Az ember gyarló, szól a közhely. Magamra vonatkoztatva pedig még nagyobb közhely. De attól nem lesz kevésbé igaz. Szóval ennyi bevezetés után csak bevallom, hogy azért vagyok gyarló, mert bizony előfordult, hogy nem írtam meg egy beígért cikket. Mentegethetném magam, hogy munka, időhiány, ihlethiány stb., de a végeredmény ugyanaz. És nincs az az erőskezű szerkesztő, aki ilyenkor eredményt tud elérni. Csak a saját lelkiismeretem. Úgyhogy most válogattam pár könyvet, amiről vagy recenziós példányt kaptam (ez a rosszabb) vagy csak olvasás után nagyon felbátorodtam az írásra. Aztán mégsem született eredmény. Íme az én szégyenfalam - és pár gondolat egy cikkíró hétköznapjaiból, soha nem született cikkekről és cikkekből.
On Sai - Scar
A Scar talán a legnagyobb elmaradásom, ami a mai napig nyomja a vállam. Olyannyira, hogy a 2020-as évet ezzel a regénnyel kezdtem, mégsem sikerült cikket írnom, holott a jegyzeteim már több oldalra nyúlnak. Nem találtam meg azt a fókuszt, amivel igazán érdekesen tudtam volna megfogni a regényt. Ráadásul ez lett volna anno az első cikkem, amit a Próza Nostrára írok, aztán váltottam egy macskára. Túl sokat akart a szarka.
“A Scar egyik legnagyobb erénye, hogy egy új olvasóközönség felé nyitja meg a sci-fit. Nem csak azért, mert egy döntően a fiatal felnőtteknek szóló regényeiről ismert kiadónál jelent meg. Hanem azért is, mert a vallási téma egy, az űroperákra jellemző birodalmi környezetben nem megszokott téma. Varga Bea olvasmányos, bár a korábbiaktól eltérően, a történethez igazodóan kevésbé könnyed stílusa pedig megtalálja az olvasóközönségét. És még humoros is maradt, igaz, inkább a háttérben.
A fentiekből fakad ugyanakkor talán legnagyobb hiányossága is a hardcore sci-fisek irányába, hogy választott zsánerén belül nem találja meg igazi karakterét. Egyensúlyoz az űropera és a filozófikusabb regény határán, de nem találja meg a jó arányokat. Sokat utaztat, megismerjük a birodalom nagy részét, több helyszínt, még egy űrcsatába is belecsöppenünk, mégis szerény a lépték, nem válik igazán nagyívű kalanddá a történet. A vallási, filozófiai tartalom viszont nem elég mély, túlságosan kötődik a karakterekhez, akik hétköznapi problémái, hibái, kisszerűségei és konfliktusai túl bőbeszédűek, elveszik a fókuszt a valódi cél és az emberiségen túlmutató konfliktusok elől. És bár a gördülékeny cselekményvezetés megpróbálja ezt elrejteni az olvasó elől, nem arat maradéktalan sikert.”
Juan Diaz Canales & Juanjo Guarnido - Blacksad - Néma pokol
A Blacksad szívügyem, az első két kötet nagy kedvencem volt, ezért még az sem zavart, hogy nem kaptunk recenziós példányt belőle. De a harmadik kötetnél egy számomra kevésbé meggyőző úton indult el, így a negyedik kötetet olvasva nem volt energiám tovább írni.
“A Blacksad negyedik részében minden benne van, amiért szeretni lehet a sorozatot és persze a noirt: a keménykötésű, kívül cinikusnak tűnő, azonban saját erkölcsiséggel rendelkező nyomozó; számos karakter különböző, rejtett motivációkkal; fordulatok, melyben nyomozónk életére törnek; és persze a fantasztikus rajzok antropomorfizált állatokkal. És mégis: hiába a jazz, a zene és New Orleans körül forgó cselekmény, nem éreztem a lüktetését, az erőt, ami vitt volna előre. Talán a túl sok szereplő és a túl kevés tér okozta a problémát; sok szálon futott a cselekmény és egyes figurákra sokkal kevesebb idő jutott, mint amit fontosságuk indokolt volna. Így sem a titok felfedezése, sem a végkifejlet nem okozott katarzist. Pedig a Guarnido egy-egy nagyszabású tablója ennél sokkal több tartalmat rejtett.”
Andy Weir - Artemis
“Kérem, tanár úr, én készültem.” Andy Weir második agymenéséről vannak jegyzeteim, elkezdtem írni. De van, amikor egy könyv annyira felbosszant, hogy azt érzi az ember, nem tud nyomdafestéket (vagy jelen esetben biteket) tűrően írni róla. És bár hajlamos vagyok a vitriolos stílusra, a földön fekvőt rugdosni mégsem tűnt ildomosnak.
