A történetek csillogó szemű mestere (Neil Gaiman Sandman-sorozata)

Jelenlegi hely

Szerző makitra On the

SandmanDisclaimer: a sorozatnak csak 4 kötete jelent meg magyarul, így elsősorban az angol címeket használtam; ahol van, ott a magyar cím zárójelben szerepel. Egy közel harmincéves sorozat esetében nehéz spoilerekről beszélni, de relatív hazai ismeretlensége miatt jelzem, hogy a történet bizonyos fordulópontjait, rejtélyeit érinti a cikk.

Gene Wolfe írta az egyik kötet előszavában, hogy Sandman valójában Neil Gaiman. Mikor immáron sokadjára megpróbáltam befejezni a sorozatot (ami nem azért tartott sokáig, mert nem tetszett, hanem mert nehéz volt ennyit angolul olvasnom), én is erre gondoltam (még Wolfe gondolatainak elolvasása előtt, de hát ezt már senki nem fogja elhinni nekem, mert én nem jelentem meg nyomtatásban). És nem csak azért, mert az Álomúr maga is úgy néz ki a képregény világában, mint a szerző, fekete, kócos loboncával és csillogó szemével. A Sandman-saga, illetve maga Morfeusz annak megtestesülése, amire Gaiman egész munkássága épül: a történeteknek és a történetek újraalkotásának.

A Sandman nagyon sok mindenről szól, a szeretetről, a választásról, a változásról, az önfeláldozásról, a barátságról és még sorolhatnám, de talán leginkább arról, hogy nincs eleve elrendelés. Ugyan mindenki valamilyen, van egy természetünk, vannak állandó tulajdonságaink, de ettől még szabadok vagyunk. Bármikor szabadon dönthetünk, még akkor is, ha úgy tűnik, a szabályok és kötött utak foglyai vagyunk. Ahogy A babaházban a százéves háború öreg bakája, Hob Gadling úgy döntött, nem hal meg, vagy éppen Morfeusz döntött a halál mellett, Pusztítás száműzetésbe vonult vagy az egykori legszebb angyal adja fel a Poklot. Az én olvasatomban ez az átfogó narratíva, a “tanulság”, amit át akar adni Gaiman, de ez sosem egyértelmű.

Persze a brit csodagyerek sosem elégedett meg ennyivel. A nagy történetfolyam rengeteg kisebb-nagyobb, fontosabb-jelentéktelenebb történetre bomlik szét, amelyek ugrálnak korok, helyszínek, univerzumok, síkok között. A mesék folyamatosan épülnek, utalnak egymásra, és a nagy mintázat nem is áll össze, csak a 9. kötetben. A Kindly Ones kétségtelenül a katarzis, az előérzet beteljesülése, ami lassan épül fel az olvasóban, ahogy halad előre Gaiman világában. De az egyes kötetek önmagukban is régi történetek sajátos átiratai: találkozunk a Canterbury mesékkel vagy éppen az Ezeregyéjszaka világával, Shakespeare-rel és a szuperhős-irodalom figuráival.

Gaiman végső soron egy zseni. Nem azért, mert minden könyve, gondolata fantasztikus lenne. Hanem mert talán ő érezte meg a zsánerirodalmon belül, hogy mit is jelent a posztmodern. Nemcsak hogy folyamatosan újraalkotja az emberiség történeti kincsét, hanem új jelentésréteggel is gazdagítja, ugyanakkor sosem felejt el reflektálni magára az alkotás folyamatára sem. És emellett nem átallott végig optimista maradni: számomra minden könyvéből az tűnik ki, hogy hisz az emberekben, hisz az egyénben, hogy képes fejlődni és meghaladni önmagát. És ezzel igazából sokszor egyedül marad. De a mesélőkedve átsüt minden oldalon, minden egyes átiratban és figurában.

