Tíz éves a Próza Nostra 7. – Az utolsó előtti ajtó

Jelenlegi hely

Szerző Fekete I. Alfonz On the

Próza NostraAzon gondolkodom, ahogy közben nyílik a Word, hogy milyen irányból vagy honnan is kellene néznem, látnom azt, amiről most beszélni szeretnék. Eltelt tíz év egy populáris irodalommal foglalkozó online folyóirat életében, amelynek több mint felében a része voltam. Írjak szubjektív áttekintőt? Azt Ádám megtette már. Esetleg foglaljam össze egy listába a ‛Nostra indulása óta megjelent, számomra fontos műfaji könyveket? Gábor ezzel jelentkezett. Emlékezzek vissza a legelső publikált szövegemre? Aletta járt el így. Vagy gondolkodjak azokról, amelyek már nem fejeződnek be? Mariann pontosan ezt írta meg. A személyes fejlődés ellenben jó téma lehet. Ha fel kellene idéznem, hogy mit változtatott rajtam a tény, hogy a PN-nál dolgozom immár hatodik éve, talán azt tudnám megnevezni, hogy itt tanultam meg, hogy a határidőknek mágikus hatalma van.

Nem volt ez mindig így. Egyetemi, szervezett keretek között szintén találkoztam deadline-okkal, amik mögött már nem húzódott élet. Noha azok semmilyen varázslatos tulajdonsággal nem rendelkeztek, egyszerűen kijelölték a pontot az időben, amikor el kell küldenem az anyagot. Hozzávalók: két ember és egy szöveg. A meglátások is így oszlottak meg, szemszögek különböztek, majd adódtak össze. Az egész ennél nem ment tovább. A Próza Nostránál ez nem így történik. Fontosnak tartod, más is fogja látni, az a valaki véleményt formál arról, amit írtál és amiről. És mindezt, ha megosztó a tárgyad vagy a véleményed, tudtodra is fogja adni. Nincs védettség, nincs menekülés. Minderre a határidő nyitja ajtót.

Utolsó előtti állomásként, mielőtt kilépsz az éterbe, ott a szerkesztés. Több szempár vizsgálja végig, mit írtál, érvrendszered szilárd-e, van-e jogosultsága annak, amit mondasz. Ez pedig párbeszéd, kérdés majd válasz és az indoklás. Javítás és előkészítés. Majd kilyukadtok egy közös nevezőre. Ők látják a vázat és a húst, míg te már csak arra emlékszel, hogyan hajlítottad a mondatokat, hogy megközelítőleg olyanok legyenek, amilyeneknek kigondoltad őket. Összenézed a két elképzelést, a röntgen- és a fényképet a mentálissal. Egyeznek?

Az utolsó ábrája a szövegednek, ami már tőled függetlenül fog létrejönni, az az olvasóé. Az övé nem lesz olyan, mint a szerkesztőé vagy az olvasószerkesztőé. Ő mást hoz, máshonnan táplálkozik az olvasottsága, másként látja. Rákérdez, miért így olvastad? Egyetért, de mégsem. Hogyan van mindez? Mire utaltál itt? Tolulnak a kérdések, ömlenek kifelé a csövön. Te megosztod a meglátásaidat. Részben arról beszélsz, amit írtál, átfogalmazod, amiről azt hiszed, problémás. Hozzáadsz, függönyt húzol el és tépelődsz, vajon ez válasz-e arra, amit kérdezett. Ráeszmélsz, ismét párbeszédbe elegyedtél. Aminek örülsz, ha beszéltek egymással, az célravezető. A végpont, a cél pedig valahol a messzeségben helyezkedik el, ott, ahol a két egyenes találkozik. Lehet, hogy távol van, de megéri odáig elmenni. Kérdés és felelet, amire aztán érkezhet egy újabb kérdő mondat. Egyetlen jelentéktelennek tetsző jelölés a naptárban, mégis annyi nézet felszólalásához vezet, ami csoportokat mozgathat át. Felvillanyoz, felháborít és felmérgesít. Hírt ad, tudósít, és közelbe hoz. Minderre csak a határidő képes, amikor a nincs-ből egyszer csak van lesz.