A Próza Nostra tizedik születésnapja alkalmából indított cikksorozat utolsó előtti állomásánál járunk. Ezúttal Nyerges Csaba novelláját olvashatjátok, aki szépírói szövegeit Kovách Kristóf név alatt jegyzi. Nyerges Csaba első megjelent novellája az Írás a falon címet viseli és a Próza Nostra közölte, a csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulójára meghirdetett novellapályázat első helyezett írásaként. Ezután újságíróként, kritikusként is csatlakozott a Próza Nostrához. Azóta jelentek meg írásai a Galaktikában, az Aether Atroxban, és a Gabo Kiadó Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetében. Arra kértük, hogy évfordulós témában írjon nekünk egy novellát. Íme az eredmény.

Ott essem el én

Josti őszinte megkönnyebbülést érzett, amikor maguk mögött hagyták a Százházat, és bekanyarodtak a Négus utcájába. Rendes körülmények között végig fiákeren tette volna meg az utat – a leghóhemebb jasszok is kétszer meggondolták volna, hogy belekössenek a Franzl keménykötésű egykori katonacimborájába, aki a bakon ült – de a vénember pont a Csikágó szélén megállította a kocsit, hogy (ahogy mondta) kinyújtóztassa egy kicsit a tagjait s hogy ráadásképpen egy kis ihletet gyűjtsön.

Már ha nincs ellenére, fiatal barátom, tette hozzá, Josti pedig nem mert ellenkezni, pedig ezen az ótvaros környéken, ahova még a pléhhasúak is csak párosával merészkedtek be akkor sem lehettek volna feltűnőbbek, ha egy cirkuszi elefántot, vagy akár magát a ligeti talapzatáról leszállt Rézangyalt kellett volna kísérgetnie. A szelíd tekintetű, galambősz úriember finom szabású prémgalléros kabátot, alatta szürke redingot-öltönyt viselt, sárga mellényét és ugyanilyen színű kamásniját pedig bizonyosan egy mérföldről is ki lehetett szúrni. 

Lassan, ráérősen ballagtak szűk utcákon, a vakolatlan bérház-torzók árnyékában, s az embermagasságú sitthalmokat meg a sötét kapualjakat vizslató fiúnak a torkában dobogott a szíve, valahányszor az öregember az órája után nyúlt. Magában csak azért imádkozott, hogy legalább a kis noteszét elő ne vegye, amibe a fiákerben ülve végig jegyezgetett. 

Az utcák azonban hálistennek tökéletesen üresek maradtak – az építkezés mindenhol szünetelt, s tűnt, hogy a munkásokkal együtt az összes szemét nép, még a mautnerek meg a citrompofozók is ott tátották a szájukat a Vérmezőn, ahol már a harmadik napja tartott a parádé. Előző nap Josti is ott tipródott a tömegben, s kiáltozott ő is torka szakadtából: a legnagyobb vivátot a nyalka, égszínkékmentés huszárok – egy egész ezrednyi vonult fel belőlük, csak úgy rengett alattuk a föld – meg a vörössipkás zászlóalj kapta, melynek az élén egy tucatnyi kidüllesztett mellkasú öreg obsitos menetelt. Ezután még idejében odaért a Duna-partra is s bár az úszó konzervdobozhoz hasonlatos monitorok felvonulása nem volt valami látványos, a Schwarz-féle szivar alakú léghajók megjelenése az égen mindenért kárpótolta. Teljesen berekedve, de azzal a tudattal tért haza hogy aznap még a magasságos Atyaúristennek is nemzetiszín kokárda ragyogott a mellkasán. 

Ha Sándor bácsira nem jön rá a happáré, nem maradt volna le a mai napról sem, ám aznap hajnalban se szó, se beszéd elszökött otthonról. A Nagyasszonynak még akkor is ki volt sírva mind a két szeme amikor tíz óra tájban a szürke öltönyös úriember megjelent és a ház ura iránt érdeklődött. Jostinak arra sem volt érkezése, hogy az utolsó dominót kitegye, és besöpörje a hatost a Franzltól: a Nagyasszony ráparancsolt, hogy legyen segítségére az úrnak, és kerítse elő „azt a rosszéletű embert”, akárhol is van. 

