Kicsivel több mint hét éve az első cikk, ami a Próza Nostrán megjelent a nevem alatt, egy 30+1 regényt ajánló lista volt. Ebben igyekeztem összeírni azokat a könyveket, amik (akkor) számomra a sci-fi alapműveltségéhez tartoztak, vagy szimplán izgalmasak voltak, megmutattak valamit a keletkezési idejük világából, abból, hol tartott a science fiction a megszületésükkor.
Tíz éves a Próza Nostra, én pedig élénken emlékszem arra az estre, amikor Steve egy pódiumbeszélgetés után odajött Benkő Mariannához és hozzám, hogy kicsit beszéljünk. Ez már nagyon régen volt, és azóta nagyon sok minden megváltozott. Többek között az is, hogyan is gondolkodom a sci-firől, a fantasztikumról, irodalomról és könyvekről. Így aztán adta magát az ötlet: egy újabb listával érdemes ünnepelnem a születésnapot.
A 2019-es év végét és a 2020-as legelejét a különféle visszatekintő, összegző posztok uralták: mik voltak a legjobb, legérdekesebb, legemlékezetesebb valamik. Filmek, könyvek, albumok, események, celebek, színek, receptek, akármi. Nem ez lesz az első lista, ami a sci-fi irodalom elmúlt két évtizedéből válogat. Nem az a cél, hogy húsz év legjobbjait gyűjtsem össze. Ez a húsz könyv (tizenkilenc regény és egy novelláskötet) az én szememben arra jó, hogy aki magyar nyelven szeretné megtudni, hol is tart a science fiction a XXI. században, mik a fő témái, stílusai, milyen módon nyúl hozzá régi klisékhez, újít meg több évtizedes irányzatokat, vagy éppen mutat rá korunk egy-egy égető kérdésére vagy jellemzőjére – akkor ezeket a könyveket odaadhatjuk a kezébe. Vannak itt nagy közönség kedvencek, obskúrusabb művek, hardcore regények és a szűken vett zsáneren túlra mutató írások. Sőt, olyanok is, amelyek mint történet nem annyira jók, de legalábbis találni náluk jobbat. Viszont mindezekkel együtt, ha valaki megkérdezné tőlem, hol tart ma a sci-fi, ezek közül válogatnék.
(Néhány megjegyzés: Szándékosan csak angolszász könyveket válogattam, mert ezek jutnak el legnagyobb valószínűséggel a világ több pontjára, így hatva a sci-fi egészére. Nem szerepelnek itt olyan szerzők, akiknek jelentek meg izgalmas regényei a kétezres években, de legjobb munkáikat korábban alkották, pl. Banks vagy Simmons. Minden sorozat, trilógia csak az első kötetével szerepel, de minden tétel önállóan is élvezhető, előzmények nélküli könyv. A listán csak magyarul is elérhető könyvek szerepelnek.)
És akkor a lista, az eredeti megjelenések sorrendjében:
Peter. F. Hamilton: A földre hullt sárkány (Fallen Dragon) (2001)
Hamilton legismertebb munkája a (már-már félelmetesen) monumentális Nemzetközösség saga (Pandóra csillaga/Júdás elszabadul) és folytatásai. A Földre hullt sárkány egy ennél kezelhetőbb méretű könyv, ami remekül példázza, hogyan gyúrja össze a kortárs SF a különféle alzsánereket. A kilencvenes évek Új Űroperája a klasszikus űropera grandiózusságát elegyíti a hard sci-fi realisztikusságával. Hamilton ebben a regényében további két elemet kever össze: a katonai sci-fit és a cyberpunkot: ebben a jövőben a bolygók gyarmatosítását lehetővé tevő nagyvállalatok katonákkal „hajtják be” a részesedésüket a kolóniákon. Az alaphelyzet mellett bepillantást nyerünk ebbe a profitalapú világba, és a sci-fi egyik legrealisztikusabb katonai megszállását olvashatjuk.
