Alfred Bester, regényekben nem túlságosan bővelkedő életművének második, talán legismertebb és legelfogadottabb műve a Tigris, tigris, vagy másik címén Célom a csillagok. Az hogy melyik cím találóbb a szövegre nézve, több évtizedes vita tárgya a sci-fi területén mozgó kritikusok és műfajkedvelők körében. Ez egyrészt azért sem meglepő, mert a két cím adott esetben a szöveg két különböző értelmezését adhatja, másrészt azért sem mert a regény 1956-ban született, tehát bőven volt idő vitázni a kérdésről. A másik érdekessége a szövegnek, hogy gyakran hivatkoznak rá, mint minden idők legjobb sci-fi regénye és az ezzel foglalkozó internetes toplisták élmezőnyében is gyakran találkozunk vele, míg a hasonló témában született, szerzőket felsorakoztató listákból rendre kimarad Alfred Bester.
A szöveg valamikor a 25. század tájékán játszódik és főhőse Gulliver Foyle, aki a Nomád űrhajó segédgépészéből válik a kor meghatározó alakjává. Az hogy a 25. században egyszerű és viszonylag ostoba emberekből is űrhajós válhat, annak köszönhető, hogy ekkorra az emberiség már a Naprendszer lakható bolygóit mind benépesítette, a maga 11 billiós lakosságával. A meglehetősen nevetségesnek tűnő szám banalitását enyhít a tény, hogy az emberek életkora jelentősen megnőtt (igaz ez valójában csak az angol eredetiből derül ki, mert a magyar változat nagyvonalúan ’nehéz agóniának’ fordítja a ’hard dying’ szókapcsolatot) a regény világában és a szaporodási hajlandóság is az egekbe szökött. Bester világában a 23 századra amúgy is fejlett tudomány, a szingularitással felérő új jelenséggel, a jauntolással, új szakaszba lép. A jauntolás az elme segítségével történő helyváltoztatás a gyorsulás és mozgatáshoz szükséges energia kiküszöbölésével (játékosabb szerzők ezt hoppanálásnak hívják, mint tudjuk). Túl azon, hogy egy ilyen felfedezés nagyban forradalmasítja az utazás technológiáját és a hozzá kapcsolódó nyersanyagtermelést szükségtelenné teszi, jelentős változásokat indít be a társadalomban. A vallásosság nevetséges felfogássá silányul, a benépesített naprendszerben pedig megindul az első galaktikus háború a három belső bolygó (Föld, Mars, Vénusz) és a külső szateliták között.
A narrátor bevezetője, túl azon, hogy nagyon kevés oldal alatt rengeteg információt adagol, egyfajta érthetetlen romantikus szédelgéssel viszonyul ehhez a kaotikus világhoz, ahol a nőknek amúgy teljesen másodrangú szerep jut (űrhajóra nem szállhatnak, nem is jauntolhatnak) és ahol a jauntolásnak köszönhetően a társadalom tagjai, folyamatosan potenciális agressziónak és bűnözésnek vannak kitéve. Ezen csak némileg segítenek a házakba épített labirintusok, tükrök és sötét helyiségek, amik a tájékozódás nehezítésével próbálják a kéretlenül megjelenőket távol tartani. Egy ilyen világban már meg sem lepődünk azon, hogy a hajótörést szenvedő Gully Foyle, a teljesen érdektelen figura, az átlagosnál is szürkébbé halványuló harmadosztályú segédgépész, premier plánba nézi végig, ahogy 170 nap haldoklást követően, a Vorga nevű testvérhajó segélykérését ignorálva lassan elhúz mellette. Ekkor kezdődik el az egész regényt végigkísérő átváltozása, aminek első lépcsőjeként bosszút esküszik a Vorga ellen és elhatározza, hogy megmenti magát.