Ennek az ukáznak a végrehajtása nem okozott túl nagy fejtörést a fiúnak, mivelhogy nem először fordult elő ilyesmi mióta Pesten laktak és a Sándor bácsit minden alkalommal a Négusnál lehetett előtalálni. Ha már volt egy kis cúgja, vagy egyszerűen még nem akaródzott hazajönnie, visszaküldte őt, s akkor a Franzlon volt a sor, hogy próbát tegyen; s ha a komornyik sem járt sikerrel, végül a Nagyasszony szállt kocsiba, őt pedig még maga Péter apostol sem lett volna képes megtagadni. 

Hogy Sándor bácsi mikor s hogyan talált rá a Négusra, rejtély maradt, s Josti azt sem foghatta fel, hogy mit szeret benne annyira: a vendéglő egy koszos, sötét lyuk volt egy koszos, sötét környéken álló régi ház földszintjén. Négy-öt asztal, meg egy barna bőrű, harcsabajszú ember (a Négus maga) a söntésben, aki valószínűleg akkor sem mozdult volna ki a nép közé, ha aznapra magát Illés próféta lángoló szekerét várták volna megjelenni a város fölött. Amikor az érkezőket meglátta, a szája egyik szegletéből áttolta a gyufaszálat a másikba – Josti tudta, hogy ez áll nála a legközelebb a köszönéshez – aztán a fiút felismerve balra biccentett a fejével, ahol egy kicsiny, kerek asztalnál ott ült a Sándor bácsi.

– Szervusz, Sándor. Leülhetek? – Jókai közben arra gondolt: nem a gyermekeinken, hanem a barátainkon látjuk legjobban, hogyan múlik az idő. No nem mintha Petőfi hajlandó lett volna erről tudomásul venni: a szanaszéjjel meredező tincseit például a felesége minden tiltakozása ellenére festette – Júlia nem győzött panaszkodni a leveleiben, hogy nagy melegben ereszti a színét, és összepacsmagolja a gallérját. Öltözni is úgy öltözködött, mintha még mindig legény volna, de a setét felöltő meg zsinóros szegélyű hosszú nyakkendő sem fedhette el, hogy milyen ráncos az arca, s – bizony! – hogy milyen veres az orra. Egyedül a dühösen villogó, barna szeme volt a régi.

– Egy pillanatra se zsenírozza magát képviselő úr… vagy inkább kormánybiztos úrnak, esetleg fényességes tekintetű kapudán basa úrnak címeztessem? Mentségemre szóljon, hogy még nem olvastam az utolsó közlönyöket. 

– Erre igazán semmi szükség nincs. – felelte ő, még mindig állva, s Petőfi nem is bírta sokáig.

– Ugyan Marcikám, ülj már le az Isten szerelmére! - aztán Jostira nézett, aki időközben helyet foglalt a söntéspult sarkánál. – Nem megmondtam, hogy hagyjál fel az utánam való spionkodással, mert baj lesz?

– A Nagyságos Asszonytól jobban félek – felelte a fiú az igazságnak megfelelően, s őszintesége hallatán a gazdája elnevette magát. 

– Mondd meg annak a jóembernek, hogy hozzon még egy kis bort, de abból a fajtából, amihez nem kell olló hogy elvágjuk a szánktól. Nem vagy éhes? A csuszának is hamarosan el kell készülnie – feljebb emelte a hangját, s úgy tette hozzá – Legalábbis már akkor is késő lenne, ha előttem lenne! 

Aztán amikor konstatálta, hogy a Négus a füle botját sem mozdítja, újfent társalgási hangnemben folytatta: 

– Leginkább azért szeretem ezt a helyet, mert itt nyugodtan kigorombáskodhatom magamat. Bárhol máshol elég ha egy rossz szót szólok és az asszony mindjárt az ingem ujját rángatja, hogy viselkedjek. Szóval, eszel velem?

