Terry Pratchett - Fegyvertársak (Meg úgy általában Terry Pratchett)

Jelenlegi hely

Szerző stv On the

„…ha már mindenképpen lennie kell bűnözésnek, az lehetne akár szervezett is…”

 

FegyvertársakNem igazán értem, hogy Pratchett miért ír következetesen fantasyt. Persze nem mintha rosszul csinálná, csak éppen sok esetben indokolatlannak érzem. Jelen regény esetében is erről van szó. Pratchett gondolatisága a fantasy nélkül is jól működne egy-egy szövegben és mivel műfaji pluszt nem adott hozzá az említett irányzathoz, inkább csak alibinek érzem a hozzá való ragaszkodást. Talán egyetlen okot tudnék mondani, ami valamilyen mértékben mégis megokolja a fantasyhez való ragaszkodást, de erről majd később.

Terry Pratchett különös figura. Szédületes humora van, ami kissé nyakatekert, ám nem erőltetett. Nem túlzok, ha azt mondom: kultusza van. Korongvilág-regényei az egész bolygón ismertek – talán néhány polinéz falvat leszámítva.

Korongvilág négy elefánt vállán pihen, melyek egy óriási teknős páncélján állnak, ami a hideg űrben úszik egy csak általa (?) ismert cél felé. E lapos Földön emberek élnek, akik különös isteneket tisztelnek, királyságokba és városállamokba szerveződnek, sajátos kultúrát hoznak létre. A Korongon nem ismeretlen a mágia, sőt, alapvető alkotóeleme ennek a fura világnak. Nagyon röviden így fest Terry Pratchett Korongja, melyet Josh Kirby festményei tesznek vizuálisan is egyedivé.

A Korongvilág – bár első pillantásra úgy tűnik nem ez a helyzet – nem különbözik sokban a mi világunktól. Annak tükörképe, jóllehet kissé torz ez a kép, épp csak annyira, hogy képesek legyünk saját problémánkon jóízűen nevetni. Pratchett ugyanis a mi emberi problémáinkat teszi meg regényei központi témájává, parodisztikus formában, miközben a XX. század transzparens tudományos elméleteit – illetve az azokról alkotott szatírikus véleményeket – is történeteibe szövi, legyen szó a káosz- vagy a relativitáselméletről, vagy a Dawkins-féle tudományos/elméleti állásfoglalásról isten létét illetően. A történeteken keresztül lassan kirajzolódik egyfajta vélemény bizonyos társadalmi- vagy az egyes emberre jellemző problémákkal kapcsolatban, mint amilyen például a vallás és az egyház viszonya vagy az egyéni tehetség és siker kérdése.

Sir Terry Pratchett

„Színtiszta jelessel végzett, a[z Orgyilkosok] Céh[e] történetében elsőként. Tanárai úgy hivatkoztak rá, mint akire érdemes figyelni – mégpedig, mivel volt valami az egyéniségében, ami még az orgyilkosokat is feszélyezte, valószínűleg a lehető legnagyobb távolságból.”

 

Fegyvertársak című regény az előítéletek problémáját járja körbe, annak számos vonatkozásával. Felmutatja az előítéletek – vagy, hogy helyesen értsük: előzetes ítéletek – szükséges és kikerülhetetlen voltát is, ahogyan mindazt a negativitást, melyet a faji előítéletek okozhatnak. A társadalmi egyenlőtlenségek, az előző problémához kapcsolódva, szintén hangsúlyosan ábrázoltak.

Itt szeretnék visszakanyarodni saját kérdésemhez és a rá adott egyfajta válaszhoz. Miért is ragaszkodik a fantasy környezethez Pratchett? Mivel ez a fantasy színpad jelenti a torz tükröt, érzésem szerint túl szájbarágós lenne enélkül a szöveg és nem működnének jól a parodisztikus elemek. Eszerint Pratchett stílusához és gondolatiságához, szövegei működéséhez hozzá tartozik a fantasy. Mindennek ellenére – talán éppen ezért – rendkívül kíváncsi lennék egy olyan Pratchett regényre vagy novellára, ami nem használ fel fantasy elemeket – noha elképzelni sem könnyű ilyesmit.

