Megcsináltam a 2016-os könyvkihívást, de tényleg, bizisten! Hogy melyiket is? A Popsugar nevű bulvároldal arra vállalkozott, hogy kitágítja az emberek irodalmi komfortzónáját, ezért minden évben kiad egy új, negyven vagy ötvenkét meghatározásból álló listát, aminek alapján a kihívásokat kedvelő olvasók olyan szokatlan, meghökkentő, vagy éppen rendkívül unalmas könyveket vehetnek a kezükbe, amilyenekre jó esetben még soha nem is gondoltak, hogy el kéne olvasniuk. A 2015-ös meghatározások közül mazsolázva az egyszerűtől kezdve (olvass el egy drámát; egy trilógiát; egy vicces könyvet) a trükkösön át (olvass el egy könyvet egy olyan írótól, akinek ugyanaz a monogramja, mint neked; aztán egy olyat, amiben nincsenek emberi szereplők – erre mindenkinek ajánlom Edwin Abbott 1884-es Flatland című művét, amiben a szereplők… wait for it! ... síkidomok) egészen a kellemetlen őszinteséget és komoly tűrőképességet kívánóig mindenféle megtalálható (egy kötelező olvasmányt, amit mégsem olvastál el; egy rossz kritikákat kapott könyvet; egy regényt, amit félbehagytál).
Idén lesz harmadik éve, hogy nekivágok. A 2015-ös kihívást még a harmincadik könyv után abbahagytam, mert volt “jobb” dolgom is (pl. disszertációt írni). A 2016-os, negyven(egy) könyves kihívást megcsináltam, viszont ez egyfajta “könnyített” változat. Az idei, 2017-es olvasói kihívás megint ötvenkét (40+12) könyves lesz, amiben van egy alaplista és egy második, “haladó” szekció, amelyben a komolyabb, több figyelmet igénylő vagy “izgalmasabb” megkötéssel rendelkező könyvek szerepelnek. Már most, Újévkor elkezdtem tervezgetni, mire mit választok. Azonban mivel volt egy újévi fogadalmam 2016 január elsején, ideje elmesélnem, hogy is telt az elmúlt év olvasásilag. Ezért fogom a meghatározásokat az eredeti sorrendjükben, és villámkritikákkal, visszaemlékezésekkel próbálok rendet teremteni ebben a kaotikus évben.
Fontos, hogy a Popsugar egy amerikai oldal, ezt pedig a promptok is tükrözik, észre lehet venni, hogy amerikai díjakkal, érdeklődési körökkel, az amerikai élettel és világlátással kapcsolatos követelmények is vannak. Ezeket igyekeztem a lehetőségeimhez mérten tartani, és csak ott nyúltam bele, ahol végképp szükséges volt. A másik dolog, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni, hogy – mint látni fogjátok – a könyvek több mint a fele angolul van, és még több íródott eredetileg angolul. Ez sajnos abból adódik, hogy minden világirodalom-szeretetem ellenére anglista/amerikanista vagyok, és ha a magyar az anyanyelvem, akkor az biztos, hogy angol a fogadottfiú-nyelvem (szoktak is veszekedni). Másrészt meg abból is, hogy alkalmi műfordítóként sokat profitálok mások fordításainak olvasásából, jó és rossz példát egyaránt magamba szívva, lelkesen fölháborodva, aztán beépítve egy-egy furcsa kifejezést vagy fordítói megoldást saját munkáimba. De ennyi elég is a tudnivalókból, íme, a 2016-os Popsugar-kihívás meghatározásai, és a könyvek, amiket hozzájuk olvastam:
-
Egy tündérmese alapján íródott könyv – Jeanette Winterson: Teher
Jeanette Winterson az az író, akiről egyetem előtt sose gondoltam volna, hogy szeretni fogom, aztán úgy megkedveltem, hogy én egyszer még szeretnék tőle lefordítani valamit. Ebben elévülhetetlen szerepe van egyik kedvenc egyetemi tanáromnak, Kérchy Annának, akit sose tudok a szülinapján felköszönteni, és akinek a könyvéről nemrégiben a Próza Nosztrára is írtam. Winterson prózája eleven, de nem szépelgő, csípős humorral átszőtt, és úgy tud írni a férfiasságról, ahogy kevés férfiíró. A Teher a Canongate kiadó Mitológia-sorozatának első kötete, és akár a többi, egy mítosz feldolgozása. Ebből is látszik, hogy kicsit kitágítottam a meghatározás kereteit, mert eeelvileg rendes, igazi tündérmesének kellene lennie, de azt hiszem, a kihívás szellemébe éppen beleillik az Atlasz-mítosz e remekbe szabott újraírása. Élvezet volt olvasni: vékony, tehát könyvkihíváshoz ideális, de éppen a szellőssége miatt sokat hagy a képzeletnek. Úgy révültem bele ebbe a könyvbe, mint kevés másikba, megigéztek a lírai képek, tobzódtam az archetipikus események láncolatában, és mélyen átéltem Atlasz fájdalmait; nehéz évem volt, talán éppen azért is, mert egy nehéz terhet le kellett raknom és már annyira megszoktam, hogy a családi terheket cipeltem, hogy nem találtam a helyemet nélküle. Fájt a titkok hiánya, befejeztem tanulmányaimat, kongtam az ürességtől. Ezt a terhet tette láthatóvá, megfoghatóvá, és ezzel elviselhetőbbé Winterson. Ennél emberibb könyvet idén nem olvastam.