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

– Napok óta fenem a fogam egy jó túrós csuszára, de sehogy se jutottam hozzá. Akárhová mentünk, mindenhol csak káposztás hússal akartak traktálni. Nem mondom, amikor először meghallottam, hízelgett is a dolog, meg aztán arra gondoltam, hogy a Székely Jóska csak megbocsátja nekem odafentről. Mikor is halt meg? Öt, hat éve? No mindegy, a lényeg hogy a végére kicsit sok lett a tisztességből, azt kívántam, bár sose ütöttem volna be az orrom a Gránátoshoz annak idején. – Jókai nem felelt, hiszen valahol törvényszerű volt a dolog: miért pont a vendéglősök ne akarták volna kivenni a részüket a fél évszázados évforduló körüli csinnadrattából? Az átkeresztelési láz úgy söpört végig az országon, mint egy tornádó, és néha egészen abszurd dolgokat fialt: a néhai Csányi kormánybiztosról például fánkot, Görgeiről meg baracklekvárral megbolondított túrósbélest neveztek el, s a sorsát persze nem kerülhette el az addig csak székelygulyásként aposztrofált szerény étek sem. – De hiszen te tudod a legjobban, hogy miről beszélek. 

Josti érkezett, s letette eléjük a kancsó fehérbort, a spriccert meg a poharakat.

– Először az úrnak. – kommandírozta Petőfi. – Tudod ki ő?

 Josti csak a fejét rázta.

– Az ország legnagyobb írója, énnekem post restante legjobb barátom. Emlékszel a dolgozószobámban arra a sor könyvre, amiknek csupa aranybetűk virítanak a gerincén? Azt mindet ő írta, úgy ügyelj rá. – Mint kiderült, az érintett pont fordítva állt hozzá a megtiszteltetéshez, mint ahogy Josti gondolta: alig kétujjnyi bort engedett a poharába, aztán intett, hogy elég lesz. A gazdája már sokkal kevésbé tartóztatta meg magát, s a két úr végül csöndben koccintott. 

– Az asszony küldött, vagy a méltóságos urak? 

– Magamtól jöttem… ha már szégyenszemre tegnap sem tudtunk szót váltani. 

– Aztán énrajtam múlott-e? – Jókai hallgatott. Panaszkodhatott volna persze, hogy a Nagy Évforduló ünnepségeinek levezénylésével megbízott kormánybiztosként jó ideje az sem tudja áll a feje: hiába kapott egy egész kis kabinetet a keze alá, hiába diszponált töméntelennek tetsző pénz felett, a helyzet egyre csak bonyolódott, ahelyett hogy tisztult volna ahogy közeledett a nevezetes március. Elmondhatta volna, hogy időhiány egyetlen biztos menedékét is elragadta tőle: hónapok óta nem írt mást, csak – a címzettek személyétől függően – alázatos vagy dörgedelmes instanciákat, sokfrontos, olykor késhegyig menő háborút vívva a hatásköreiket féltő minisztériumokkal, a párhuzamosan zajló millenniumi ünnepségek szervezőiről nem is beszélve. Megvallhatta volna, hogy orosz megszállás óta nem érezte magát ilyen tehetetlennek és elveszettnek, de hát soha, senkinek nem tudott ellentmondani, ha szépen kérték: márpedig a Generális igen szépen kérte. 

Magában egy tucatszor eljátszotta ezt a jelenetet: át meg átírta a fejében a mentségeket úgy mint még soha egyetlen más szöveget sem, de farkasszemet nézve ezzel a barna szempárral most mégis csődöt mondott a tudománya. Petőfiék már majd két hete Pesten voltak és eleddig mégsem jutottak többre annál, hogy a névjegyeikkel beköszöntek egymáshoz. A helyzet egyre kínosabbá vált minden egyes nappal, ahogy közeledett a nevezetes dátum, s végül a tegnapi nap délutánján lelt rá egy szabad órára.

A Nemzeti Színházban kellett volna találkozniuk, a tizenötödiki díszelőadás főpróbája előtt, de már a reggeli sürgönyök átolvasása közben látszott, hogy ez nem lesz tartható, így az egyik titkárát küldte el maga helyett, hogy tartsa ott a költőt, amíg tudja. A szerencsétlen végül egy órakor telefonozott – ő ekkor még mindig a belügyérnél ült - s el-elcsukló, sírós hangon jelentette, hogy a Sándornak egyszerűen nyoma veszett.

– Az embered, az a tejfelesszájú suhanc úgy ugrált ott körülöttem mint egy kölyökkutya, de csak felmérgesített vele. Sándor bátyám így, Sándor bátyám a végén aztán elküldtem, hogy keresse meg a tárcámat, ami amúgy ott volt a zsebemben, gondoltam ezzel elfoglalja magát egy darabig. – sóhajtott egyet – Mondjuk ő legalább tudta, hogy ki vagyok, amivel szemlátomást egyedül volt az egész teátrumban. Az a nyikhaj például, aki Hunyadi Lászlót fogja játszani egy alkalommal éppen csak keresztül nem esett a lábamon, és annyit se mondott hogy dícsértessék. 

