Mikor a tavalyi év végén Baby Yodával leszőnyegbombáztak mindent, én már tényleg csak az évtized végét vártam. Hiszen még alig múltak el Gangnam Style fájó emlékei, és éppenhogy kihevertük a Despacitót, és azért a végére ez már igazán nem kellett volna. Kétségtelen, hogy egyébként is egy elég zaklatott évtizeden vagyunk túl, vagy ahogy a South Park alkotói Donald Trump nyomán megállapították: a valóság hülyeségben lekörözte a fikciót. És valóban, a politikai szinteken (is) zajló ostobaságnak és következményeinek köszönhetően egyre nagyobb a tét a különböző régiókban, kultúrákban, és mindez előbb-utóbb utat talál majd magának a populáris kultúrába és a zsánerirodalomba egyaránt (l. előszélnek a Hugo-díj körüli szélsőjobbos trollkodást vagy a Gamergate botrányt). Nem lesz egyszerű kiértékelni ezt az időszakot. De persze ezek nélkül is bőven voltak emlékezetes pillanatok a populáris kultúrában. Mégiscsak ez az az évtized, amit úgy emlegethetünk majd, hogy a mozit és a filmipart Nagy Sándorként hódították meg a képregényfilmek (bocs, Scorsese), illetve úgy egyáltalán a képregénypiac robbanása; hogy amikor N. K. Jemisin egyedülálló módon történelmet írva háromszor is megkapta egymás után a Hugo-díjat; amikor megjelent A Szolgálólány meséjének folytatása, a Testamentumok (és a televíziós sorozat hihetetlen sikere); vagy amikor Stephen Kinget kitiltották Donald Trump oldaláról. És nehéz lesz arról is eldönteni, vajon az 1984, A Szolgálólány meséje vagy esetleg A szürke ötven árnyalata jellemzi-e e jobban ezt a korszakot.
De milyen izgalmas visszagondolni az elejére! Emlékszem, mikor a Próza Nostra vitorlákat bontott és kihajózott az online tengerre, valami olyasmi indíttatásból született, hogy túllépve a blogoszférán módszeresen foglalkozzon zsánerirodalmi alkotások szemlézésével. Jött egy srác, aki olvasni szeretett és értelmezni, Martintól Gibsonig, a Cypress Hilltől Heideggerig, bármit. Aztán ez az egész valahogy átragadt másokra is, köztül rám is. A szöveg örömét kerestük, és ebbe beletartoztak az irodalmi kánonokba be nem került könyvek is, mi pedig fontosnak tartottuk azt is, hogy a primér esztétikai élményeken túl ezeknek a szövegnek a mélyebb (nyelvi, narratív, kontextuális) rétegeit szintén felmutassuk. Hogy ez miért lehetett fontos előbb egy majd egy maroknyi, természetesen a világot megváltani akaró egyetemista számára, annak megértéséhez egy lépéssel még visszább kellene mennünk. Akkoriban a felsőoktatási közegben – legalábbis a magyar szakon biztosan – még jóval kevesebb szó esett a zsánerirodalmi szövegekről (ti. mint a kritika lehetséges tárgya), rendszeres szemináriumok helyett pedig folyosói smalltalkok és az egyetem melletti vendéglátóegységekben folytatott hosszabb vitákra támaszkodhattunk. Holott milyen újdonság volt Mészöly Miklós mellett egy Philip K. Dick vagy Stephen King könyvet elemezni, vagy kézbe venni a Prae folyóirat cyberpunk, sci-fi és fantasy tematikus számait vagy Benyovszky Krisztián, H. Nagy Péter, Kiss Attila Attila és még sok más kiváló oktató kutatásait követni. (Jellemző egyébként az akkori állapotokra, hogy én legelőször egy kultúrantropológiával foglalkozó előadáson találkoztam először a popkultúra elméleti kérdéseivel, módszeresen pedig csak a vallástudományi tanszék foglalkozott ezzel a témával.) Érdekes módon a zsánerirodalom akadémiai rehabilitációja leginkább a krimi körül forgott kicsiny hazánkban, részben Kondor Vilmos regényei keltette hullámok miatt is, a kortárs irodalom pedig továbbra is eltartott kisujjal igyekezett megkülönböztetni magát a populáris irodalomtól, a fantasztikumtól vagy bármitől, ami egy kicsit is kapcsolatban van a szélesebb olvasóközönséggel (l. Könyvesblog körüli vitákat).