Mert nem sokan képesek olyan elegánsan és egyszerűen karaktereket alkotni, mint Gaiman. Egy mondattal képes karaktert és mélységet adni figuráinak, megalkotni egy kort, egy helyszínt, egy életérzést. És ezek az alakok akkor is velünk maradnak, ha a történetet éppen nem találtuk elragadónak. Figuráival bármelyik korban találkozhatunk: merít az ókori mítoszokból, a középkori misztériumjátékokból, színdarabokból, filmekből, képregényekből és az utcáról. És őket is úgy variálja, mint a történeteit: az ismerős alakok új színt kapnak, míg az újak sosem látott színekből épülnek fel. Ebben persze remek társra talált azokban az alkotókban, akik megrajzolták ezeket a karaktereket. Különösen izgalmas, ahogyan a különböző kötetekben újraértelmezik, új vonalakkal egészítik ki őket. Álom izgalmas aspektusát adják azok a jelenetek, ahol különböző népek mítoszainak alakjaként újabb és újabb formában tűnik fel, melyben különösen virtuóz megoldásokat is találhatunk.Neil Gaiman

Az illusztráció egyébként is egy érdekes kérdés, hiszen ahogy haladt előre a sorozat, sőt már a második kötetben új alkotók kerültek a projektbe. Így minden egyes epizódban egy kicsivel mást kaptunk, és a stíluskavalkád nem tetszhet minden alkalommal (nekem például kedvencem a Kindly Ones art decóra hajazó képi ábrázolása, különösen azért, mert elütött a korábbi kötetek stílusától), de egyedi ízt ad a történeteknek, Dave McKean borítói pedig hosszas nézelődésre és gondolkodásra késztetnek. De a panelekkel és a betűkkel is nagyon ötletesen játszik valamennyi alkotó: az egyes jelentek remekül tükrözik az érzelmeket; egyik legfantasztikusabb a The Doll’s House (A babaház) álomviharának ábrázolása az összefonódó képekkel és hangokkal, de az Álomvilág vagy a Pokol megalkotása is részletgazdag, fantáziadús és impozáns. A betűk terén pedig remek ötlet volt a különböző karakterekhez különböző formák alkalmazása, mert ez is hozzáad a jellemükhöz.

Mielőtt röviden végigvenném az egyes köteteket, meg kell emlékeznem a Végtelenek családjáról, és nemcsak azért, mert a főszereplő Álom ennek a családnak a tagjai, hanem azért is, mert az emberi szereplők gyakran az ő hatásukra cselekednek – de ez a kapcsolat hatással van a másik oldalra is. Álom, Halál, Végzet, Vágy, Kétségbeesés, Delírium és a fekete bárány, Pusztítás (eredetiben az alliteráló Dream, Death, Destiny, Desire, Despair, Delirium, Destruction) túl vannak az emberi felfogóképességen, mégis olyanok ők, mint a régi korok istenei, hatással vannak a világra és perlekednek egymással. Létezniük kell, mert igényeljük őket – ők az élet fő mozgatórugói, és kijelölik határait is. Gaiman minden elérhetetlenségük ellenére közel hozta a Végteleneket hozzánk, és egy vadiúj mitológiában mutatta be életüket.

Miután befejeztem a sorozatot, egyértelműen az az érzésem támadt, hogy az első kötet, a Preludes and Nocturnes (Prelűdök és Noktürnök) valójában keretbe foglalja ezt a mesét. Noha azzal indítunk, hogy Morfeuszt egy mágus bebörtönzi, mégis egyfajta ébredésnek leszünk tanúi. Az Álomúr ráébred önnön létére és arra, milyen gyengének lenni, milyen önmagától távol lenni, és biztos vagyok benne, hogy ez az élmény alakítja tovább a sorsát. Ezzel együtt ez egy remek nyitány, mert míg a főszereplőnk visszaszerzi hatalmának forrásait, addig mi megismerkedünk a sorozat későbbi fontos alakjaival: a nők hármasságával, akiket bár sok néven ismernek, mégis megfoghatatlanok; az Álomvilág lakóival; a Pokol fejedelmeivel. A történetekben keverednek a gótikus horror elemei és a szuperhősök mitológiája, de John Dee története sokkal földhözragadtabb, és az emberi gyarlóságból táplálkozik. Egyúttal bemutatkozik Halál, a kotnyeles testvér, aki egyúttal a leghumánusabb karakter. Miért, talán meglepő, hogy a halálnak emberi arca és egyiptomi jelvényei vannak?

