Makai Péter kollégánk teljesítette a 2016-os könyvkihívást. Összegzésének és ismertetőjének második részét olvashatjátok.
-
Egy angolra lefordított könyv – Liu Cihszin: The Three-Body Problem
Magyarra könnyű műfordítást találni, mert jóformán vadászni kell az ígéretes magyar szerzőket, angolra viszont nehéz, mert a világ legnagyobb könyvpiaca az angol nyelvű irodalomé, és angol-amerikai szerzőből Mississippit lehetne rekeszteni. Az angolul Ken Liu, magyarul Pék Zoltán fordításában megjelent A háromtest-probléma 2016 egyik nagy magyar megjelenése a sci-fiben, szerintem nem volt ismerőseim között, aki olvasta és ne mondott volna róla jót. Az angol kiadást Glasgow-ban, a Thistle Booksnál vettem, afféle mementónak, £4.50-ért.
Minthogy ez nem hivatalos recenzió, ezért tömören: Kínában, kommunista diktatúra alatt gyerekkori trauma, titkos hadikutatás, háttérhatalom, napjainkban MMO, amit toborzásra használnak, eszmeregény. Ja, és van benne egy hárommilliós hadsereg, amiből Neumann János virtuális énje élő számítógépet programoz zászlólobogtatással a kínai császárnak. Talán ez is tetszett benne a legjobban. Az angol fordítás kellemesen laza, az viszont nagyon érződik, hogy a kínaiak még tanulják a sci-fit – a regény akkor a legjobb, amikor a hidegháborús Kínát mutatja be, és akkor a leggyengébb, amikor a Háromtest MMO működését taglalja (és a következő részt készíti elő). A szerző vagy nem látott még MMO-t, vagy nem tud mit kezdeni a fejében levő ötlettel, mert nagyon erőltetett, játékra a legkevésbé sem hasonló írói eszköz az a virtuális valóság, amit beleszuszakol a könyv világába, és akármilyen emlékezetes, az eszközszerűsége miatt sosem érződik a regény szerves részének.
-
Egy jövőben játszódó “románc” – Lois McMaster Bujold: Shards of Honor
Ez is egy későre hagyott kategória. Tépelődésemnek az volt az oka, hogy nem tudtam, mennyire vegyem komolyan az angol “romance” szót. Mert ugye, ha férfi létemre egy csöpögős romantikus könyvet a kezembe veszek, az Y-kromoszómáim újabb ágat növesztenek. Az angolok azonban bonyolítják a dolgot, és nem csak egy szűk műfajra értendő a meghatározás: a “romance”-ba egyrészt beleértendő a mi romantikus ponyvánk, de belefér egy sokkal tágabb értelemben vett műfaj, amit nevezhetünk akár kalandregénynek is. Alapból a “romance” a középkori, nem latin nyelven íródott műveket jelenti, vagyis az épp kialakuló olasz, francia, spanyol elbeszéléseket. A középkori románcok magyarul a lovagregények voltak, jóval a modern értelemben vett regények előtt. És itt a nagy trükk: annak idején “scientific romance”-nak nevezték azt, amit ma tudományos-fantasztikus regénynek hívnak, vagyis pontosabban a régi, H. G. Wells, C. S. Lewis, Olaf Stapledon-vonalat. De ekkor azt éreztem, hogy már megint ki akarok bújni a saját magam által vállalt korlátok alól, ezért kompromisszumos megoldásként választottam Bujold Vorkosigan-sagájának első kötetét, ami egy erős romantikus szálat felvonultató űropera.
Meglepően élveztem, és megállapítottam, hogy mindenféle lézerfegyverek és űrhajók ellenére Bujold regénye kísértetiesen hasonlít egy Régensség-kori etikettregényre, vagy egy napóleoni Franciaországban játszódó udvari elbeszélésre. Érezni a kosztümös drámák díszes ruhakölteményeit, a muskéták puskaporos ropogását, a báltermek forgatagát az egész regényen, pedig valójában egy elhagyatott bolygón kezdődik a könyv, ahol a két főhős – ádáz ősellenségek – egymásra utalva küzdenek a túlélésért, és erőltetett menetben gyalogolnak. Bujold erős női főszereplőt írt már akkor is, amikor még egyáltalán nem volt piaca a “strong female lead”-eknek. Hadifogság és házassági ajánlat jól megfér egymás mellett a könyv lapjain. Biztos vagyok benne, hogy Bujoldhoz visszatérek még.
