Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk hatodik része.
-
Egy könyv, amelyik nyáron játszódik – Philip Connors: Fire Season: Field Notes from a Wilderness Lookout
Amikor nem olvasok, akkor játszom. 2016 nagy durranása volt a Campo Santo stúdió Firewatch névre keresztelt játéka, egy “sétaszimulátor”, amiben Henry, a korai Alzheimerben elhunyt feleségét gyászoló férfi elmegy parkőrnek a Shoshone Nemzeti Parkba, hogy egész nyáron egy zárt magaslesben lakjon, ahol egy teremtett lélek sincs, és jelentse, ha lángra kap az erdő. Ez valóban létező foglalkozás, a legjobban menő években százával foglalkoztattak az amerikai nemzeti parkok hasonló munkakörülmények közt dolgozó erdészeket, többek között Jack Kerouacot is, akinek a műveiben rendre visszatér a Desolation Peaken töltött nyara. Ideális állás íróknak.
A Firewatch annyira jól sikerült, hogy bele akartam magam ásni egy kicsit mélyebben is ebbe a különleges világba, így bukkantam Philip Connors könyvére, amelyben részletesen feldolgozza saját élményeit, és be is mutatja, milyen hatást gyakorolt az írókra egy-egy magaslesen töltött nyár. Ebből már kiderülhetett, hogy ez nem regény, hanem ismeretterjesztő mű, és bevallom, nagy felüdülést jelentett a sok fikciós szöveg mellett. Egészen másként látok neki egy nonfiction könyv olvasásának, valahogy könnyebbnek találtam, mint egyik-másik regényt. Gyanítom, hogy azért, mert elvonási tüneteim vannak a tudományos szövegek hiánya miatt, amióta nem végzek rendes kutatómunkát. Bár ez a könyv inkább az egy helyben ülésről szól, mint a vándorlásról, a Wild mellett ez volt az a másik könyv, ami miatt nyáron nem bírtam tovább, és elindultam túrázni.
-
Egy könyv és az előzménye – Fritz Leiber: Swords Against Death; Swords and Deviltry
Azóta tudom, hogy Fritz Leibert akarok olvasni, amióta megakadt a nevén a szemem Jon Peterson Playing At the World című, a szerepjátékok kialakulását feldolgozó tudományos munkájában. Nem hittem el, amikor megláttam, hogy Peterson szerint nem a Gyűrűk Ura-trilógia, hanem a ponyva-fantasy volt az, ami a legnagyobb hatást gyakorolta Gary Gygaxra és Dave Arnesonra a Dungeons and Dragons kidolgozásakor. A kép persze ennél bonyolultabb, de nem fejezhettem be az évet úgy, hogy ne olvassak a low fantasy koronázatlan királyától.
Fafhrd, a barbár és a Szürke Egerész kalandjaihoz úgy ültem neki, hogy sokkal rosszabbra számítottam, csihi-puhira és nagyzoló hősködésre. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Leiber ízlésesen archaizáló nyelvezete, komplex főhősei és fantasztikus sztorijai miatt méltán híresülhetett el a magazin-éra egyik legkiemelkedőbb írójaként. Meglepett, amikor agyatlan barbár helyett nemes lelkű, de a nőzést és a tivornyát nem megvető kardforgató nézett vissza a könyv lapjairól, az erkölcstelen tolvaj archetípusa helyett pedig egy etikai nüanszokra fogékony, már-már filozofikus szerencselovag. Fafhrd és a Szürke Egerész élnek, vibráló személyiségek, valóban háromdimenziósak, és ezerszer több van bennük, mint Conanban és társaiban.
Az előzmények és utózmányok egy kicsit mesterséges felosztásúak, hiszen ezek összegyűjtött novellák, tehát szükségképpen összevissza, és nem időrendi sorrendben rendezték sajtó alá. Viszont nem is baj, mert pikareszk kalandok ezeket, amelyekhez nem kell ismerni minden egyes történetet. Ugyanakkor epizodikusságuk ellenére végig lehet követni a szereplők fejlődését, összecsiszolódását, ahogy Leiber is egyre jobban beletanult a karaktereikbe.
