Rejtély, hogy miért került a rendszerváltás óta majd húsz évbe, hogy a könyvkiadók újra felfedezzék, mennyire ki van éhezve a hazai közönség a magyar történelem regényes feldolgozására. A zsánínségnek ugyanakkor volt pozitív hozadéka is: felfedezte az ember a huszadik század elfeledett, vagy a szocializmusban szándékoltan elfeledtetni kívánt szerzőit. Harsányi Zsoltot, Gulácsy Irént és Herczeg Ferencet persze relatíve hamar kiadták újra – aztán jó nagy csönd –, és az elmúlt pár évben újra felbukkant többek között Surányi Miklós, Makkai Sándor és Karczag György neve is. Az ő nyomukon aztán mélyebb vizekre is átevezhetett az ember, ha szerencséje volt – mint nekem, amikor felfedeztem Sárközi Györgyöt.
Szerb Antal és Radnóti Miklós kortársa volt, és osztozott a sorsukban is -munkaszolgálatosként hunyt el. Versek, egy dráma és két regény maradt utána – az utóbbiból az egyik a Mednyánszky Cézár életéről szóló, 1931-ben megjelent Mint oldott kéve. A főhős az 1848-49-es szabadságharc egyik kevésbé ismert hőse, Görgey tábori lelkésze, aki huszonegy évesen, a kápolnai csata második napján kereszttel a kezében vezette rohamra a Zanini gyalogezred olasz (!) katonáit. Világos után in effigie (jelképesen) felakasztották, francia rokonainál keresett menedéket, nincstelensége és szerelmi életének kudarca egészen Ausztráliáig sodorta. Ott aranyásásra vitte a szükség, egy rablótámadás során meglőtték, egyik karját amputálni kellett. Betegen tért haza Európába, és 33 évesen eldobta magától az életét.
Fentiek alapján nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az írónak nem volt nehéz dolga, ami a cselekményt illeti – mint annyi más fiatalembernek a szabadságharc elveszett gyermekei közül, Mednyánszky élete már önmagában kész regény. Sárközi maga is főhősének 1857-ben, Londonban megjelent visszaemlékezéseit vette alapul, hogy egy nem hibátlan, de különleges művet írjon. Különleges azért, mert végig megtartja a kényes egyensúlyt: romanticizál, de sehol sem idealizál; másutt pedig realista, anélkül, hogy deheroizálna, vagy éppen öncélú pszichoanalizálásba fúlna. Különleges azért is, mert ha mozaikokból összerakva meg is jelenik a reformkor és a szabadságharc világa, az jobbára csak színes háttérként, és persze a főhős sorsára végzetesen kiható eseménysorozatként szolgál – a regény végső soron megmarad egy jobb sorsra érdemes, a hazaszeretetén kívül mindent felélő és mindenből kiábránduló fiatalember arcképvázlatának. Annyi véres kezű, ellenségei kardélre hányásában és nők ágynak döntésében egyformán jeleskedő, alapvetően talpraesett hős/antihős után nekem valósággal felüdülés volt egy olyan ember életét követni, aki személyes bátorságon kívül minden olyan tulajdonságnak híján volt, ami egy átlagos történelmi regény főhősének sajátja.
Németh Lászlónak félig-meddig igaza volt, amikor így recenzálta a regényt: „Ami ebből a regényből hiányzik: az egész; ami kitűnő: a részletek”. A Mint oldott kéve nagyjából húsz évet ölel át, és három fő részre oszlik, amiben csakugyan volt anyag akár három önálló regényre is. A szabadságharcig vezető úton – a felvidéki főnemesi család hétköznapjait lefestő kaleidoszkóp egészen krúdys – megismerjük a három Mednyánszky testvért, akik közül az egyiket katonának, a másikat hivatalnoknak, a harmadikat papnak adják (ismerős, ugye?), Cézár hányattatásaira és jellemének kiteljesedésére koncentrálva persze – a fejlődés szóval azért bánnék csínján, mert a legkisebb Mednyánszky fiúban már kamaszként is csírájában megvan minden, ami a sorsát meghatározta, így elsősorban a folyamatos vívódás a romantikus eszménynek és a gyarló valóság között, legyen szó a szerelemről, vagy akár a vallás felkent szolgáiról. A második rész visz el a szabadságharcba, ami rövid időre feloldást ad számára minden kétely és bizonytalanság alól, hogy aztán az utolsó harmadbéli sodródásban újult erővel szakadjon rá minden. Időben és térben is sokat ugrálunk, és ami még töredezettebbé teszi a képet az az, hogy az utolsó szakaszig jelentős a súlya – egész fejezetekben mérve – Cézár bátyjának és Görgey Artúrnak is. Mednyánszky Lászlónak, a szabadságharc egyik korai vértanújának a főhős életében is fontos szerepe van – többek között egy szerelmi háromszög miatt – Görgey szerepeltetésének már sokkal kevésbé, de mégis alig vártam, hogy továbblapozva megint ő kerüljön elő. Görgey talán a legkomplexebben ábrázolt figurája az egész történetnek: találkozunk vele szegénysége miatt magára fegyelmet és aszkétizmust sulykoló testőrtisztként, kisebbrendűséggel küszködő, suta udvarlóként, és persze egyre erősödő önbizalmú, leplezetlenül arrogáns hadvezérként. Sárközi olyannak festi le, amilyen a valóságban is lehetett: magánemberként kevés személyes jó tulajdonsággal bír, de éppen a kevéssé rokonszenves vonásai teszik alkalmassá arra, hogy szükségben másokat vezessen.
És ha már szabadságharc: ahogy az író felvillantja a felvidéki hadjárat küzdelmeit, az elveszített kápolnai csatát, vagy éppen a budai vár ostromát, az teljes egészében huszadik századi hangvételű és a második világháborúról szóló amerikai nagyregényeket idézi. A csikorgó hidegben vívott, majdnem véres kudarcba fúló ütközet a hegyekben, vagy éppen a kápolnai fiaskó totális zűrzavara pár oldalban is sokkal érzékletesebb, mint a virtigli kalandregények hosszúra nyújtott, hangutánzó szavakkal teletömött csatajelenetei. Amit az idealizálás hiányáról írtam fentebb, az itt fokozottan igaz: végső soron az igazságos háború is csak háború, ahol ha eszmékért is indulnak rohamba a katonák, átlőtt mellkassal az anyukat hívják, nem a Szabadság nemtőjét, ahol helytállás, pánik, önfeláldozás és megfutamodás között olykor csak pillanatnyi a különbség.
Mednyánszky László kivégzése és Világos pedig már megalapozza harmadik részt: a számkivetettség és a csodavárás éveinek hangulatát, ahol a forradalom nem „megfagyott,” hanem szépen lassan szétmállott az idegenbe kényszerült, egymással és a nyugat érdektelenségével vívott szélmalomharcban. Itt már csak nyomokban találunk romantikát: Jókai helyét végérvényesen átveszi Balzac és Maupassant. Egy dolog azonban biztos: hiába vetett véget a főhős önkezével az életének, és így a katolikus tanítások szerint nem jár neki, az Olvasótól biztosan megkapja a feloldozást.
