Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk utolsó előtti része.
-
Egy önéletrajz – Richard Dawkins: Brief Candle in the Dark: My Life in Science
Az anglisták szemében van egy bizonyos fajta könyv, amit senki nem mer a nevén nevezni, de titokban mindenki olvassa, mindenki rajong érte. Ez az Oxbridge-pornó. A két legnagyobb angliai egyetem nevéből képzett “intézmény” az elitoktatás netovábbja, és a lelkesedésnek álcázott irigység célpontjává válik, aki egyszer csak elvetődik Oxfordba vagy Cambridge-be. Az “álmodó csipkés tornyok városa” a tengernyi, egyetemi kampuszon játszódó regények egyik közkedvelt színtere, ahol a kicsinyes furkálódások, a karok közötti csatározások, és rövid, de heves afférok felnemesednek, a bűnöcskék eltörpülnek a nagybetűs Tudás szolgálata mellett.
Richard Dawkins önfeledten adomázgat termékeny tudóséveinek szórakoztató, időnként bizarr mindennapjaiból, jobbára csak egy szűk kör számára érdekes tudományterület, az elméleti biológia felségvizein. A name-dropping visszatérő elem, folyvást röpködnek a nagyobbnál nagyobb biológusok, etológusok, genetikusok nevei, de kötve hiszem, hogy akadna, aki nem ezért ütötte fel a könyvet: hogy valami rá is ráragadjon a történelmi jelentőségű kutatások tündérporából. Sokan vannak, akik számára Dawkins neve egyenértékű a pökhendiséggel, az arrogáns lekezelő stílussal, amikor vallási ügyekben militáns ateistaként megszólal, de a lehengerlő, bombasztikus nyelvhasználatnak itt nyoma sincs. Dawkins meleg szavúan, már-már szerényen nyilatkozik életének fontos pillanatairól, konferenciaélményeiről (amelyek kávészüneteiben készül a valódi tudomány), oxfordi kollégáiról, felfedezéseiről, feleségéhez fűződő viszonyáról.
Amennyire jólesett hozzádörgölőzni ehhez a világhoz, annyira hiányoltam belőle a hullámhegyek melletti hullámvölgyeket. Dawkins vallomásai csak a szépről szólnak, és noha megfeddni nem tudom, mert így is két vastag kötetet töltött meg emlékeivel, az összkép így túl idilli. Az “ateista pápa” másik oldalának feltárása a hivatásos életrajzírókra marad.
-
Egy road-regény – Richard Powers: Orfeo
Nem akartam sem az Útont, sem a Félelem és reszketés Las Vegasbant választani ehhez a ponthoz. Felmerült bennem még a Lolita, aztán az Amerikai istenek (mert valahol mégiscsak road trip-regény az is), de egyik sem ragadott meg igazán. A magyar nagyközönség és a kiadók eddig még nem csaptak le Powersre, akinek az Echo Maker c. regénye hatalmas siker volt az Egyesült Államokban, és Németországban is nagy kultusza van az irodalombarátok közt. Az angol szerzők közül Ian McEwanhöz tudnám leginkább hasonlítani, mert regényeikben a tudomány és a művészetek kapcsolatát keresik, mindketten írtak “neuroregényt”, foglalkoztatja őket a terror és a humanizmus válsága, és nem utolsósorban rohadt jó írók.
A könyvről részletesen írtam a Próza Nostrán, de annyit most is kiemelnék, hogy Powers gondolatébresztően nyúl hozzá a dawkinsi mémfogalomhoz, és a génpiszkálást okosan köti össze a zeneszerzéssel. A könyv hatására kezdtem el hallgatni Messiaent, és újra felfedeztem Mahlert. Nagyon szurkoltam, hogy Peter Els és a lány kibéküljenek, hogy megnyugvást találjon ez az őrült zseni, és lélekben megtört, ahogy véget ért a kötet. De meggyőző hevességgel áll ki a művészet értékeiért, és ez az egyetlen dolog, amiben maradéktalanul egyetértünk.