-
-
Egy National Book Award-díjas könyv – Bernard Malamud: The Magic Barrel
Na igen, ez az első prompt, amivel gondom volt (nem is csináltam sorban a kihívást, hanem mozaikszerűen haladtam), az utolsók közé maradt. A National Book Award a legrangosabb amerikai szépirodalmi díj, és hát, hogy is mondjam, az amerikai szépirodalom realista hagyományával szemben vannak fenntartásaim. Néha azt hiszem, a szépirodalom az a műfaj, amelyikben amikor még mindenkinek jó, akkor is rossz. Nyilván minden irodalom a konfliktusra épül, de az amerikai mindennapok végtelenül sivárak tudnak lenni, és a realizmusban nincs egy különleges ötlet, egy kis fantasztikum, semmi, ami elviselhetővé tenné a kispolgáriságot. Malamud a New York-i zsidóság írója, és amolyan “írók írója”, mert gazdaságosan bánik a nyelvvel, és nagyon jó mondatokat ír, lüktet tőle a szöveg, még ha mezei olvasóként nem is akkora élmény egy-egy írás. A kötet novellák gyűjteménye, amiben a városi zsidóság próbál megküzdeni a New York-i nyomorral a holokauszt után, az ötvenes években. Malamud pontosan mutatja be azoknak az embereknek az életét, akik a mindennapok túlélői, kisszerűen tengetik életüket, de puszta létükben is olyan hősiesség lapul, ami sokaknak büszkeségükre válhatna. Személyes kedvencem az a szegény művészettörténész srác, aki kiment a csajával Olaszországba, hogy a reneszánsz irodalom és művészet kapcsolatát kutassa, nyeli az éhkoppot a nagy olasz valóságban, és egy élhető albérlet után kajtat – realista novella lévén borítékolható a kudarc. Olvasni is ilyen volt: keserédes, kiábrándító, szembesített elhibázott döntéseimmel, gyarlóságaimmal. Szerencsém, hogy jókor, egy felhangoltabb periódusban kapott el (vagyis jó sokáig halogattam), mert kellett hozzá lelkierő, hogy gyötrő kételyeimet ne olvassam bele egy-az-egyben Malamud alakjaiba.
-
Egy YA-besztszeller – Scott Westerfeld: Extras
Ettől a könyvtől fostam, mielőtt a kezembe vettem. Rendkívül féltem, hogy egy sekélyes, unalmas, tizenkettő-egy-tucat kötet lesz, amiben a tinik egyszerre nőnek fel, mentik meg a világot és lesznek halálosan szerelmesek egymásba (ami mindig sokkal tisztább és könnyebben eladható, mint az első szexuális élmények ifjúsági regénybe foglalása, viszont az írók sokkal nagyobb szolgálatot tennének vele a felnövő generációnak). Hát, a kötelező köröket valóban lefutották: klasszikus, kasztrendszeres SF-disztópia megvan, a szövődgető, félszeg románcok megvannak, az új bandába bekerülő, vagánykodó tini megvan – de a könyv, hál’istennek, nem erről szól. Hanem gyakorlatilag a YouTube/LiveJournal/Facebook-nemzedéknek szánt, élvezetes parainesis, aminek a tanulsága úgy foglalható össze, hogy nem az a lényeg, mennyi lájkod van, hanem az, hogy legyél őszinte magaddal és másokkal. A történet röviden annyi, hogy a világon mindenki rangsorolva van aszerint, hogy milyen videókat tölt fel és hányan ismerik, és a százhuszadik senki, Aya Fuse be akar törni az élvonalba, a videovilág elitklubjába. Bár huszonnyolc vagyok, lélekben annyira közel van (még) hozzám a kamaszkor, hogy ha egy kis távolságtartással is, de rá tudok nézni az akkori traumáimra, elszalasztott lehetőségeimre, ambícióimra, és a sebekről a vart lekapargatva jólesett viszontlátni Aya Fuse karakterében a saját görcseimet. Bár nem olyan jó, mint M. T. Anderson Feedje, ami korábbi (viszont nekem hitelesebben “menő”, karcosabb), annyira megkedveltem Westerfeld stílusát, hogy a négykötetes trilógia egyik korábbi kötetét is elolvastam.