Margaret Atwood: Guvat és Gazella (Oryx and Crake) (2003)
A szolgálólány meséje megkerülhetetlen alapmű, Atwood azonban később is tett kirándulásokat a sci-fi területére. Ő annak a modern szépírónak a mintapéldája, aki nem fél a zsánerelemektől, sőt, érti azokat és képes a saját prózáját összeelegyíteni a sci-fi (vagy akár a krimi) gondolkodásmódjával (lásd még Kazuo Ishigurót). A Guvat és Gazella ráadásul napról napra aktuálisabb: az emberiség tevékenységének hála globális kihalási hullám indult meg, a klíma drasztikusan megváltozott, a cégek laboratóriumaiból pedig egyre több etikátlan és embertelen kísérletről hallani – és ezek végtermékei teljesen átformálják a világot. Egy trilógia nyitányaként félelmetes kórkép az erőszakba, önzésbe és profitéhségbe fulladó korunkról.
David Mitchell: Felhőatlasz (Cloud Atlas) (2004)
Atwoodhoz hasonlóan Mitchell is képes a zsáneren kívülről, értő kézzel nyúlni a sci-fi toposzaihoz. Ráadásul a Felhőatlasz a kortárs szépirodalom legjobb oldalát mutatja: az irodalom különféle irányzatait, típusait egyetlen óriási egésszé szövi össze. A két sci-fi betét egyszerre ismerős a felhasznált toposzok miatt és hat üdének a szerző stílusa miatt. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan érdemes egy nem zsánerszerzőnek a zsáner elemeit felhasználnia, vagy hogy milyen is az, amikor egy szépíró hozzáértő módon ír sci-fit, az mindenképpen ezt a könyvet vegye elő.
John Scalzi: Vének háborúja (Old Man’s War) (2005)
Scalzi sikerének titka, hogy jó érzékkel képes a nagyközönség számára is érthetően tálalni a sci-fi klasszikus elemeit. A Vének háborújában nem mutat igazán semmi újat, de a hosszú-hosszú történetre visszatekintő katonai sci-fit jól kombinált ötleteivel, nem beleveszve a technoblablába és a nehézkes magyarázatokba, a maga laza stílusával mindenki számára fogyaszthatóvá teszi. A PC játékokon és különféle franchise-okon alapuló akció-sci-fik korában Scalzi képes felvenni a versenyt regényeivel, amik elsősorban nem az SF hardcore rajongóinak szólnak, de az ő olvasmányaikon alapulva nyújtanak szórakozást a közönségnek.
Lauren Beukes: Moxyland (2008)
Az információs technológia fejlődése elhozta a nyolcvanas években a cyberpunkot, ami a kilencvenes évek elejére már fel is oldódott a sci-fi fősodrában. De maguk a témái máig megmaradtak, és különféle módokon bukkannak fel. A Moxyland ennek egy remek példája, olyan cyberpunk, amilyet csak a mobiltelefonos applikációk és videoblogok korában írhattak. Felvillantja, hogyan is lehet adaptálni a cyberpunk ismerős kliséit, hogy lehet egyszerre klasszikus CP-t írni, hekkerekkel és megacégekkel, és kortársat, élő reklámokkal és mobilhoz kötött identitással.
Alastair Reynolds: Napok Háza (House of Suns) (2008)
Van az a sci-fi, amit én csak úgy hívok: színes, szélesvásznú űropera. Reynolds a komor regények mellett ennek a sziporkázó, galaktikus léptékű stílusnak a kortárs non plus ultrája: évezredes távlatok, különös emberi civilizációk, óriási, érthetetlen objektumok az űrben. Ugyanannak a realisztikus űroperának a képviselője, mint Hamilton, de nem fél szabadjára engedni a (tudománnyal teletöltött) fantáziáját, amire a Napok Háza az egyik legélvezetesebb képviselője. Civilizációs romokon létrejövő civilizációk, galaktikus könyvtárosok, gépi kultúrák, és a mindezeket megfigyelő hasadványok, akik az űrutazásnak hála évmilliókat képesek átfogni életük során. Az a fajta sci-fi, aminek a hatására a gyerekek űrhajókat építenek legóból.
