3 éve jelent meg az első írásom a Próza Nostrán. Valójában ez volt az első recenzióm. 2017 elején Steve megkeresett, hogy írnék-e Scott Hawkins regényéről, Az Égett-hegyi könyvtárról, hiszen korábban szóba került, hogy olvastam és szerettem. A felkérés után újraolvastam a regényt, és április 15-én meg is jelent a szövegem. Ekkor csatlakoztam hivatalosan a Próza Nostra szerkesztőségéhez, amiért nem tudok elég hálás lenni. Rengeteget tanultam az évek során a csapattól az offline és az online projektek során egyaránt.
10 év hosszú idő – ahogyan Ádám és Steve is írja –, nagy változások történhetnek ezalatt. A Próza Nostra évfordulójának közeledtével pedig adódott a kérdés számomra: vajon az olvasásomban, értelmezésemben mi változott az elmúlt három év hatására?
Ha egy újraolvasás meghatározta az első posztomat, akkor most, a lap születésnapjához közeledve, különösen aktuálisnak éreztem a visszatekintést, a revíziót. Ismét a kezembe vettem Hawkins regényét, és megírtam róla a második kritikámat a korábbitól teljesen függetlenül. Aztán persze egymás mellé helyeztem őket, hogy lássam mi változott.
Következzen az újraolvasás szülte újrakritika és egy rövid kitekintés a két szövegre:
A tudás határa (Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár)
„Amikor eltűnt, az úgynevezett regressziós teljességen dolgozott. Ennek lényege, hogy az univerzum sajátos struktúrája miatt mindegy, hány rejtélyt fejtesz meg, mindig van mögöttük egy még nagyobb misztérium.” (25.)
Ez a rövid idézet remekül összefoglalja Scott Hawkins 2015-ös (itthon 2016-ban jelent meg) fantasy regényét, Az Égett-hegyi könyvtárat, hiszen töredezett, sok szálon futó és időben ugráló narrációja újabb és újabb részleteket fed fel az eltűnt isten rejtélyéből, de ezzel együtt más kérdések is felmerülnek. A kötetet kinyitva a címlapon, illetve a nagy fejezetek elején egy optikai csalódást okozó mandala képe jelenik meg. Ez az ábra is ugyanazt tükrözi, mint a regressziós teljességről szóló idézett: a jelentés és tudás elbizonytalanodását és mozgását.
Szokás az olvasást nyomozásnak tekinteni – függetlenül a műfajtól – és az olvasót nyomozóként. Az Égett- hegyi könyvtár esetében különösen igaz ez a metafora, hiszen a mozaikszerű felépítése, illetve az elbeszélésben elrejtett félmondatokból próbálja az olvasó összeilleszteni, hogy miért, ki miatt és hogyan tűnt el az említett isten, vagyis Apa, a főkönyvtáros. Az olvasót a történet és a lehetséges katalógusok, valamint a regény mágikus világának minél teljesebb megismerése hajtja előre. A cél a rejtélyek feloldása, ezért a regény egyik legfontosabb szervezőerejévé a tudás, illetve annak hiánya válik. Ez nem csak az olvasó számára fontos, hanem Apa tizenkét adoptált gyereke, a könyvtárosok számára is. Hawkins remekül adagolja az információt a történet során, végig fent tudja tartani a figyelmet, amivel az olvasót is a teljes kép összeillesztésére sarkallja.
Egy harmadik szinten is az ismeret kódolódik és válik kiemelt tényezővé a szövegben, hiszen a könyvtárosok egy-egy katalógusért felelnek, amely – többek között – fókuszálhat a matematikára, orvoslásra, nyelvekre, háborúra. A katalógusok olyan mélységű tudást hordoznak, amelynek elsajátításával mágusnak látszik a tudományág művelője. A mágia és tudomány éppen ezért szinte szinonimaként jelenik meg, bár a szereplők mindig csak az egyik használata mellett teszik le a voksukat.
Ez a tudás, illetve a könyvtárban eltöltött idő eltávolította a hétköznapi amerikaiaktól a könyvtárosokat, hiszen eltérő mintákat kaptak, illetve teljesen más kulturális közegben szocializálódtak. A személyiségükre erőteljes hatást tett a tanulmányozott katalógus is, így minden szereplő jól elhatárolható, markáns karakterként jelenik meg. Ezek a különbségek gyakran szülnek furcsa, komikus helyzeteket a regényben, illetve bizonyos események megítélésében is remekül kirajzolódik a különböző neveltetés. A jelenetekben Hawkins erőteljesen épít az eltérő karakterekre, amivel szokatlan szituációkat hoz létre, de mégis nagyon jól működnek a szereplők interakciói.