-
Egy krimi – Kondor Vilmos: Bűnös Budapest
Régóta gyűjtöttem már rá, hogy egyszer Kondor Vilmost olvassak, aztán Sz. Molnár Szilvia rajongása megadta az utolsó lökést, hogy a könyvtárba beiratkozván, amikor szembe jött velem a Bűnös Budapest, le is vegyem a polcról és kikölcsönözzem. Annyira tetszett, hogy nagyapámnak meg is vettem ajándékba, aki Borsodból került fel egy darabig a háborús Pestre. Rájöttem, hogy a krimit imádom, és messze nem olvasok annyit belőle, mint amennyit szeretnék. Ebben segített az is, hogy Kondor Vilmos példátlan ügyességgel csempészi bele a korrajzot a regényeibe, amiben nem csak a tárgyi kultúra és a városkép változása, hanem az emberek mentalitása is tükrözi a múlt fonákságait, a vészkorszak magyarságának opportunista vonásait. Egyáltalán nem érződik hagyományos noir-regénynek, amit nem is bánok. Olvasni pedig annyira otthonos érzés volt, hogy mintha el sem telt volna az a hetven-nyolcvan év, ami Kondor regényeit elválasztja a mai Magyarországtól. Biztos vagyok benne, hogy idén is fogok Gordon Zsigmond-kalandot olvasni.
-
Egy humorista szerző könyve – Stephen Colbert: America Again: Re-becoming the Greatness We Never Weren’t
Nincs kínosabb, mint amikor önfeledten viccelgetünk, viccelgetünk, aztán egyszer csak arra ébredünk, hogy a valóság mosolyog szembe velünk. Így szembesült Amerika Trumppal. Senki sem vette komolyan, boldog-boldogtalan poénkodott az óceánparti elit köreiben a maradi konzervatívokon, míg végül jól bemutattak nekik. A konzervativizmus-kritika egyik híres képviselője Stephen Colbert is, a Colbert Report szatirikus hírműsorának házigazdája, ahol a jobboldali tévés megmondóemberek (pl. Bill O’Reilly, Rush Limbaugh) és a FOX tévécsatorna műsorvezetőinek stílusában kommentálja a heti híreket. Ugyanennek a konzervatív személyiségnek a modorában írta meg Amerikáról szóló, humorizáló könyvét, aminek a címe olyan zseniálisan helytelen, hogy kalapot kell emelni előtte.
Csakhogy ami húsz perc-fél órában vicces, ha jól adják elő, az papíron, több száz oldalon keresztül fárasztó, hogynemondjam: blőd. Ilyenkor egy-egy pillanatra én is konzervatív leszek, és együtt háborgok a sekélyes, lekezelő poénokon. Súlyosbítja a helyzetet a rengeteg erőltetetten beállított, szándékoltan béna, fotosoppolt kép és a teljesen fölösleges 3D-hatású illusztrációk is, amelyeknek elvileg szellősebbé kéne tenniük a szöveget, gyakorlatilag meg szétbarmolják még azt is, ami megcsömörlés és kínos szájhúzogatás nélkül olvashatóvá tenné a könyvet. Nagy csalódás!
-
Egy disztópia – Scott Westerfeld: Uglies
Westerfeldről írtam már föntebb, de amikor a negyedik kötettel indítottam, éreztem, hogy hiányzott a regény mögül a világ, ezért azonnal nyúltam is a virtuális könyvespolcomért, hogy elolvashassam az előző köteteket is. Kellemes volt, de tudtam mire számítsak, azt kaptam, amit vártam. Tally Youngblood élete és felnövése, a plasztikai műtétekre kihegyezett világ köré szövődő regények cselekménye jó ütemben halad, de semmi kiemelkedőt nem nyújt. Kellettek nekem ezek a könnyebben emészthető strandkönyvek, szórakoztattak, és ez épp elég volt. Egyetlen rövid kapcsolódási pont: amikor Ted Chiangnál olvastam a “Szépségvakság”-ot, egyből ez a regénysorozat jutott eszembe, és hogy mennyire másképp fogja meg a két szerző a normalizált, kötelező szépségideál elleni harcot.