A második kötet, a korábban már említett The Doll’s House (A babaház) a sorozat egyik legjobb darabja. Ebben kristályosodik ki talán legjobban, miért szeretjük Gaimant (és talán az is, miért válnak eszközei gyakran modorossá, mikor a formát, a mesék átformálásának bravúrját nem a történet érdekében használja, hanem sokkal inkább öncélúan – mintha csak azt mondaná: “igen, ezt is meg tudom csinálni”). Egyrészt gazdagítja a Végtelenek mitológiáját, rámutat a családi kapcsolatok szövevényességére, és megismerkedünk benne az Álomvilág további lakóival, valamint Morfeusszal, az emberrel. Apró történetekben bomlik ki, milyen személy valójában az Álomúr: kicsinyessége, hiúsága, kérlelhetetlensége, ugyanakkor megértése. Nada, Hob Gadling, Lyta Hall visszatérő szereplők lesznek, a fő történetszál, Rose Walker utazása pedig azt mutatja meg, mi történt az első részben látott fogság alatt. A kedvenc epizódom ugyanakkor a legmorbidabb történet talán az egész képregényfolyamban: a sorozatgyilkosok konferenciája félelmetesen élethű minden fontoskodással, azzal, ahogy bemutatja, milyen belterjes és kisszerű gyakran egy ilyen rendezvény, de fonák is, hiszen a résztvevők mégis csak embereket ölnek. Vicces, szórakoztató és vérfagyasztó, tökéletes XX. századi ellenpontja a történelmi távlatú kisebb meséknek.

A Dream Country (Álomország) egyike az inkább antológiának tekinthető köteteknek, melyek csak apró nyomokban kapcsolódnak a fő történetszálhoz, inkább epizódok, melyek az álmok jelentéséről mesélnek. Az első három történetben Morfeusz, míg az utolsóban Halál a háttérben munkálódó Végtelen. A Calliope (Kalliopé) Stephen Kinghez hasonló thrillerben mesél az írók örök félelméről, az ihlet hiányáról. Az A Dream of a Thousand Cats (Ezer macska álma) az álmok vágybeteljesítő, világot formáló szerepét foglalja macskaköntösbe, míg A Midsummer’s Night Dream (Szentivánéji álom) a történetek világok és korok megőrzésére való képességét elemzi Shakespeare művének parafrázisával, a Façade (Álarc) pedig megmutatja, mi történik, ha már nincs történetünk. Gaiman itt kezd el arról elmélkedni, mire is valók a mesék, milyen szerepük van az életünkben.

Season of MistsA Season of Mists (Párák évszaka) megkezdi azt a történetszálat, amely majd végigvezet bennünket Álom végzetén. Amikor ugyanis összegyűlik a család, gyakran hangoznak el olyan mondatok, amelyeket megbánunk, vagy éppen nagyon is célzatosan mondunk. A Végtelenek esetében ez persze mindig sokkal több következménnyel jár, mint egy egyszerű tányértörés. Morfeusz ismét alászáll a Pokolba, amely azonban kiürült – Lucifer bezárta a boltot. De az embereknek szükségük van a szenvedésre, ezt mondja ki Gaiman, és itt mutat rá még pontosabban az emberek és istenek, vagy hozzájuk hasonló entitások viszonyára. A szabályok mindkét oldalt kötik és ebből kibújni sosem egyszerű. Ismét megcsodálhatjuk, milyen egyszerűséggel használja fel Gaiman a különböző népek mitológiáját, vallását és ebből hogyan alkot valami ismerősen újat.

Mindig is csodáltam azt a könnyedséget, ahogyan a Sandman a női alakokat használja, megalkotja. Hősnői különlegesek és egyediek, erősek, saját sorsuk kovácsai. Az A Game of You egy csokorra valót ad át nekünk belőlük: van köztük törékenynek tűnő szépség; férfi, aki nővé kíván válni; ősöreg boszorkány; leszbikus pár. A Hold hatalma, a nők örök társa erősíti őket, ahogy az Álomvilág felfordulásának okát keresik. Történet a bizalomról és önmagunk megtalálásáról, felvállalásáról.

A hatodik kötet, a Fables and Reflection ismét csak antológia, egyúttal tovább görgeti a kereket Álom végzete felé. Megismerjük Orfeusz történetét, aki itt sem más, mint Morfeusz fia. Gaiman újrameséli a mitológiai történetet, az apa-fiú kapcsolat ábrázolásával új mélységet ad neki, melynek a későbbi kötetekben is jelentős szerepe lesz, alakítva az Álom emberi valóságát. De a kötet egyúttal az emlékezésről is szól, illetve arról az ellentmondásról, ami a megörökített történetek és az emlékek között feszül. Attól, hogy leírunk valamit, nem válik igazzá, és vannak olyan dolgok, amelyek sosem kerülnek napvilágra. A különálló epizódok más-más kort és kultúrkört idéznek meg: az ókori Hellászon és Rómán kívül megjelenik az orosz és az arab mondavilág is, de még a modern Amerika mítoszának is jut hely. A lényeg pedig nem az, hogy mi az igazság, létezik-e egyáltalán, hanem hogy mi az, amit a szereplőink igaznak vélnek, mi az, amit elrejtenek és mi az, amit beismernek maguknak.