Aztán valami megfordult, és ehhez képest a kétezertizes évek már egész más képet mutatnak, és bár nem könnyű visszaemlékezni az évtized minden elemére, de ma már azt mondhatjuk, hogy a zsánerirodalom és a zsánerirodalmi kritika egész jól elvan. A külföldi és magyar szerzőknek és kiadóknak köszönhetően rendkívül termékeny és színvonalas időszakról beszélhetünk (l. egy bőséges listát itt). Emellett üdvözítő látni, hogy a zsánerirodalom egyre inkább része lett az felsőoktatásnak, számos kiváló kutatócsoport nőtte ki magát (l. a nyitrai MA Populáris Kultúra Kutatócsoport, PPKE Populáris kultúra és fantasztikum az angol nyelvű országokban Kutatócsoport), rendszeresek lettek a konferenciák, a tematikus blokkok, kritikák a folyóiratokban, a recenziók a heti lapokban; a kiváló popkult oldalak (Geekz, Roboraptor) pedig nagyobb médiumokhoz szerződtek; és még az Írószövetség sci-fi szakosztálya is jobban megtanulta pozícionálni magát. Kétségtelenül ez a lendület motiválta előbb a PopJAK (R.I.P), majd a Próza Nostra élő kritikai beszélgetéssorozatainak és könyvbemutatóinak, valamint a Világok Találkozása zsánerirodalmi napok beindítását is, és az eltelt évek alapján az is látszik, hogy valamiféle űrt sikerült betölteni ezekkel a programokkal. Mindenesetre az évtized vége felé eljutunk oda, hogy egy-egy önálló kötet örömteli megjelenése vagy egy tendencia kritikai értékelése mellett ma már beszélhetünk a Galaktika szerzői jogi botrányairól, a Zsoldos-díj szakmai kérdéseiről és problémáról, tehát minden nehézkessége ellenére képes a közeg releváns kérdéseket feltenni, diskurzust kialakítani a saját működésével kapcsolatban, ami elengedhetetlen egy közeg fejlődéséhez. Ugyanilyen mérföldkőnek tartom, hogy hogy magyar kezdeményezésre összeállt egy igen impozáns körkép az európai zsánerirodalom legjobbjairól. Sajnálatos módon a kritika lehetőségeiről, szerepéről nem beszéltünk eleget, ahogy látványos szakmai vita sem bontakozott ki még egy-egy irodalmi mű körül, pedig egy színvonalas szájkaratéra azért már kíváncsi lennék. Összeségében azt nem merném kijelenteni, hogy minden rendben, de azt már meg merem kockáztatni, hogy ez az évtized a szakmai közeg hangkereséséről és önmagára találásáról szólt, röviden az önreflexivitásról. És bár még mindig sokszor szóba kerülnek az irodalmi regiszterek közötti kulturális falak, mára ezekről is sokkal differenciáltabban és átgondoltabban kell beszélnünk. És hogy mindezen folyamatokban a maga szerény módján a Próza Nostra is részt vehetett, azért némi büszkeséggel tölti el az embert.