Bester regénye egyfajta dickensi felütéssel kezdődik, később mégis sokkal érezhetőbb rajta Dumas kézjegye, különösen észrevehető ez az Edmond Dantés újraértelmezéséből született Gully Foyle karakterén. Maga a történet is sokat merít a Monte Cristo grófjából, a sanyarú büntetés, bosszú elhatározása, felemelkedés és meggazdagodás, majd a bosszú újraértelmezése adja a mű gerincét és jelöli ki a karakterfejlődés vonalát. Persze a dickensi vonal sem tűnik el, hiszen hősünk a szerelmet is megtalálja egy gonosz, hidegszívű fiatal hölgynek köszönhetően. Ha egy sci-fi esetén nem tűnne fel a műfaji tobzódás gyorsan jegyezzük meg, hogy Bester műve a szatirikus elemekben sem szenved hiányt. A 25. század gazdagjai, különösen az olyan kékvérűek, mint a Skodák, Kodakok, Rockefellerek, vagy a szöveg egyik központi szerepét betöltő Presteignek megvetik a jauntolást és társadalmi rangjuknak megfelelően mennek vissza a szállítóeszközök világába (minél gazdagabb vagy, annál lassabban mész).
Éppen ennek a műfaji tobzódásnak tudható be a szöveg kettős megítélése, vagy akár kettős értelmezése. Számomra A célom a csillagok egy romantikus regényvilágba íródott sci-fi, ami egy magát elitkatonává képző űrhajós története, aki képes nemcsak komoly összegre szert tenni az űrkalózkodás folyamán, de a világ legpusztítóbb fegyverét is megszerzi, ami a galaxis legkomolyabb hatalmi tényezőjévé teszi. Amennyiben tisztán sci-fiként olvasom a szöveget kénytelen vagyok mind a történetet által megteremtett világot, mind a karaktereket (Foyle-t leszámítva) kétdimenziósnak látni, ami egész a befejezésig egy őrülten cikkázó - vagy akár a szövegtől frappánsan kölcsönözhető módon -jauntoló történet-töredékek összessége egy teljesen ismeretlen jövőképpel. Ebben az olvasatban is tulajdoníthatunk némi jelentőséget a központi karakter által feltárt társadalmi, politikai diszpozícióknak, de ebben az olvasatban a klasszikus szövegek által felmutatott intertextek inkább valami kisebbségi komplexust takarnak, semmint valódi funkciót töltenek be.
A Tigris, tigris ezzel szemben korszakokon, múlton és jövőn átívelő látlelet az emberi természetről, és a társadalomról, vagy akár a tudomány szerepéről a társadalomban, ami ugyanakkor egy némileg kikezdhető tudományos vonalra fűzi fel a végigvitt történetét. Hiába Blake erős verse a szöveg mögött és hiába az elképesztő karakterfejlődés a bárányból Tigrissé, majd bárányba oltott tigrissé szintetizálódott Foyle-ban, ha ezt az alapvetően érdekes és emberi kérdésfelvetést egy banális űroperában igyekszi megválaszolni. Mert azért valljuk be magunk között, az ad hoc szabályokkal megteremtett jauntolás, vagy akár az egész univerzumot elpusztító robbanóanyag, amit az elme detonál, nem túl szofisztikált formája sci-finek és némileg talán közelebb áll a kora amerikai képregény irodalomhoz, mint Clarke, vagy Lem műveihez. Megkockáztatom, hogy érteni vélem miért próbált Bester valamiféle műfaji szintézist állítani a klasszikus irodalom és a sci-fi oppozíciójának helyébe, de talán ily üllőre ily marok most kevés volt a rettentő szimmetriához.
Ezzel persze még véletlenül sem akarom azt mondani, hogy Bester könyve ne lenne különleges olvasmányélmény, vagy hogy ne szolgálna rá arra, hogy előkelő helyen legyen a könyvespolcokon. Ha valaki végigküzdte magát a némileg nehézkes első részen és megbarátkozott a szövegvilág furcsa szabályaival, annak a befejezés katartikus élményt tartogat. Ha kicsit kifinomultabbra és fenntarthatóbbra sikerült volna a Bester által megalkotott világ és a műfaji keveredéseket letisztultabban és célzatosabban kezelte volna, akkor meggyőződésem, hogy nem a legjobb sci-fik között emlegetnék, hanem a legjobb regények között, ennek híján azonban érezve a szöveg zsenialitását, a kritikusok kénytelenek voltak egy olyan kategóriába betenni, amibe amúgy lényegesen jobban kidolgozott világú szövegekkel találkozhatunk. Összességében azt semmiképp nem állítanám, hogy a világirodalom legjobb sci-fi regénye, de az teljességgel érthető, hogy mai napig nagy hatással van a sci-fi, vagy akár a cyberpunk műfajára.