A Brief Lives továbbvezet bennünket Álom saját történetén: Delírium ihletésére és friss szerelmi bánatában Morfeusz rááll elveszett testvérük, Pusztítás keresésére. Gaiman tovább építi a Sandman mitológiáját: nem csak megismerjük a hosszú életű emberek közösségét, de mélyebben elemzi a Végtelenek cselekedeteit és kötelezettségeit is, egyúttal megismerjük Pusztítás múltját és testvéreire gyakorolt hatását is. Az ő alakjában az emberivé válás egy új aspektusa jelenik meg: a terhek elhagyása és az egyszerű élet, és a kizárólag önmagunkért való felelősségvállalás. Orfeusz sorsának lezárása azonban más útra tereli főszereplőnket.

A World’s End megint egy kicsit elvezet a fő történetszáltól azért, hogy Gaiman minél teljesebben megidézhesse a Canterbury meséket és még többet áruljon el a történetek funkciójáról. Egy hatalmas valóságvihar által a fogadóba kényszerült vendégek saját meséiket kezdik el mondani. Mindegyik más és más, mind stílusban, mind megformáltságában, mind nyelvében. Az egyik álomban játszódik, a városok álmában, ahonnan jobb, ha nincs felébredés; a másik egy lány álmáról, a harmadik pedig az amerikai álomról szól mégoly különlegesen. Morfeusznak nem kell személyesen szerepelnie, bár néha mégis megteszi, nyoma azonban mindenütt megjelenik. És egyúttal rámutat arra, hogy akár igazak, akár hamisak elbeszéléseink, létfontosságúak, mert így tudjuk legkönnyebben átadni gondolatainkat, tapasztalatainkat. A záró képsorok pedig előrevetítik főhősünk sorsát és a sok nyitott kérdés ellenére megrázóak.

A Kindly Ones a Sandman-saga leghosszabb története és az egyik legösszetettebb. Gaiman szinte minden szálat lezár, és ha marad is bennünk kérdés, az csak jó dolog, hiszen segít továbbépíteni bennünk az élményt, újabb színekkel gazdagítva azt. Rengeteg szereplőt mozgat: főleg régi alakok tűnnek fel, de egészen másként, mint eddig. Számomra az egyik kulcsfigurának a tündér Nuala tűnt, aki a döntésein keresztül újraépítette önmagát. De nem mehetünk el szó nélkül a többi remek női karakter mellett sem: a Fúriává váló Lyta Hall, a továbbra is a múltját kereső Rose Walker, az ezeréves boszorkány, Thessaly mind-mind emlékezetes. A sajátos küldetést és utazást bemutató kötetből érthetjük meg leginkább hogyan változott Morfeusz: bár a Végtelenek mozdulatlannak tűnnek az időben, mégsem azok. Ennek az elmozdulásnak a végső fázisát mutatja be a Kindly Ones parádésan, emlékezetes illusztrációkkal.

A The Wake-re már csak az maradna, hogy bezárja a kört, de Gaiman ezt sem oldja meg egyszerűen. Álom temetése sem más, mint a mesék diadala: megmutatja, hogyan őrződik meg egy élet pusztán a történetek által, hogyan segítenek abban, hogy a tettek, de még inkább az eszmék fennmaradjanak. Ezen túl pedig bemutatja számunkra az új Morfeuszt, mert amíg emberek vannak, addig Végteleneknek is lenniük kell. Zárásként pedig kapunk három különálló részt, köztük Shakespeare A viharjának feldolgozását.

Olvasás közben végig az járt a fejemben, vajon milyen érzés lehet, hogy már egyik első műveddel megalkotod a Magnum Opust, amit nem tudsz később túlszárnyalni. Mert akárki akármit is mond, Gaiman munkásságának legtisztább összefoglalása és gyakorlatilag origója a Sandman. A novelláiban és regényeiben később felbukkannak mindazok a motívumok, a történetmesélés ezer árnya, amit már itt, a Sandmanben megalkotott. Bár végül is nem lehet olyan rossz dolog ez, és Gaiman sem nyugszik ennek ellenére. Álmainkban fel fognak bukkani az ő történetei és magas, kusza hajú, élénk tekintetű alakja is.