De hogy mit adtak nekem még a rómaiak? Érdemes egy pillantást vetni a fentebb már idézett európai körképre: ezen három olyan szerző, Brandon Hackett (Xeno), Moskát Anita (Irha és bőr, Horgonyhely) és Veres Attila (Odakint sötétebb, Éjféli iskolák) szerepelt, akik nagyon sok tekintetben különböznek egymástól, és éppen ezzel teszik különlegessé a hazai mezőnyt. A Xeno súlyos geopolitikai és hatalmi kérdéseket feszeget; az Irha és bőr, valamint a Horgonyhely a test, az identitás vagy a másság tapasztalatait feszegeti, szó szerint benyúl a bőr alá; az Odakint sötétebb és az Éjféli iskolák pedig nemcsak a weird irodalmat tolta meg rendesen itthon, hanem a kifordított magyar vidékeit olvasva elgondolkodhatunk azon is, mit kezdjünk ezzel az újfajta realizmussal. Kényelmetlen kérdések, radikális határhelyzetek, progresszív fantasztikum. Maximum overdrive. Természetesen ennél több izgalmas szerzőről is beszélhetnénk (a magam részéről említettek mellé sorolnám Bartók Imre grandiózus Virágba borult világvége trilógiáját is, ami számomra az évtized egyik legkomolyabb vállalkozása volt, és sajnos idejekorán süllyesztettek el a kritikusok és az olvasók), de mégiscsak érdemes átgondolni, hogy például ezek a könyvek mit is mondanak rólunk, az elmúlt évtizedről és úgy általában a magyar (zsáner)irodalomról. És ennek elemzésében a kritikának óriási szerepe lenne, hogy átfogó képet kapjunk ennek a korszaknak az irodalmáról.
Az évtized konklúziói között van az is, hogy a WASP irodalomnak vége. Az igazi nagy művek (l. Jemisin) ma már a társadalmi nemek kérdéseivel, a leszakadó rétegekkel és a harmadik világ problémáival foglalkoznak, hangot adnak az elnyomottaknak, és ezeket rendszerint már nők írják. És remélhetőleg tovább tágul majd a nem-angolszász fantasztikum világa, ahogy az Butler, Okorafor, R. F. Kuang, Ken Liu vagy Liu Cixin munkássága nyomán történik. Ebbe előbb-utóbb remélhetőleg a szélsőségesebb hazai olvasók belenyugszanak majd, vagy inkább antikváriumokba járnak majd, és a nemlétező aranykort siratják. A társadalmi kérdésekre egyébként is érzékeny zsánerirodalom eddig is sokat foglalkozott az egyre fenyegetőbb klímaváltozással és következményeivel (l. MaddAddam trilógia, New York 2140, Távolvíz). Az elkövetkezendő évtizedek egyik legfontosabb kérdése lesz tehát, hogy milyen további válaszokat ad majd, nyújt-e bármiféle kapaszkodót vagy már csak dokumentálni tudja az elmúlást. Ennek megértésében, elmélyítésében pedig a kritikának meghatározó szerepe lehet, sőt végső soron a mi feladatunk is, hogy ennek közvetítését minél inkább segítsük.
És hogy mit adott nekem személyesen a Próza Nostra elmúlt évtizede a nyilvánvaló baráti kapcsolatokon túl? Számos olyan olvasmányélményt, amik nélkül ma biztos, hogy sokkal kevesebb lennék. China Miéville Perdidója pofán vágott rögtön a gyönyörű mocskosságával, Félix J. Palma viktoriánus trilógiája pedig a virtuóz és szórakoztató intertextualitásával nyűgözött le, mindkettő azóta is a nagybetűs Irodalom hivatkozási pontjai. Vagy hogy számomra is meglepő módon milyen horrorisztikus éjszakákat okozott a Locke & Key (Joe Hill és Gabriel Rodriguez) talán túl gyors felzabálása, vagy hogy mennyire felemelő volt olvasni Lakatos Istvántól az Óraverzumot vagy a Tesla-könyveket, Veres Attilától az Odakint sötétebbet, és közben szurkolni, hogy végig kitartson az ötlet, vagy Moskát Anitától az Irha és bőrt, és utána feszengeni, majd újra előről kezdeni a fel-feltörő kérdések miatt. És még hosszan sorolhatnám. Ugyanakkor azért is lehetek hálás, hogy láthattam, magyar nyelven is milyen komoly teljesítmények születnek, és hogy megélhettem a fentebbi folyamatokat, akár élesben konferencián, akár egy csapat zsánerirodalom-rajongó körében egy jól sikerült ViTa után. Ezért már megérte. Szóval még sok könyvet és munkát a következő tíz évre is.