A szerző sok személyt helyez a táblára, viszont jóval kevesebbet von be a játékba. Ez elsősorban a könyvtárosokra igaz, hiszen nagyjából a csapat felének ismerjük meg és látjuk használatban a katalógusát. A többi könyvtároséra csak utalásokból és félmondatokból lehet következtetni (például az ikrekére). Az első és második olvasás során ez még zavart, viszont most, néhány évvel később, kifejezetten izgalmasnak tartom, hogy az olvasói elvárásokkal ellentétben a szerző visszatartja az információt, és nem törekszik a teljes tájékoztatásra, így takarékos marad a regény, és csak a cselekményhez szükséges elemeket emeli be. Ez az olvasót is segíti, hiszen a nevek és katalógusok összekapcsolása helyett a karakterekre, a cselekményre és az információmorzsákra koncentrálhat.
A kultúrában fontos a szimbolikus apagyilkosság, amikor az eltérő nézőpont, ideológia miatt a fiatalabb generáció az idősebb ellen fordul, és más értékeket fogalmaz meg. A korosztályok között húzódó különbség meghatározza Az Égett-hegyi könyvtár karaktereinek viszonyait is, hiszen Apa meggyilkolása és helyének átvétele több örökbe fogadott könyvtáros fejében is megfordul. Talán nem meglepő, hogy végül az egyiküknek sikerül elérni az álmot, amivel változásokat indít el a világban. A kötet egyik legnagyobb erőssége, hogy nem a változás pillanatában zárja le a történetet, hanem az új rendszer még ingatag, kaotikus kezdetébe is betekintést enged, sőt, erőteljesen problematizálja, hogy a hétköznapi emberek számára nem pozitív ez az átalakulás. Fontos és emlékezetes pillanat, amikor a két nézőpont és vezetési mód közötti erős szembeállítás feloldódik a kötetben, és egyfajta nyugalmi állapotot teremt. Ez a szintézis nyitja meg igazán a következő kor kezdetét, amikor az új hatalmi rendszer kezd megszilárdulni.
A kötet zárlata is a hatalmi harc folytatódására utal, viszont az „Epilógus” illeszkedik a kötetet uraló regressziós teljesség elvéhez is. A fejezet alcíme egy kérdés, amely az egyik szereplő sorsára fókuszál a regényben lezajlott események tükrében (Na és mégis mi történt Ervinnel?). Erre a kérdésre választ kaphat az olvasó, viszont a regény függővéggel és olyan információkkal záródik, amelyek újabb kérdések megfogalmazására ösztönzik a befogadót.
Összességében egy jól megírt, izgalmas, sokrétű szövegnek tartom Az Égett-hegyi könyvtárat, amely a komplex cselekmény kibomlása során kellő érzékkel adagolja az információt az olvasó számára. Hawkins remekül építi fel a tudásra a regényt, és azzal, hogy tematizálja is, egy rendkívül komplex fantasy szöveget ad az olvasó kezébe, hiszen világában a mágia nem a semmiből jövő, az emberek számára érthetetlen erő, hanem a természet megismeréséből és irányításából származó hatalom. És ha ez a mágiakoncepció nem elég vonzó, akkor az olvasó nyomozóként derítheti fel a könyvtár körüli eset titkát.
Zárszóként a két kritikáról: még mindig kifejezetten jó regénynek tartom Az Égett-hegyi könyvtárat, bár korábban zavart a függővég. Minél mélyebb, teljesebb képre vágytam a könyvtárból és ebből a világképből. Most, a mérhetetlen információdömpingben, élvezem, hogy nem tudok meg mindent, hogy nem kapok teljes válaszokat – és közben mégis furdal a kíváncsiság. A tudás motívuma, a szereplők ennyi idő után is ugyanúgy fontosak maradtak számomra az olvasás során, viszont a történet és az epizódok most a háttérbe szorultak, helyette a szöveg kisebb utalásai kerültek előtérbe a szöveg teljessége, komplexitása mellett. Az utalások, a kötetben szereplő ábra kiemelt szerepet tölt be ma az értelmezésemben. Talán az elmúlt idő hozadéka, hogy figyelmesebben olvasok, keresem az összekapcsolható pontokat, a jelrendszereket a szövegben. Azt hiszem, erre tanított meg az elmúlt három év.
