A zsánerirodalommal kapcsolatos diskurzusokban sokszor felmerül, hogy mennyire tartunk lépést az aktualitásokkal (szerencsére elég jól, köszönhetően a fáklyavivő néhány kiadónak), az azonban csak nagyon ritkán, hogy mennyi tartalék van még a sogenannte klasszikusokban. Ez utóbbi kérdésre is egyértelmű a válasz: sajnos/szerencsére iszonyatosan sok. (Tegye fel a kezét, aki még nem tologatta maga előtt valamelyik kedvencét pusztán intellektuális zsugoriságból!) A tágabban vett fantasztikumról szólva, gondoljunk csak bele: A szolgálólány meséje huszonegy év után jutott el hozzánk (az más kérdés, hogy még tizenegy év és egy filmsorozat kellett ahhoz, hogy igazán nagyot robbanjon), Christopher Priest Kifordított világa pedig negyvenhárom után. Mennyi kincs lehet hát még elzárva a csak magyarul olvasó közönség elől pusztán az angolszász nyelvterületről?
Arra, hogy még a sci-fi aranykorából is bőven van mit meríteni, a legjobb példa a Téridő – ugróknak, az Urbis Kiadó által 2017-ben megjelentetett novellagyűjtemény, ami eddig magyarul meg nem jelent írásokat tartalmaz. A cím egyben egy kötetbéli Fritz Leiber-novella címe is, és rajta kívül a 17 másik szerző neve külön-külön is elegendő arra, hogy minden sci-fi rajongónak meginduljon a nyálelválasztása. Harlan Ellison (eklatáns példája annak, amit a kiaknázatlan kincsekről írtam), Robert Sheckley, Philip K. Dick, Brian W. Aldiss – csupa olyan név, akinek örökös helye van a zsáner panteonjában, leginkább talán azért, mert az ő generációjuknál a fantasztikum megjelenítése még nem feltétlenül a cél, legtöbbször csupán az eszköz egy érdekes történet elmeséléséhez.
A prológus és az epilógus egy-egy rövidke szösszenetét leszámítva az antológia négy nagyobb témakörre oszlik, egyenként négy novellával, s ez a tematizált sokszínűség kifejezetten jót tesz az olvasmányélménynek. Ifj. Veress István szerkesztőt – amellett, hogy jól sikerült darabokat válogatott össze – ezért is csak dicséret illeti. Mindegyik előtt falatnyi, reflexív bevezető olvasható az adott szerzőről/szerzőtől, vagy éppen a novella születésének körülményéről, amely megadja az alaphangot az utána következő szövegeknek (kétféle ember van: aki imádja az ilyesféle rövid szösszeneteket, és akit nem értek, miért nem). Ezekről nem is bocsátkoznék hosszabb fejtegetésekbe, inkább sorra venném azokat az írásokat, melyek önmagukban is jól mutatják a kötet színvonalát és sokszínűségét.
A Téridő istenei címet viselő (mindegyik cím önmagában is beszédes) fejezetben Harlan Ellison “Jeffty ötéves” című keserédes írása volt a kedvencem: ékes példája annak, hogy olykor az abszurditáson keresztül lehet legközérthetőbben mesélni a leghétköznapibb, mindenki által megtapasztalható dolgokról – jelen esetben az ártatlanság elvesztéséről és a gyermekkor iránti nosztalgiáról. Mindezt kellő mértéktartással, de mégis nagyon hatásosan – ha van novella, amit érdemes lehet tízévente egyszer újraolvasni, akkor az ennek a kisfiúnak a története, aki gyerek marad, miközben mindenki más felnő körülötte.
A Világok harca szekcióban az egyik legősibb sci-fi toposz, a harmadik típusú találkozások és azok lehetséges következményei kerülnek terítékre. Itt éreztem legkevésbé ütősnek a felhozatalt, de Philip K. Dick “Ha nem lenne Benny Cemoli” című novellája így is roppant szórakoztató. A szerzőhöz hasonló zabolázatlan zsenik hiánya horgad fel bennem legelőször, amikor a feltörekvő nemzedékre tekintek (lehet persze, hogy egyszerűen csak több vagy jobb minőségű metamfetamin-származékot kellene fogyasztaniuk). Ezúttal is azt kapjuk tőle, amire számítunk, bár ezúttal nem az éjsötét, hanem a szatirikusabb fajtából.
Az Állati elmék című fejezet tekintetében a legszubjektívebb a választásom, mivel magam is osztom a nézetet, miszerint egyrészt a macskák az egyetlen lények a Földön, akik tisztában vannak az élet értelmével, de túl gőgösek ahhoz, hogy elárulják, másrészt pedig csak veleszületett lustaságuk gátolja meg őket a világuralom megszerzésében. Fritz Leiber nevével eddig csak olyan, rám túl nagy hatást nem gyakorló fantasy-történetekben találkoztam, melyek mellé bőven oda lehetne illeszteni a tizennyolcas karikát. Ehhez képest a világra és annak az emberi szem számára láthatatlan, valós természetére sajátos szemszögből tekintő Gummitch nevű kiscica történetét bátran a kezébe lehet adni a serdületlen fiatalságnak, lévén egyszerre vicces és szívmelengető. Vannak történetek, melyek olvasásától megmagyarázhatatlanul jókedv lesz úrrá az emberen: a “Téridő – ugróknak” éppen ilyen.
A harmadik, Szép új világ névre keresztelt részben van talán fajlagosan a legtöbb aranyrög, és ezek a legkevésbé szívderítő történetek. Itt található a kötet ékköve, Frederik Pohl “Egy nap a lottóvásáron”-ja. Képzelje el mindenki, mi lenne a legdurvább és legabszurdabb módszer a népességszabályozásra, és aztán szörnyülködjön – bármire is gondolt, Pohl ötlete biztosan lepipálja. A szenvtelen hangnemben, gördülékenyen megírt történetben az olvasó érzi ugyan, hogy valami nem stimmel, de csak a legvégén üt be a ménkű. Szerintem érdemes már a megfejtés birtokában újra elolvasni és élvezni, hogy új, hideglelős értelmet nyerjenek azok az utalások, melyek felett korábban elsiklottunk. Ezt a novellát tényleg csak a műfaj legnagyobb klasszikusaival, az “Isten kilencmilliárd nevé”-vel, az “Élni jó”-val vagy az “Egy napba sűrített nyár”-ral lehet egy lapon említeni.
Mit is írhatnék zárszóként? Minden könyvmolyra akkor sújt le legerősebben a halandóság érzése, amikor rádöbben: mennyi zseniális szöveg lesz, amit sohasem fog tudni elolvasni. Ezzel a kötettel azonban néhány apró rubrikát biztosan kipipálhatunk. Aki pedig repetázni szeretne, a kötet lezárása után rákereshet az Ifj. Veress István szerkesztette, korábban megjelent, hasonló tematikájú antológiákra (Út a csillagokig, Álmok a jövőről, Seholsincs bolygó).
