át egy komor, szinte horrorisztikus közjátékba a Vörös Királynő (és a Néma Nővér) tróntermében. Hasonlóan jól kivitelezett jelenet Jalan és Jorg (majdnem) találkozása, ami ismét olyan csapdahelyzet, mely egyúttal kihagyhatatlan is. Kifejezetten szórakoztató és emlékezetes megoldással állt elő a szerző, már csak ezért is érdemes elolvasni a kötetet. Lawrence dramaturgiai érzékét dicséri, hogy sokáig várakoztatja az olvasót a jelenettel.
A Bolondok hercege voltaképpen egy északi jégmezőre utazás története, mely azonban nem a legjobb arányérzékkel íródott, hiszen a történet helyenként leül, dacára a fordulatokban bővelkedő cselekménynek és az érdekes karaktereknek, melyek közül – Jalan hercegen kívül, útitársa – a Snorri nevű viking harcos emelkedik ki. Snorri mindenben ellentéte Jalnak: önérzetes, kötelességtudó, tetteiért felelősséget vállaló férfi, elpusztult közössége hőse. Kettejük sorsát egy nagy erejű varázslat kötötte össze, melyet a titokzatos Néma Nővér bocsátott rájuk. Úgy tűnik egyetlen lehetőségük, hogy megtörjék a varázst, ha a jeges északon szembeszállnak A széthullott birodalom-trilógiából megismert Holt Királlyal és élőholt seregével. A regény alapvetően e két izgalmas figura – Jalan és Snorri – ellentétére épül, egymáshoz közeledésük drámája voltaképpen az írás tárgya, különbözőségük teszi dinamikussá a történetet. Éppen ezért Snorri ugyanolyan fontos és jól kidolgozott karaktere a szövegnek, mint a címszereplő Jalan.
A jeges északon keresztül menetelő élőholtak, akik a civilizációt fenyegetik – ismerős a helyzet? Valóban, láttunk már hasonlót egy George R. R. Martin nevű figura Tűz és Jég dala című epikus regényfolyamában, melyből az HBO sorozatot is készített, így a világon gyakorlatilag mindenki ismeri (a Bolondok hercege által megcélzott olvasóközönség biztosan). Nehezen érthető a Lawrence-kötet témaválasztása, még akkor is, ha a történet további elemei nem mutatnak hasonlóságot Martin opuszával. Persze a rothadó élőholt sereg mindig hangulatosabb egy hóviharokkal sújtott, jeges környezetben, mint a mediterrán olajfaligetekben. Ez persze nem jelenti azt, hogy Lawrence regénye ne működne jól ezzel a témával, de mivel semmit nem kezd a párhuzammal, nem tesz hozzá a témához új elemet, ezért funkciótlannak hat az írói döntés.
Említésre méltó sajátossága a kötetnek, hogy bármilyen cselekményszálat is kezdjünk el benne felfejteni, a végén mindig egy női karaktert találunk, aki a történéseket elindítja, irányítja vagy előremozdítja a folyamatokat. Akár Jalan „nőismerőseire” gondolunk, akár a Holt Király esküdt ellenségére, a Néma Nővérre vagy Skilfarra, a jégboszorkányra mindegyikük jelentős hatással van az eseményekre. A fantasy műfaj a gritty fantasyvel belépett a nemi egyenjogúság korszakába, ez pedig új utakat, lehetőségeket, új eszközöket jelent a zsánerben. Ezek az új elemek ismét jó értelemben idegenné, ismeretlenné teszik a fantasy némely vonását, vagyis a megkövült műfaji szabályok fellazításában is fontos szerepük van. Önmagában ez a tény is üdvözlendő eredménye lenne a szövegnek, ami azonban nem merül ki csupán műfaji innovációkban.
A Bolondok hercege – a fentebb említett hibái ellenére is – remek kötet, mely az előző sorozat részeihez hasonlóan ötletes és jól hangzó nyelven szólal meg (ami persze nem csak Mark Lawrence, de Gy. Horváth László zsenijét is dicséri), egyedi és találó hasonlatokban, heroikus kijelentésekben és kiváló mondatokban szintén nem szűkölködik. Fanyar, ironikus humorával hamar megszeretteti magát az olvasóval és – a Tövisek sorozatával ellentétben – ebből a szerethető szereplők is kiveszik a részüket. A vörös királynő háborúja sorozat nem ígérkezik gyengébbnek a megelőző trilógiánál, még akkor sem, ha a Tövisek hercegéhez hasonlóan, ez a nyitókötet is egyenetlen munka bizonyos tekintetben. Annak, aki szereti a kőkemény, mocskos fantasy zsánerét, mindenképpen kötelező darab.