Cory Doctorow: Kis Testvér (Little Brother) (2008)
Akárcsak a Moxyland, ez is ízig-vérig kortárs könyv (sőt, talán már a világ kicsit le is hagyta itt-ott). Avagy: milyen lenne az 1984, ha Orwell a XXI. században írta volna meg? Doctorow nem lép előre sokat a jövőbe, de amit felvázol, igencsak hatásos és ismerős lehet, manapság jobban, mint megírásának idején. Amikor minden mozzanatunkat rögzítik és kiértékelik, amikor az állam akármit megtudhat rólunk a technika segítségével, akkor a Kis Testvér aktuálisabb, mint valaha. A nyugati világ számára ez a valódi disztópia, a világ egyes részein pedig talán a valóság.
Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány (The Windup Girl) (2009)
Bacigalupi egész életművét áthatja a kortárs jelenségek vizsgálata és annak kivetítése a jövőbe: ez a könyv például az éghajlatváltozás és a génmódosított élőlények megjelenésének drasztikus továbbgondolása. A felhúzhatós lány a kortárs öko-sci-fik alapműve, amiben az ember már elrontotta, amit el lehet. Húsba vágó kép egy olyan jövőről, ahol az ökoszisztémába való kontárkodás végzetes eredményekkel járt, és már csak annyi kérdés maradt, hogyan éli túl az emberiség még egy napig.
Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj (The Quantum Thief) (2010)
A Kvantumtolvajjal induló trilógia remek példája annak, hogyan lehet felhasználni a sci-fiben azt a mágikus valamit, amit modern fizikának hívunk. Rajaniemi azon túl, hogy ötletes kortárs hard SF-et ír (ami már rég nem arról szól, hogy fehérköpenyes tudósok tudományos problémák fölött vitatkoznak), játékosan kotyvaszt össze mindenféle elképzelést, amit a fizikusok, csillagászok és egyéb nagy koponyák kigondoltak a XXI. századra. Ha az ember arra kíváncsi, hogyan lehet szórakoztatóan és üdítően hard sci-fit írni, akkor ezt a sorozatot vegye elő – utána pedig forduljon az olyan szerzők felé, mint Michio Kaku vagy Stephen Hawking.
Ian McDonald: A dervisház (The Dervish House) (2010)
Az ezredfordulóra sok író döntött úgy, hogy az unásig ismert angolszász világ helyett a Föld más térségeit veszi górcső alá, történeteiket ezekre a sokszor egzotikusnak tűnő helyekre viszik. Szerencsére ennek legavatottabb szakértője, Ian McDonald nemcsak a nyugati ember számára csodás egzotikumot látja meg ezekben a helyszínekben, hanem azok kultúráját, világszemléletét, konfliktusait adaptálja és vetíti ki a jövőbe. A dervisházban minden megvan, ami miatt izgalmas lehet annak, aki valami mást keres, mint a megszokott angolszász központú sci-fi, ráadásként a szerző remek prózája könnyen elvarázsolhatja az olvasót.
Ernest Cline: Ready Player One (2011)
Ha van valami, ami napjainkban a popkultúra minden szegmensét áthatja, akkor az a nosztalgia. A nyolcvanas-kilencvenes éveket gyerekként vagy tinédzserként átélő Y-generáció ma a zenétől kezdve az irodalomig mindenhol lelkes fogyasztója a retro alkotásoknak. Ennek a legjobb képviselője a Ready Player One, ami már a címével is a konzoljátékok világát idézi, és gyakorlatilag mindent felhasznál, amitől megdobban egy mai harmincas-negyvenes felnőtt szíve. Ez az önfeledt móka igazi korona a retrokorszakon, ami még ma is teljes erővel dübörög.
