Makai Péter kollégánk teljesítette a 2016-os könyvkihívást. Összegzésének és ismertetőjének harmadik részét olvashatjátok.
-
Egy New York Times-besztszeller – Cheryl Strayed: Wild
Ezt a könyvet még 2015-ben láttam a moziban, a Művészmozik Éjszakáján. Nagyon megkapott a lecsúszott, drogba és kiúttalan, sivár életbe süllyedt nő, Cheryl élete, aki anyja halála után megtisztulásképp eldöntötte, hogy végigmegy a 2659 mérföld, azaz 4279 km hosszú amerikai túraútvonalon, a Pacific Crest Trailen. (Teljesítménytúrázóknak még egy finom adat: a trail teljes szintkülönbsége 128 km.) Amikor megláttam, hogy a 2016-os kihíváshoz a NYT-besztszeller és az Oprah-kategóriába is beleillik, tudtam, hogy könyvben is el akarom olvasni. Ráadásul a film hatására elkezdtek bennem dolgozni a régi emlékek az Appalachian Trailről, és ahogy haladtam a memoárral, egyre inkább hatalmába kerített a túrázás szelleme. Strayed spirituális szálakat is megmozgató írásának hatására kezdtem el 2016 augusztusában kéktúrázni, és idén mindent megteszek, hogy ne csak a fenekemet meresszem reggel-este, hanem amikor nem olvasok, rendszeresen túrázzak is, és előbb-utóbb bekerüljek abba a szűk hatezres táborba, akik teljesítették az OKT-t.
-
Egy könyv, amiből idén film készül – Ted Chiang: Életed története és más novellák
Ezt a könyvet édesapámtól kaptam kölcsönbe. Meg is lepődtem, amikor boldogan újságolta, hogy megvette. Elsőre nem is tudtam, mire véljem, aztán kiderült az igazság, hogy úgy járt vele, ahogy én a Vadonnal: előbb látta a moziban, és utána villámsebességgel elrongyolt érte a könyvesboltba. A mai napig adós vagyok a filmmel, de Chiang novelláskötete magával ragadott. Okos, rafkós kis történetek ezek, borgesi hurkokat képeznek, és túlmutatnak azokon az ötleteken, amelyekből kisarjadtak. Olvasás közben folyton az járt az eszemben, hogy mennyire jól taníthatóak lennének rajtuk a különféle elbeszélői technikák egy “Bevezetés az irodalomtudományba” kurzuson. Ábrándozásaimat félretéve, ez is a habzsolós könyvek közé tartozott, két-három napnál tovább nem tudtam elodázni, pedig sokáig olvastam volna még Chiang novelláit. A kedvencem talán az “Értsd meg!” volt, ami egy szuperelmévé augmentált kísérleti alany életét és a hatóságokkal vívott macska-egér harcát meséli el, a csattanója különösen jól kivitelezett.
-
Egy könyv, amit egy új ismerősöd ajánlott neked – Lily King: Eufória
Horvátországi nyaralásom alkalmával, Crikvenicában nyomta kezembe a könyvet édesanyám kolléganője, Turós Margaréta, aki tanársága mellett fotós, antropológus és életművész. Ez is tipikusan olyan könyv, amit magamtól nem vettem volna a kezembe, de sokkal gazdagabb lettem tőle. Margit antropológiai érdeklődése miatt vette meg, én pedig ezer örömmel vetettem bele magam a Margaret Meadről és Gregory Batesonról mintázott antropológuspár dél-amerikai kalandjaiba. A címbeli eufória a más kultúrákkal való találkozás, a megismerés eufóriája, ugyanakkor a rendszerbe foglalható tudás öröme is egyben. Amilyen párás, fülledt az őserdő, az érosz úgy telepszik a terepen dolgozó antropológusokra, és hamarosan egy szerelmi háromszög kialakulásának és egy párkapcsolat felbomlásának leszünk tanúi, ami még érdekesebb is, mint a tanulmányozandó törzsek. Nem túlzás, hogy King az antropológusokat figyeli meg természetes környezetükben. A bennem élő voyeur pedig elégedett.
-
Egy önfejlesztő könyv – Sibrin Klein, szerk.: Eighth Day Genesis: A Worldbuilding Codex for Writers and Creatives
Ez egy korai választásom volt, mert már régóta foglalkoztat az írói világalkotás témája, és 2016-ban egy külföldi kutatótársam, Hanna-Riikka Roine disszertációját olvasgatva gondolkodtam el először mélyebben a világalkotás poétikai oldaláról. Ennek kapcsán akartam mihamarabb belemélyeszteni a fogamat egy olyan “hogyan írjunk…?” könyvbe, ami kifejezetten írói szemszögből segít feltérképezni a világalkotás fontosságát az irodalmi és más médiumokban szerzett művekben. A célközönség elsősorban a sci-fi és alternatív történelmi műfajok alkotói, de annyira inspiráló volt, hogy olvasás közben azon kaptam magam, hogy papírért és ceruzáért nyúlok, történetfoszlányokat, világötleteket körmölgetek, hátha egyszer lesz belőlük valami. Azt gondolom, az írás terápia és önfejlesztő munka is lehet, ha kellő nyíltsággal fogalmaz a szerző, és olyan karaktereket, konfliktusokat teremt, amelyekkel megszelídítheti saját démonait. A kérdés nekem most is ugyanaz, mielőtt belekezdtem a könyvbe, ez az a szorongató gondolat, amivel küzdök, amióta az irodalom felé fordultam: ha elviselhetetlen és reménytelen a való világ, nem egészségesebb-e a teremtett világokban otthont keresni? Van, amikor a menekülés a túlélés záloga.
-
Egy könyv, amit egy nap alatt ki lehet olvasni – Alessandro Baricco: Selyem
Meg mernék esküdni, hogy ez az a kötet, amit 2016-ban először olvastam. A családban keringett, kézről-kézre járt, ahogy az az ajándékkönyveknél szokás. Az év legszebb szerelmes története, a szöveg maga is selyempuha, simogatja a fület. Belezúgtam a lányka arcú nőbe, úgy, ahogy az ember csak ideába tud beleszeretni. Utólag visszatekintve ez meg is lep kicsit, hiszen a való életben nem tudtam igazán felébreszteni magamban ezt az érzést, lelki energiáimat elvette a ténfergés, a parttalanság megélése, a lehetőségek kétségbeejtő tárházának szűkítése és az önmeghatározásaim felbomlása. A könyv mindennek ellentéte: a japános letisztultság, a pontos, harmonikus ecsetvonásokkal megrajzolt, varázslatos történet remekül kiegészíti az olaszos temperamentumot, extravaganciát. Az idei évemet Jonathan Franzen helyett bárcsak Alessandro Baricco írta volna! Akkor boldog lennék. Boldogabb.