-
Egy olyan kultúráról szóló könyv, amit alig ismersz: Andrus Kivirähk: Az ember, aki értett a kígyók nyelvén
Az utolsó PN-es könyv a 2016-os kihívási listán. Több, mint kilenc hónapja olvastam, és annyira beleolvad az elmúlt év könyvélményeibe, hogy nehezen tudom felidézni, milyen is volt a recenzióm újraolvasása nélkül. Ja, igen, megint egy regény, ami túl egyszerűen fogalmaz. Tulajdonképpen szerettem, csak ne látszott volna annyira a szerkezet a szereplők kezelésében, a sematikus ellentétpárok, a modernitás és a tradíció párharca mesei környezetben furcsa, mert valami műfajon kívülit próbál beleerőszakolni az észt mondavilágba. A kultúrák közti találkozás, Leemet kenyér iránti undora, a német lovagokat majmoló észtek viszont megmosolyogtattak, és az író mitikus nagyvonalúsága jót tett a mondandójának. A Typotex kísérletét továbbra is egy fontos, pártolandó dolognak tartom, és nagy húzás volt, hogy az Észt Intézet elhozta Kivirähket Budapestre. Jó volt meghallgatni Kőhalmy Nóra gondolatait a fordítás nehézségeiről és az észt emberekről. Tänan teid!
-
Egy szatirikus könyv – Ben Elton: Gridlock
Direkt megnéztem, az idei Popsugar-kihívásban sem semmilyen humoristás, sem ironikus, sem szatirikus, sem élcelődő, de még egy kicsi kis szóviccet eleresztő kötet sincs a kívánatos kategóriák közt. Hála a magasságos Gutenbergnek! Lehet, hogy csak 2016-ban nyúltam nagyon mellé, de sem az amerikai, sem a brit humor nem tudott megnyerni magának.
Elton Gridlockja (magyarul Dugó lehetne) a brit útépítésről és az autóslobbiról szól egy gyengén karakterizált, lapos, és olcsó poénokat felvonultató ponyvában. A könyvnek nincsenek valódi pozitívumai, semmi az égegyadta világon, ami megmenthetné a feledés jótékony tisztítótüzétől. A testi fogyatékos karakterek miatt küzdöttem végig magam a könyvön, hátha bele fog férni a képzelt kurzusleírásomba, de igazság szerint csak még szenvedősebbé tették a már amúgy is saskabarés színvonalú prózát. Nem egy Terry Pratchett.
-
Egy szigeten játszódó könyv – Terry Pratchett: Nation
Akit viszont mindennél jobban szeretek. A Nation is a glasgow-i Thistle Booksből került haza (TPB kiadás, £3,50), és valamikor május végén olvastam, a nagy júniusi meleget várva, Várgesztesen (ami egyébként az első digitális kéktúra-pecsételésem helyszíne is volt). Pontosan tudtam, hogy jól fogok szórakozni, és még kapok egy kis pluszt is mellé, mert szerintem Pterry minden könyve itthon van a lakásban valahol, beleértve a korai, nem Korongvilág-regényeket és egy-két keménytáblás albumot is.
Egy év nem elég, hogy kedvenc íróm felett érzett gyászomat kiheverjem, de 2008-as regénye fájdalmat csillapító gyógyírnak bizonyult. A robinzonádokat kisgyerekkoromtól fogva szerettem, Jules Verne A rejtelmes szigete pedig sorsfordító olvasásélmény volt életemben, mert először írtam róla olvasónaplót, és akkor szerettem meg az irodalommal foglalkozni. Pratchett érdeme, hogy felülírja a műfaj korábbi, kolonialista, az-európaiak-megmutatják-a-vadembereknek-mi-a-civilizáció hagyományát, és szerethető főhőst teremt Mauban.
A felnövéstörténeteket amúgy is szeretem, a férfivá avatás rituális szertartásai miatt pedig szörnyűséggel vegyes ámulatot éreztem a harcosokká előlépett törzstagok iránt, de Mauban az nyűgözött le, hogy esendősége mellett mennyi józan ésszel bírt, mégsem vált direktben az író szócsövévé. A regény fordulatait nem láttam előre, váratlan megoldásokkal állt elő Pratchett, amikor a brit gyarmatosítók “legyőzését” belevette a cselekménybe. A történet lezárása kicsit érzelgős, de ifjúsági révén ezt meg tudom bocsátani neki, és azóta máshogy nézek a delfinekre. Alig várom, hogy Farkas Veronika révén megszülethessen az igényes magyar változat, és itthon is kapható legyen.