Andy Weir: A marsi (The Martian) (2011)
Nem tudom, létezik-e a „pop hard sci-fi” megjelölés, de az biztos, hogy ezzel tökéletesen leírható A marsi. A hallatlan sikeréhez nemcsak az kellett, hogy vicces és laza legyen, hanem hogy közérthetően mutassa be, a tudomány mennyire menő. Miközben a hard SF a XXI. századra egyrészt a legbizarrabb tudományos ötletek tárháza, a sci-fi az ehhez hasonló írásokkal képes óriási tömegeket megszólítani (ami talán az egyik leglényegesebb változás a fantasztikus könyvpiacon). Ráadásként a regény remek példája a napjainkban népszerű űrfelfedezős történeteknek, lásd még Interstellar et al.
China Miéville: Konzulváros (Embassytown) (2011)
Ha csak egy 2000 utáni fantasztikus írótól olvas valaki könyvet, az China Miéville legyen. Regényei az egyszerre bizarr és lenyűgöző ötletek tárházai, amiket akkor is megéri elolvasni, ha maguk a történetek nem kerülnek közel hozzánk. Bár a Konzulváros talán nem tartozik a korszakalkotó művei közé, furcsasága remekül példázza a new weirdet, ami egyike az elmúlt két évtized legizgalmasabb fantasztikus irodalmi irányzatainak. Egyszerre ismerős és furcsán idegen, klasszikus ötletek szokatlan mixe – talán ez is szerepelhetne a new weird definíciójában.
Kim Stanley Robinson: 2312 (2012)
Bár már a kilencvenes években letette a névjegyét, Robinson a kortárs regényeivel monolitként magasodik ki a realisztikus jövőképet megálmodó írók közül. A 2312 nem is igazán regény, sokkal inkább egy hatalmas tanulmány a XXIV. századi Naprendszerről – de milyen tanulmány! Ennél jobban átgondolt sci-fit keveset találni, az ember érdeklődve olvas aszteroidák belsejének mesterséges világairól, a Vénusz terraformálásáról vagy éppen arról, hogyan is változik meg maga az ember a következő évszázadokban. Nem olvasóbarát kötet, néha unalmas és túl lassú, de ha be akarunk pillantani a jövőnkbe, akkor ezt a könyvet (és Robinson más írását) érdemes elővenni.
Ann Leckie: Mellékes igazság (Ancillary Justice) (2013)
Az elmúlt évtizedek egyik fontos témája a közbeszédben és a művészetekben az identitás, legyen az nemi, szexuális vagy másmilyen. A sci-fi írók is egyre mélyebben kezdik ezt a kérdéskört feldolgozni – ennek egyik sokat emlegetett példája Ann Leckie trilógiája. Amellett, hogy ebben az űroperában egyáltalán nem játszik szerepet, kinek milyen a neme (és ez a gyakorlatban sokkal komolyabb kérdés, mint amilyennek hangzik), komoly kérdéseket vet fel az olvasóknak, önmagunk meghatározásától kezdve a társadalmi elvárásokon át az abúzusig.
Pierce Brown: Vörös lázadás (Red Rising) (2014)
A kétezres évek könyves változásainak egyik legfontosabbja az ifjúsági (young adult) irodalom megerősödése és külön tematikává válása. A tinédzsereket és fiatal felnőtteket megcélzó művek a legváltozatosabb elemeket veszik át a sci-fiből, fantasyből stb., és azokat a fiatalokat leginkább foglalkoztató témákkal keverik, mint a felnőtté válás, a családtól való leválás vagy a párkapcsolatok. Pierce Brown könyve ennek az irányzatnak a „fiús” végét képviseli, akcióorientáltsága mellett arra fókuszál, szereplői hogyan képesek megbirkózni a felnőttkort jellemző döntések és felelősség súlyával. Sodró történetével és főhőseivel valahol félúton áll a „felnőtt” és az „ifjúsági” regények között – jelentsenek ezek a kategóriák bármit.