-
Egy Európában játszódó regény – Romain Rolland: Colas Breugnon
Megint kibújik a szög a zsákból. Hát nem minden regény Európában játszódik? Vagy ha nem, akkor ott kéne. Az amerikai provincializmusra jellemző, hogy egy ilyen kategóriának külön kell szerepelnie, mert még félő, hogy kihagynák az európai regényekkel való találkozást a csillagos-sávos lobogót felvonó, derék amerikai honpolgárok. Én igyekeztem eggyel messzebbre menni, és belenyúltam a francia irodalom mélyébe. Hatalmas mázlim volt.
A Colas Breugnon 1950-es évekbeli kiadását egy házikönyvtár-felszámolás alkalmával hoztam el, kvázi véletlenül akadt a kezembe. A sztori a vallásháborúk Franciaországában játszódik, ahol a címszereplő burgundi paraszt leül, és egy hordó bordói mellett elmeséli az életét. Igazi sírva vigadó könyv, a magyar néplélekhez közel eső a hangvétele. Colas elbeszélői hangja csínytevően közvetlen, az olvasóval összekacsintó, és még képes élete legtragikusabb fordulatait is jóízű humorral kommentálni. Ez olyan könyv, amit borral kell olvasni, jófajta burgundival, és a huncutságok mögül előtűnik a paraszti bölcsesség is. Így több száz év távlatából furcsa, hogy Colas ókori filozófusokat olvas, pappal vitatkozik teológiáról, és emellett szó szerint széklábfaragásból él, tán része is az író mondanivalójának, de egyszerűen olyan végtelenül kellemes hallgatni, ahogy ül ez az ember és mesél, hogy két nap alatt kiolvastam. Nem véletlenül került bele idei legjobb olvasásélményeim listájába.
-
Egy kevesebb mint 150 oldalas könyv – Eve Ensler: Vagina-monológok
És ha már a gyorsan fogyasztható könyveknél járunk, jöjjön a nagy V. Az optimális stratégia egy könyvkihívásnál amúgy is az, hogy vékony regényeket választunk, de ez a kötet úgy vetődött az utamba, hogy nem volt szívem otthagyni pénzért sem. Én nagyon becsülöm a szépen kimondott őszinteséget, igazából ez a szeretetnyelvem. A Vagina-monológok pedig a legkevésbé megbeszélt dolgok egyikéről, a női szexualitásról ír. Nem kibeszélt, hanem megbeszélt. A kibeszélés magától értetődővé teszi tárgyát, elinflálja, unalmassá darálja az intimet, közbeszéd-portékává silányítja. A megbeszélés tapintatos, megtart, elmélyít, tudatossá tesz. Enslernek is ez a küldetése. Forradalmi tettként szavakba önti a legalapvetőbb testi élményeket, és méltó helyére teszi az élet kapuját. Költőien vall, humoros, bensőséges hangon. Sőt, hangokon, mert sok nő élettapasztalatából gyúrta össze Ensler a monológokat.
Amikor kezembe vettem, rögtön hallottam is a mondandójukat. Minden átvitt értelem nélkül ez egy orális szöveg, élvezetes, előadható, jó ritmusban lüktető próza. És akkor az egyik monológ olvasásakor bevillant, hogy én ezt már hallottam egyszer. Sokáig el is feledtem, de egyszer, pár éve láttam, kedves román barátom, Claudia meghívásának eleget téve a CEU diákszínkörénék előadásában, angolul. Energikus, lendületes este volt, még ha egyszer-egyszer bele is bonyolódtak a szövegbe, de átjött rajtuk az a felszabadító erő, ami a testi élmények nyelvbe foglalásának csúcsa. Azóta őriztem az emlékét.