– Nagyon tehetséges, jóravaló fiatalember egyébként. 

– Azt nem vitatom. Apropó, tudod kit láttam hazafelé jövet a korzón? Azt a címeres ökröt. Azt hittem, már régen elvitte az ördög, de azt biztosan nem gondoltam volna, hogy újra emberek közé merészkedik majd. – Jókainak nem kellett töprengenie rajta, kire gondol: Istóczy Győző majd egy két évtized után alig pár hete tért vissza az önkéntes száműzetéséből, ahová a Sándor juttatta annak idején. 

A költő akkoriban a Márczius Tizenötödike állandó kolumnistájaként hallatott magáról leginkább, s mind közül a tiszaeszlári per kapcsán írott dörgedelme verte fel a legnagyobb port (átlépte még az országhatárokat is: híres-hírhedett felütését legutóbb nem más, mint a Zola Emil vette kölcsön tavaly a maga kereszteshadjáratához, igaz, ő azután sokkal kevesebb durvasággal, jóval szofisztikáltabb hangvételben folytatta), amelyben úgy leszedte a keresztvizet Istóczyról, hogy az inkább elutazott Karlsbadba a reumáját kezeltetni, s utóbb a mandátumáról is lemondott. Azokban a napokban újra Petőfi nevétől visszhangzott az ország, Tisza például a nemzet lelkiismereteként aposztrofálta egy expozéjában, ami (ismerve a Sándort) úgy hathatott rá, mintha forró sparhétra ültették volna, s a maga módján mondott érte köszönetet: a következő levelében Lónyay bárót és a vasúti panamákat tűzte pennavégre hasonlóan keresetlen, vitriolos hangnemben. Eztán nem is tartott sokáig a levelezői karrierje: a fiatal Pálffy (aki az apjától vette át a lap irányítását, és sokkal politikusabb volt nálánál) egyszer csak azt vette észre, hogy fogyni kezd körülötte levegő, s hamar józan belátásra tért. Hol volt akkor már a daliás negyvennyolc: harminc év se kellett hozzá, s az istenadta nép egészen beletörődött abba, hogy a szólás szabadságával könnyen együtt járhat az éhkopp szabadsága. Hiába no, a nehéz kenyér sokkal hatékonyabb visszatartó erő, mint a nehéz vas, s a felelős kormányzat azt is hamar megtanulta, hogy az igazodásra képteleneket nem számon tartani kell, hanem éppen ellenkezőleg - elfelejteni. Szégyen, nem szégyen: a Sándort odafent gyorsan elfelejtették. 

– Nem csak a raboknak jár ki az amnesztia. 

– Ebben eltér a véleményünk. Hopp, itt az étel. – Ezt már a Négus szervírozta személyesen, bár továbbra sem fordított sok gondot az udvari etikettre és egyetlen szó nélkül tette le Sándor elé a serpenyőt. Ha a bora kicsit savanykás volt is, az étellel nem vallott szégyent: a tészta rendesen meg volt pirítva, vastagon borította a szalonnapörc s olyan illatot árasztott, hogy Jókainak is megkordult a gyomra. 

– Ne kéresd magad, jut ebből kettőnknek is, főleg a mostani gyomrommal. Jellemző persze… amíg étvágyam volt, teli serpenyő nem jutott, mióta teli serpenyőre futja étvágyam sincs. De ezt biztosan tudod.– Tudta, hogyne tudta volna. Valahányszor arra fordult a sor, mindig két levelet vitt a posta a Jókai-villából: egyet Sándornak, egyet (eleinte per sundámbundám, aztán a ház urának hallgatólagos jóváhagyásával) Júliának, s válaszul is mindig kettő érkezett. Ezek összeolvasva aztán többé-kevésbé hiteles képet alkothatott arról, hogyan élnek Petőfiék vidéken: Sándor ide-oda csapongó, vulgáris kiszólásoktól sem mentes episztoláit jól ellenpontozták a feleséges kissé száraz, jórészt hétköznapi dolgokról értekező beszámolói. A levelek havi rendszerességgel jöttek mentek, már majd huszonöt éve. Jókai a végrendelete mellett őrizte őket az íróasztala mélyén, két jól elkülönített részre osztva: az egyik fiókban azok, melyek haláluk után az utókor számára archiválandóak, míg a másikban azok, melyeket tanúk előtt kell megsemmisíteni, minden körülmények között. 