-
Egy könyv, amit gimi óta nem olvastál – Isaac Asimov: I, Robot
Nem én vagyok az egyetlen, akit Asimov (és Verne) indított el a sci-fi szeretetének útján. Ő az a golden oldie, aki sokkal kevésbé megosztó, mint Arthur C. Clarke vagy a libertárius vesszőparipáját kifulladásig hajtó Robert Heinlein. Marha nagy mákom volt, hogy apai nagyanyám annak idején a Móránál dolgozott szöveggondozóként, és hordta haza a jobbnál jobb Kozmosz/Galaktika könyveket. Mai napig külön polcon őrizem ezeket a köteteket. Az Én, a robot gyerekkorom egyik legkülönlegesebb olvasmánya, már kicsiként is nagyon tudtam szimpatizálni a különféle robotokkal. De nem a könyvkihívás miatt poroltam le, hanem azért, mert tanulmányt “kellett” írnom Asimov Robottörténeteiről, így hát nem is úgy olvastam, ahogy egy regényt szokás, hanem szövegmunkás üzemmódban: jól idézhető mondatok után kutatva, széljegyzetezve, témákat, kapcsolódási pontokat keresve. Valahogy úgy, ahogy az ember bemegy a szerszámosba, és addig nézi a polcokat, amíg meg nem találja a megfelelő fúrófejet meg a hatos tiplit. Meg utána visszamegy a hosszabbítóért. Meg utána a nyolcas fejért is, mert a hatos csavar nem tartja meg a polcot. Így eszkábáltam össze én is a cikket, sok-sok szüttyögéssel, oda-vissza lapozgatással, szerkesztőanyázással, ahogy kell. Olvasás közben meg kellett állapítanom, hogy Asimov novellái jók, kevésbé járt el felettük az idő, mint több kortársa felett, de azóta már másképp teszi fel ezeket a kérdéseket a sci-fi. Nem ütnek akkorát. Ja, és még valami: olyan sokáig lappangtak a tudatomban a gyerekkori novellák, hogy azt hittem, totál elfelejtettem őket, de az első sorok után rögtön jött, hogy “Aha, ez az, amelyikben a robotoknak eggyel több ujja van, ez meg az, amelyikben oda-vissza rohangál”. Még szerencse, hogy a narratív memóriám egész jó, de ne kérdezzétek meg, hogy tegnap mit ettem ebédre.
-
Egy szülőállamodban játszódó könyv – Csernák András: Pesti partok
Újabb amerikai jellegzetesség. Nagy tanakodás előzte meg a könyvválasztást: a kihívás betűjéhez vagy szelleméhez ragaszkodjak? Adta volna magát a lehetőség, hogy a szívemnek kedves Nyugat-Virginiában játszódó regényt olvassak, ahol öt hónapot töltöttem cserediákként, és ahol először tettem rá a lábam az Appalachian Trailre (erről majd lejjebb). De úgy éreztem, már így is dominálnak az amerikai-angol könyvek a listámon, magyar könyvet akarok! Mi több, legyen pesti! Sajnos tavaly már “eljátszottam” Pék Zoltán Feljövök érted a város alólját, amivel kapcsolatban mai napig ambivalens érzéseim vannak, és az íróval végighallgatott beszélgetés alapján gyanítom, hogy az eredeti kézirat jobb volt, mint a sokszor explicit, fogyasztásra kihegyezett végtermék.
A választás adatbázis-logika alapján esett a Pesti Partokra, mert a Központi Könyvtárban beütöttem a “pesti” szót, és ezt dobta a gép – a többi mind vagy szociográfiai tanulmány vagy várostörténeti munka volt; itt nehezemre esett lemondanom John Lukacs Budapest 1900-áról, de 2015-ben annyi nonfictiont olvastam, hogy az egyensúly kedvéért kellettek az elbeszélések. Hát, bevallom, ezzel a könyvvel luftot rúgtam. Azt hittem jó lesz, ízléses borító meg mifene, de nagyon nem tudtam hova tenni. Regélő, epizodikus narratíva, olyan kurta-furcsa, piszén pisze kölyökmackó. Részben egy pesti bérházban játszódik, mágikus realista felhangokkal. Ha a rendszerváltás előtt adták volna ki, biztos sorok közt megbúvó politikai szubtextet orrontanék, de hát ez egy faék egyszerűségű meseregény. Na jó, jellegében olyan, mintha Winterson írta volna a The Magic Barrelt, csak az a két regény megfogott, ez meg nem.
(A sorozat jövőhéten újabb öt kötettel folytatódik.)