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei (2015)
Vannak örök témák. Az ember tönkreteszi a Földet. Idegen lényeken keresztül látjuk saját világunk hibáit. Ez a két fő csapásiránya Az idő gyermekeinek is, de mindezt üdén, frissen, izgalmasan teszi – és ráadásul az embertől mérhetetlenül idegen perspektívával. Tchaikovsky precízen rajzolja meg a pókok bolygóját, fejlődésüket, konfliktusaikat, és mereng el azon, mi lehet az oka, hogy az ember nem képes békébe élni, és elfogadni a körülötte lévő világot anélkül, hogy elpusztítaná saját magával együtt. Örök kérdés? Az. De éppen ezért érdemes újra és újra megírni egy kicsit más szemszögből.
Naomi Alderman: A hatalom (The Power) (2016)
Az utóbbi évek legfontosabb folyamata, hogy egyre nagyobb hangsúly kerül a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségek feltárására és orvoslására. A sci-fi már évtizedek óta újra és újra előveszi a témát (elég csak A szolgálólány meséjére gondolni), de a téma még mindig aktuális. Alderman könyve ráadásul nem csak azért remek, mert a nemek közti kreált különbségekről beszél, hanem arról, milyen az elnyomás – legyen az alapja bármilyen különbség. A lassan kiforduló világról olvasva eltöprenghetünk rajta, hogyan élnek vissza az emberek a hatalmukkal – és hogyan élünk vissza vele mi magunk is.
Ken Liu: A papírsereglet és más történetek (The Paper Menagerie and Other Stories) (2016)
Amellett, hogy a sci-fi végre elmozdult az angolszász világról, az írók között is egyre nagyobb hangot szereznek a nem nyugati gyökerű szerzők, sőt, a nem angolul írók is (elég csak a kínai Cixin Liu világszerte népszerű könyveire gondolni). Ken Liu ugyan gyerekkora óta az USA-ban él, kínai örökségét mégis képes a megfelelő módon használni novelláiban arra, hogy bemutassa, milyen is egy bevándorló élete és gondolkodása, mi a fontos egy kínai vagy japán számára, mennyiben más és mennyiben közös a kultúránk és identitásunk. Írásai segítségével az amerikai és európai ember kicsit közelebb kerülhet az eddig csak egzotikussága miatt érdekes világhoz és az ott élő emberekhez, problémáikhoz, sikereikhez, örömükhöz és bánatukhoz.
(A kötet vegyesen tartalmaz sci-fi és fantasy írásokat.)
Jeff VanderMeer: Borne (2017)
Miéville mellett a new weird másik ismert arca Jeff VanderMeer, akinek könyvei szintén a megszokott kifordítására épülnek. A Borne a fogyaszthatóbb művei közé tartozik, de itt is megvan minden furcsaság, ami izgalmassá teszi a hasonló írásokat: a fogódzó nélküli, kifordult világ, a látomásos, már-már valószerűtlen környezet, középpontjában egy különös lény, amit az ember próbál megérteni – de valójában képtelen rá. Ez már nem az a sci-fi, ahol minden megmagyarázható, itt sose lehet tudni, mi miért történik, és ez a váratlanság és fékevesztett fantázia adja az egész könyv legerősebb oldalát.
Természetesen, mint minden irodalmi lista, ez is szubjektív. Saját olvasmányaimból, a sci-firől és a világról való elképzeléseim alapján állítottam össze, és biztosan akadnak olyan könyvek, amelyeket érdemes megemlíteni egy ilyen gyűjtésben. Éppen ezért arra buzdítok mindenkit, hogy ossza meg a véleményét, a szerinte hiányzó könyveket, vagy a gondolatait az elmúlt húsz év science fictionjéről!