– Azt hallottam hogy megint új bolondériád van. – Júlia rendszeresen tudósította őt Sándor újabb és újabb hóbortjairól, melyek hosszú sora egyszerre volt bizonyítéka annak, hogy a barátja mit sem veszített szellemi frissességéből és annak, hogy verselés híján mennyi rengeteg szabadideje van. Volt amikor az éppen divatossá váló kerékpározásért rajongott – a felesége rosszallását nem titkolva, de roppant érzékletesen írta le, ahogy az ura hajadonfőtt, egy szál rossz irhabundában karikázik fel alá az udvarukon a béresgyerekek nagy gaudiumára. Aztán amikor ezt elunta, azt vette a fejébe, hogy valami muszka író példájára a testét fogja edzeni: télvíz idején hóval mosdott az udvaron, félmeztelenül, mezítláb tornászott a szabad ég alatt és saját kezével hasogatta a tüzelnivalót. Ezt előbb egy tüdőgyulladás, majd a gramofonos korszak követte, az utolsó nagy szerelem pedig az a kinematográf nevű különös szerkezet volt, amellyel a pár hónappal ezelőtti párizsi útja során akadt össze. Az utolsó decemberi levelében többek között arról lelkendezett, hogy nagy alkudozásban van egy belga ügynökkel, akit Koltóra akart csábítani, hogy mozgóképen örökítse meg, hogyan él egy magyar költő (előbb gyújtom magunkra a házat, fűzte hozzá a párhuzamos levélben a felesége, kétszer vastagon aláhúzva).

– Meglásd, ebből egyszer még nagy dolgok lesznek – mondta Sándor teli szájjal. – Képzeld el, ha most visszanézhetnék saját magunkat, amikor még fiatalok voltunk, kemények, mint a kő. – ökölbe szorított bal kezével illusztrálta pontosan mire is gondol. – De hát jó embernek mondom… hogy viseli magát a fiatal menyecske? 

Ez volt az a kérdés, amelyet soha, egyetlen levélben sem restellt feltenni, mióta Jókai újra megházasodott, s most úgy vigyorgott hozzá, mint egy gonosz manó. 

– Köszönöm kérdésed, megvagyunk – mondta éppen annyi szigorúsággal a hangjában, hogy a másik értsen belőle ha akar. Persze nem akart.

– Nohát, emiatt igazán ne érezd magad kényelmetlenül. Azt tartja a mondás, hogy annyi éves vagy, mint a feleséged, nemde? – lenyelte a falatot a szájából, aztán hozzátette – Én ezek szerint idén töltöm a kétszázadikat. – Ezen nem lehetett nem nevetni, s egy pillanatra olyan volt, mint régen, abban a másik, fakónak és messzinek tetsző világban. Nem is tartott sokáig.

– Beszéljünk komolyan – mondta Jókai, amikor a másik befejezte az evést.

 

„Aztán legyen gondod a Sándorra” – jellemző, hogy magának a miniszterelnöknek a szájából is ez volt az utolsó megjegyzés, amikor az áldását adta a záróünnepségek tervein végzett utolsó simításokra, s ő legalább még nyíltan fogalmazott. Odüsszeusznak sem lehetett nehezebb dolga Szkülla és Kharübdisz között vitorlázva, mint neki, akinek barátja látszólagos közönye és az ünnepségek körül sürgölődő excellenciások jól-rosszul palástolt berzenkedése között kellett lavíroznia. Ez utóbbiak közül sokan megtapasztalták már a saját bőrükön, hogy a koltói remete véleménye mit sem változott azokról a bizonyos nagyurakról, és okkal tarthattak attól, hogy azt sem felejtette még el hogy hogyan kell ha nem is forradalmat, de legalábbis messzire visszhangzó skandalumot csinálni. A legtöbbször az ünnep méltóságára, a nemzeti összefogás üdvözítő voltára és más hasonló kenetteljes közhelyekbe bugyolált finom célzásokban csak egyetlen dolog volt a közös: hogy mindegyik úgy beszélt a Sándorról, mintha egy érdemdús, de szenilis vén trottyról, vagy épp ellenkezőleg, a felnőttek dolgait még ésszel fel nem érő csintalan gyerekről lenne szó, akit csak gondos felügyelettel lehet komoly emberek közé engedni. 