 

„… igazából nem volt rossz ember. Ugyanis nem rendelkezett az ahhoz szükséges képzelőerővel. Inkább olyan kisstílű kellemetlenkedés jellemezte, amely mindenkit enyhén bemocskolt, aki kapcsolatba került vele.”

 

Fegyvertársak-ban sokkal hangsúlyosabb a történet szerepe, mint az eddig általam olvasott többi Pratchett-regényben. Azokban az egyes helyzetek jelentősebbek voltak, mint a tágabb értelemben vett sztori. A fontos a komikus szituáció megteremtése volt, melyek során a Pratchettre jellemző humoros, egyedi metaforika kibomolhatott. Jelen regényből sem hiányoznak az olyannyira kedvelt és jellegzetes nyelvi megoldások, de mindezek mellett még egy jól formált, élvezhető krimit is kapunk.

 

„A Könyvtáros elvi szinten természetesen rendkívül pártolta az olvasást, de az olvasók, mint olyanok az idegeire mentek. Valahogy… nos, valahogy szentségtörőnek tűnt, ahogy állandóan levették a könyveket a polcokról és tekintetükkel koptatták a bennük lévő szavakat. A Könyvtáros az olyan embereket kedvelte, akik tisztelték és szerették a könyveket; mégpedig azt – véleménye szerint – leginkább úgy tehették, ha ott hagyták azokat érintetlenül a polcokon, ahová a Természet is szánta őket.”

 

A regény középpontjában az újoncokkal kiegészült városőrség áll. Egy kovácsmester különös meggyilkolásának ügyében kezdenek nyomozni, melyben – úgy tűnik – az orgyilkosok céhe is érintett valamilyen mértékben. Az őrség kapitánya ráadásul huszonnégy óra múlva leszerel, szóval mindössze a zsarufilmekből ismert klisé, az a bizonyos egy nap, maradt a tettes (vagy tettesek) kézrekerítésére. Így aztán megindul a nyomozás a gyilkos után, mialatt az őrség tagjainak egymást is meg kell ismerjék és szokják, mivel a várost alkotó nációknak arányos számban kell képviselve lenniük az őrségben is.

A történet során persze összetalálkozunk az előző könyvekből már ismert tipikus Pratchett karakterekkel, mint amilyen például a Patrícius vagy a Halál, aki az összes regényben szerepel és MINDIG NAGYBETŰKKEL BESZÉL.

 

„Egyetlen bohóc sem volt vicces. Épp ez volt a lényeg. Az emberek nevettek rajtuk, de pusztán kínos zavarukban. A bohócok létének az volt az értelme, hogy bármi is történt utánuk, mindenképpen élvezetesnek látszott. Jó volt tudni, hogy akadnak még nálad is sokkalta szörnyűbb helyzetben lévők.”

Josh Kirby

Fegyvertársak mindentudó narrátora időnként érdekes és szokatlan fordulatokkal él. Egy alkalommal megáll a történetszövésben és elmeséli, hogy mi lett volna a szereplők további sorsa, ha a kulcsfigura a történetnek az éppen elmesélt pontján feladja a terveit. Ez valóban mindentudó narrátor. Az ehhez hasonlóan különleges fogások jellemzőek a szerzőre.

Terry Pratchett egyetlen regényéből sem hiányozhatnak a Shakespeare-parafrázisok és utalások, ahogyan ezt már az angol fantasy íróktól – például Neil Gaimantől is – megszokhattuk. Olyannyira hozzátartoznak a Korongvilág-regényekhez, amennyire Josh Kirby hangulatos festményei.

2007-ben nyilvánosságra hozta, hogy Alzheimer-kórban szenved.

2009-től a neve Sir Terry Pratchett. Az angol királynő lovaggá ütötte az irodalomért tett szolgálataiért.

 

„Bár az ajtó még mindig résnyire nyitva állt, valaki roppant óvatosan megkísérelt kopogni rajta. Mintha valami metaforikus morzekóddal próbálta volna jelezni: látom jól, hogy a szobájában tartózkodik egy hiányosan öltözött ifjú hölgy társaságában, ezért úgy kopogok, hogy lehetőleg ne lehessen hallani.”