“A fentiekből talán látszik, hogy “a holdi” kalandjai nem csak, hogy nem érdekesek (inkább indokolatlanul zavarosak), ráadásul Weir ezúttal nem tudott rokonszenves karaktert alkotni, ami ebben a dramaturgiában sajnos probléma. Jazz ellentmondásos és nem a jó értelemben: egyfelől mágikus tehetsége van bármilyen gép működési mechanizmusainak felismerésében (ami csak egy icike-picikét érződik lehetetlennek), másrészt a gonoszok úgy vágják át a palánkon, hogy csontja törik. Ha egy karaktert dörzsöltnek és okosnak mutatunk be, akkor ne legyen egyúttal ennyire szerencsétlen, mert így egyáltalán nem tűnik hitelesnek. A marsi esetén a karakter tudása alá volt támasztva a kiképzéssel és a tudományos hátterrel, itt azonban szinte semmi nem áll Jazz pártján. Ugyanúgy, ahogy arab származása is csak egy elkent folt a karakterlapon – a nemével egyetemben. Nem azzal van problémám, hogy egy nő nem lehet karakán vagy éppen tökös, de sem gondolati szinten, sem másutt nem éreztem azt, hogy bármi különbség van Jazz és egy tetszőleges akciófilm tetszőleges szépfiúja között. Alkalmatlan figura egy klisés történetben.”
Mark Millar - Superman - Red Son és Pierre Christin - The Hunting Party
Az egyik legjobb dolog az olvasásban, sok más mellett, hogy hihetetlenül fel tud villanyozni nem csak maga az olvasmány, de egy ötlet is. A The Hunting Party-t (Bayer Antal Filmvilágban megjelent fantasztikus ajánlója nyomán) és a Red Sont nagyjából egy időben olvastam, és bár két külön téma (alternatív történelem és alternatív szuperhős történet), mégis adta magát az összehasonlításra a médium és a kommunizmus okán is. Rá is pörögtem rendesen, rengeteg ötlet halmozódott a fejemben. Aztán mégsem született meg a cikk. Íme néhány gondolat abból, ami a fejemben cikázott.
“[...] két nyugati szerző, egy brit és egy francia egyaránt a kelet-európai történelmet dolgozza fel képregényben, mégpedig helyi szemszögből. Bár a két nézőpont különböző, hiszen Millar a szuperhős-koncepció mentén dolgozott, míg Christin egy ismerős, de mégis alternatív történelmi múltban, egyértelműen vannak kapcsolódások. Azonban egy dolgot nem hittem el egy pillanatig a Red Sonnak, mégpedig Superman alakját. Millar a szuperhős zsáner keretein belül okosan és jól alátámasztottan dolgozta fel a szovjet szuperembert, ugyanakkor kelet-európai szemmel egy Ukrajnában gyerekeskedő fiú amerikaiakhoz hasonló értékrendje problémásnak tűnik. A szovjet szuperhős is korrumpálódik, mégsem tudtam elfogadni a figura gyökereit. Christin, a zsánerből eredően is, hitelesebb, élőbb karaktereket alkotott, motivációjuk és múltjuk élővé teszi őket.
Persze nem akarok igazságtalan lenni a Red Sonnal, mert a maga nemében egészen jól kezelte a kommunizmus világát. Nagyobb, csaknem monumentális méretben mutatta meg a rendszer elnyomását, amin Superman, a maga sajátos elveivel, tovább rontott. Christin ugyanezt már-már intim közelségből láttatta, a vezetők kicsinyes hatalmi játszmái kereszttüzében. A lelkek elnyomása mindkét kötetben látható, mégis a The Hunting Party erőteljesebb, mert kevésbé épít a szuperhős képregényekre jellemző túlzásokra.”
Kárpáti György - Schreiber András (szerk.) - A sci-fi
Néha, a könyvvel nincs semmi baj, egyszerűen egy rossz pillanatban kap el. Elolvasod, élvezed, el is kezdesz gondolkodni, de nem megy az írás. Hiába jönnek az ötletek, leírva mind esetlennek hat, nincs benne erő. Valami ilyesmit éreztem a kötet olvasása után, pedig filmrajongóként a sorozat többi darabja is nagyon érdekel.
“A sci-fi egy remek tanulmánykötet, ami meggyőzi a filmmel, mint médiummal komolyabban foglalkozókat és a hétköznapi nézőket egyaránt. Az írások hangvétele és stílusa a filozofikustól a hétköznapiig mindent átölel, hasonlóan a tartalomhoz, ami áttekintő jellegű, ismeretterjesztő írásokat és egy adott témát mélyebben feldolgozó tanulmányokat egyaránt tartalmaz. És bár sok, a zsánerfilmet tudományos igénnyel feldolgozó könyv születik a világon, magyar nyelven kevés ilyen munkát találunk. Éppen ezért jó, hogy nem csak folyóiratokban, de kötetben is hazavihetünk igényes és szórakoztató írásokat.”
Ezzel véget ért az utazás a meg nem valósult cikkek tengerén. És rájöttem, a Próza Nostra 10. születésnapja egyúttal nekem is egyfajta évforduló, hiszen elmondhatom magamról, hogy pont félúton csatlakoztam a csapathoz. És ha így nézzük, 5 év alatt 5 meg nem valósult cikk talán nem is akkora szégyen. Ez következménye minden alkotói folyamatnak, legyen az bármilyen csekély is. Remélem, egy évtized múlva újra találkozunk.