Petőfiék látszólag mit sem sejtettek az egészből, amiben ő maga is ludas volt egy kicsit: az utóbbi néhány hónapban hozzájuk intézett levelei teli voltak töretlen derűlátással, legyen szó akár az Akadémia díszüléséről, a Fillingernél (Pilvaxnál) tartandó megemlékezésről vagy a Nemzeti Színház-béli ünnepi gáláról, de a reakcióikon – jobban mondva, a reakcióik hiányán – sehogyan sem tudott eligazodni. A Sándor valószínűleg méltóságon alulinak tartotta hogy az övéhez akárcsak közelítőleg is hasonló hőfokon osztozzék a lelkesedésben, de ezen nem lepődött meg, Júlia látszólagos szenvtelensége viszont annál több fejtörést okozott neki, pedig úgy hitte, az asszony hiúságára (és ami még fontosabb: erélyére) bizton alapozhat. Tavaly decemberig abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán hajlandóak-e kimozdulni otthonról, s akkor is csak egy dodonai hangvételű rövid sürgönyt küldtek, aminek olvastán nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. 

Egy dologban volt csak biztos: ha egyszer végre téte-á-téte a körme közé kaphatja majd a Sándort, addig nem ereszti, míg ki nem deríti, hányadán állnak egymással – s most, ősz öreg ember létére mégis a torkában dobogott a szíve. Rongyosra gyűrte azt a papírost is, amire a tizenötödiki végleges programot skiccelte fel tegnap este, s amelyet most előhúzott a zsebéből.

– Arra nem lesz semmi szükség. 

– Parancsolsz? – nem mindig érdemes szünetet tartani, de ha igen, akkor érdemes minél tovább kitartani: ezt az aranyigazságot még vándorszínész korában tanulhatta el Petőfi, s most nem habozott eszerint cselekedni: a zsebéből egy szivarkát húzott elő, és szép komótosan rágyújtott.

– Az igazság az, hogy én leginkább búcsúzni jöttem. Szégyellem kicsit, hogy nem osztottam meg veled korábban, de talán nem fogsz érte megharagudni. Tavaly ősszel a párizsi utunknak nem az volt a célja, hogy vén fejjel a Montparnasse-on andalogjunk – köhintett – Van ott egy klinika, amit egy világhírű professzor vezet: a hírek szerint valóságos varázsló, ha olyasmit kell elpusztítani az ember testében, ami nem odavaló, mégis egyre növekszik. 

– Én…én nem…hogyan?

– Erre nem számítottál, ugye? Júlia megfogadta, hogy hallgat, mint a sír, és állta is a szavát. Nem hittem volna, hogy képes lesz rá, de ezt az egy feltételt szabtam cserébe azért, hogy teszünk még egy próbát. – leütötte a hamut a szivarról és közben kerülte a másik tekintetét – Azt meg kell adni, az a párizsi doktor olyan lelkes volt, mint egy kucséber, aki zsíros kasszát szimatol, egészen más, mint az a savanyú képű elődje Bécsben, de aztán ő is csak ugyanolyan szűkmarkúan mérte az időt: a jámbor osztrák egy évvel biztatott tavaly júliusban, ez a francia meg hat hónappal decemberben. - nevetett – Én, akinek valaha az örökkévalóság is kevés volt, mit kezdjek rongyos fél évvel? Csak abban voltam biztos, hogy nem fogom ágyban fetrengve, idegen földön tölteni, ahogy ők akarták arra várva, hogy csoda történik. Úgyhogy végül nem jutottunk dűlőre egymással. Elhiheted, nem volt könnyű: Júlia ennyi idős létére három napig úgy rítt, mintha ő menne, s én maradhatnék. 

Jókai hallgatott, s arra gondolt, ehhez a feladathoz most kevés minden tehetsége: hogy egy egyszerű, hétköznapi gondolatot úgy fogalmazzon meg, hogy a barátja is pontosan azt értse belőle, amit ő akar mondani. 

