Bruno Schulzot China Miéville miatt ismerem. Utóbbi The City and the City című regényének elején a köszönetnyilvánításnak szentelt oldalon említi a lengyel szerzőt, a huszadik századi európai irodalom egyik rejtett kincsét mint ihletforrást. A Jelenkor kiadó 1998-ban jelentette meg Fahajas boltok címen Schulz összegyűjtött elbeszéléseit, azonban ez a kiadás azóta Moby Dickként szökik meg a bibliofil Ahabok elől. Szerencsére 2016-ban napvilágot látott a második, javított kiadás.
Bruno Schulz 1892-ben született az akkori galíciai – ma ukrajnai – Drohobicsban, asszimilálódott, lengyelül beszélő zsidó családban. A família többször költözött, így folyamatosan meg kellett szakítania tanulmányait. Az írás mellett rajzolt, A bálványimádók könyve címmel grafikai albumot adott ki, olvashatjuk a kötet végén az életrajzi jegyzetben. A második világháború során egy Gestapo-tiszt golyója végzett vele szülővárosának egyik utcáján. E részleteket azért hangsúlyozom ennyire, mert Drohobics és (tágabb keretek között szemlélve) az összeomlás előtt álló Osztrák-Magyar Monarchia, adja azt a színes, szagos, hangos és érdes hátteret, amelyben Schulz novellái játszódnak.
A Fahajas boltok szövegei egymásba nyíló szobák sorozata, ahol az író a gyerekkor zabolátlan képzettársításain keresztül néz körbe, ahol minden hely és tér, amelyet megpillant, hasonlít is és különbözik is az előzőtől. A kinyitott ablakokon és ajtókon pedig kirepül a fantázia oda, ahol az élet lüktet. És az mindenütt dobog és lobog e világban: élő és élettelen azonosan viselkedik, a különbségtételt elmossa az író. Metaforák, hasonlatok és metonímiák formálják és rajzolják a térképeket, az utcákat és terra incognitákat, mintegy újabb dimenziókat nyitva a közösségi- és a magánterekbe. Schulz a töprengések, szemlélődések és élményszerűvé emelt lázas víziók hosszú során mutatja be a stetl társadalmát, különösen fontos szerepet szánva apjának, családjának és élete színterének. Ezzel az összekötéssel élve mintha biccentene egy esetleges regény-olvasat felé.
Elvarázsolt, burjánzó fantazmagóriái ellenpontozzák a századforduló körüli, vidéki, galíciai zsidóság mindennapi valóságát. Schulz nem kendőzi el a sivárságot és nincstelenséget, amelyből érkezett, inkább átgyúrja. Ez az átformálás bármiféle idealizáltságtól mentes, noha jellemző rá a felnőtt és gyerek között oszcilláló gondolatiság és retrospektív megközelítés, mégis hiányzik a visszavágyódás ebbe a régmúltba. Ugyanakkor nem tartom a novellákat eszképistának. Még ha a szövegek narrátorai élnek is a fantasztikum nyújtotta eszköztárral, számukra ez a teremtett világ, mintha valóságuknak olyan szelete lenne, amelyet kevesen tapasztalhatnak meg, mégis ott van, ezért tapasztalataikról élményként számolnak be. Olvasóként nem érhetjük tetten azokat a küszöbhelyzeteket, amelyek a fantasztikum sajátjai, legtöbbször egyszerűen hiányoznak ezek a kapaszkodók és a szöveg elhagyja az általunk ismert realitást, aminek a helyére lép a Schulz-i valóság.
Többek között ez a folyékony valóságértelmezés az, ami a lengyel szerzőt beemeli Franz Kafka és Alfred Kubin közé, akik a századelős, osztrák-magyar monarchiabeli weird fiction letéteményesei. Utóbbival közös pont továbbá az is, hogy mindketten képzőművészek. Bár Kafka és Kubin többek között a létbizonytalanság álarcának megtörését teszi meg témájának, és erre a minőségre mutatnak rá, addig Schulz úgy teremt furcsa és bizarr szituációkat, hogy a fakó színeket és a sötétséget elhelyezi novelláiban, de mégsem a zsigeri félelem uralja szövegeit. Hanem magát az életet élteti, amelyet semmi sem akadályoz, így e téma körülfon, behálóz és szerves hordozóvá tesz mindent, vagyis értelemmel ruház fel, hiszen „aminek nincs értelme, az számunkra nem világos. A valóság minden darabja azáltal létezik, hogy részese valamiféle egyetemes értelemnek” [503.o.]. Éppen ezért Schulz magánkozmológiája és -mitológiája egyszerre idegen a weird fiction episztemológiai és ontológiai horrorában, ugyanakkor a része is, mert ha kozmológiailag nem is, de poétikailag rokonítható ezzel a műfajjal.
A szürrealizmus és szimbolizmus metszetén ide-oda folyó világteremtési stílushoz ha nem is csapongó, de szokatlan prózaiság társul. Schulz inkább az érzéseknek és érzelmeknek enged teret és időt, semmint a klasszikus értelemben vett történeteknek, ahol a logika vasmarka irányít. A Fahajas boltok történetei olyan életképek, ahol minden megtörténhet és átváltozhat, ahogyan Goya híres nyomatán, a Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyeken. Schulznál a szavak értelmén keresztül már megszelidített mindent, mégis ez a barokkos szövegszőnyeg kibillent, ezzel pedig komponáltságára hívja fel a figyelmet. A forma a legfontosabb, ahogy a költői eszközök megbűvölik a nyelvet, így mintha az elvesztené prózaiságát, ahogyan ebben a mondatban is: „Éjjelente a segédek, mint cséppel, püfölték a farőffel a bálák süket oldalát, és hallgatták, ahogy a bolt fájdalmasan bőg a mélyben, a posztó medvemagjába falazva” [329. o.].
Bruno Schulz összegyűjtött elbeszéléseinek gyűjteménye egy kincs. Úgy változtatja meg a drohobicsi teret és a helyet, hogy közben nem írja át a szabályokat. A fantasztikum megjelenik, de egyúttal mégsem. A valóság érződik és tapasztalható hatást gyakorol az egyes történetekre, de rendszeresen kilép medréből, elárasztva és eláztatva a novella teljes világát. A stetl utcáinak eleje az ittben és ismertben gyökeredzik, de az ottban és ismeretlenben ér véget úgy, hogy valójában végig egyazon, földrajzilag leírható pontban volt. Ez pedig még China Miéville képzelőerejét is meg tudta babonázni.