– Ne bántódj meg miatta, de csakis őrá vagyok tekintettel abban is, hogy egyáltalán itt vagyok. Megérdemli, mert akárhogy is nézzük, nekem sokkal könnyebb volt elviselni őt, mint őneki engem. Éppen eleget szenvedett miatta, hogy ilyen nyakas ura van, aki nem hajlandó levelenként elkótyavetyélni a homlokáról a babérkoszorút – látva barátja arcának színeváltozását, gyorsan hozzátette. – Ne vedd magadra kérlek, nem úgy gondoltam. Úgy csinálok mindent, ahogyan eltervezted, látatlanban beleegyezek mindenbe. Ott leszünk délelőtt a kávéházban, és persze este is számíthatsz ránk, de ennél tovább nem maradhatunk. Még rengeteg dolgunk van Koltón. – aztán halkabban, furcsa melegséggel a szemében – El ne rídd már magad te is nekem, igazán nincs miért. Emlékszel még Keatsnek arra a poémájára? „Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok…”

– …”mielőtt agyamnak termését behordtam”…

– Az, az. Emlékszem mennyire beleborzongtam, amikor először olvastam: akkor elképzelni nem tudtam volna ennél szörnyűségesebbet. Amikor az orvostudomány második verdiktje is ugyanúgy szólt, mint az első megvizsgáltam magamat újra, mint egy papnövendék a felszentelés előtt, és igaz lelkemre mondom, hogy nem találtam semmit, amitől még félhetnék. Tovább megyek: talán akkor sem veszítettem volna semmit, ha nem érem meg a harmincadikat, hiszen utólag visszatekintve már azelőtt megtörtént minden, ami kicsit is számít.

– Ez ostobaság…– kezdett bele Jókai, de ennél nem jutott tovább.

– Olyan sokszor olyan kevésen múlott. Vége szakadhatott volna Piskinél, Szászsebesnél vagy akár Segesvárnál. Ha tudnád, mostanában mennyiszer jön ez elő álmomban. Rohanok egy kukoricásban, hátra sem nézek, csak rohanok, mintha az öreg ördög kergetne, és nemcsak egy tucat kozák. Csak a kiáltozást hallom a hátam mögül, érteni nem értem, de tudom hogy azt jelenti: űzd, űzd, aztán mindent elnyom a paták dübörgése. Szeretném azt mondani, hogy legalább egyszer megfordultam, hogy a szemük közé nézzek, de ez nem lenne igaz. Csak futok tovább minden egyes alkalommal, míg el nem sodor az egyik, és amikor belemarkolok a sárba, már ott van mögötte a másik a dzsidájával. Olyan valóságosnak tetszik most is, mintha csakugyan megtörtént volna, és egyébként is: azokat a napokat most is tisztán és élesen látom, mintha tegnap történt volna, ami meg utána következett olyan töredezett és homályos, mintha egy kinematográf vetítené. 

– Megöregedtünk. 

– Sosem gondoltam volna, hogy ilyen unalmas lesz. 

– Hogyha bármiben segíthetek…

– De nem tudsz. Éppen ez a fundamentoma az egésznek. Azt meg kell adni, különös humora van a vén kaporszakállúnak: sose dühített fel jobban semmi, mint amikor valaki arról papolt nekem, hogy legyek belátással, hallgassak a józan eszemre és békéljek meg az elkerülhetetlennel, most meg nekem kell ezt másokon gyakorolni. A legfontosabb hogy Júlián és most már terajtad kívül nem tudja senki, és szeretném is, ha ez így maradna. Nem kell megígérned, tudom, hogy így lesz. Két dolgot sajnálok csak. Az egyik, hogy nem olvashatom majd a sok képmutató, ájtatos magasztalást, aminek a végére magukban mosolyogva teszik ki a pontot…

– Hogy mondhatsz ilyet, amikor…

– Ezt ne! – csattant fel Petőfi – Régi olvasód vagyok már, ismerem az összes csalafintaságod. Júlia persze egészen meg volt hatódva: milyen figyelmes ember ez a mi Marcink, mennyire tekintettel van a koromra, hogy nehogy túl megerőltető legyen a sok tömjénfüst. Nem jutott tovább a díszpáholynál meg a sok köszöntésnél és fel sem tűnt neki, hogy mindenhol csak annyiból áll a nagy tisztesség, hogy üljek és mosolyogjak, mint akit vaníliafagylalttal meg mézes sörbettel kínálnak. – kuncogott – Nem akartam elszomorítani, de azért én nagyon is értettem. Valahol még szórakoztatott is: a méltóságos urak már a gondolatára is összefossák magukat, hogy valami cirkalmasat találok mondani. 

– Amíg az én kezemben van a marsallbot…– fújta fel magát Jókai, de a Sándor csak legyintett.

– Szóra sem érdemes. Nem mondom, hogy nem játszottam el a gondolattal, de aztán gyorsan elvetettem. Akikhez még szólni szeretnék, már úgyis jórészt a föld alatt vannak, a legjobbak közülük majd fél évszázada, a maiak meg… Ehh, a csudába is! Fiatalon sose állhattam a begyepesedett bezzeg-varnyúkat, akik mást se tudtak vénségükre, csak károgni, mintha a az ő idejükben csupa héroszok és szentek tapodták volna a földet, és most magam is ide jutottam, pedig már nem bízhatunk másban, csakis őbennük. A mi forradalmunk nem megfagyott: a mi forradalmunk homokszemről homokszemre mállott el a sok papi ornátusban tetszelgő kufár keze között, akik nem háromszor, de miriádszor tagadták meg egykori önmagukat és akik mostanra már, álljanak bármelyik párton, csak egyetlen dologban hasonlítanak: a vakhitben, hogy mindenki csak az ő evangéliumuk szerint üdvözülhet. Ha lázadtak is egykor ellene, mégiscsak abban nőttek fel, hogy a hatalom önmagát igazolja, a tekintély pedig szent és tévedhetetlen – csoda hát, hogy vénségükre visszatértek ehhez, mint kövér ürü a meleg akolba? Mi nem fejeztük be a munkát, de talán majd a maiak, akiknek még nem zsírosodott el a szívük, s nem fogadnak el áhítatos tisztelettel, gondolkodás nélkül mindent, amit az utcán kidoboltatnak. Talán majd ők…

Hallgattak egy verset, aztán még tovább, s végül Jókai törte meg a csendet.

– És mi a másik?

– Tessék?

– Azt mondtad, két dolgot sajnálsz. Mi a másik?

– Hogy nem láthatok semmit ebből az új századból. Emlékszel még mi volt ezen a helyen ötven éve? Egy sváb kereskedő rózsaültetvénye, körülötte meg káposztaföldek, amikre kétkerekű kordékkal hordták a trágyát. Milyen óriási dolognak számított a gróf hídja, és micsoda viharok dúltak körülötte! Most meg? Az ember behunyja a szemét este, és reggel arra nyitja ki, hogy újabb tornyok bújtak ki földből, és még ez is kevés ennek a nyüzsgő, tengersok népnek. Nem kell sok és nem marad hely, csak az ég felé, akkor aztán csak a nyakukat tekergethetjük, amíg bele nem fájdul.. Világéletemben borsódzott a hátam a magas helyeken, de most nem félnék felszállni valamelyik szivarhajóra sem, csak hogy felülről láthassam az egészet. Belegondolni is szörnyű, hogy többet léptünk előre néhány évtized alatt, mint előtte évszázadokig, és elfog az irigység, amiért az a gyerek ott olyat fog látni, amihez most még a képzeletünk, még a tiéd meg az enyém is szegény. Irigylem, és egyben féltem is őket… de hát majd csak helytállnak magukért. 

Fojtott dörrenés odakintről, azután még egy, és még egy, egészen huszonegyig. Valahol a tudata mélyén Jókai elégedetten nyugtázta, hogy a francia elnök biztonságban földet ért a Várban. 

– Még egyet – mondta Jókai látva, hogy a barátja int a Négusnak – Mihelyt ennek vége, magam is meglátogatlak majd… már ha szívesen látsz. – Petőfi bólintott – De addig is nem állhatom meg, hogy megkérdezzem, vannak-e… szóval vannak-e…

– Új versek? Nincsenek… de lesznek. Ott zsibonganak ebben a pillanatban is az agyam hátsó rekesztékében, három hónap pedig rengeteg idő. Ne is vesztegessük tovább… bontsunk asztalt, s menjünk haza. Vár ránk az ünnep.