Éden. A hely, ahová a Teremtő az első emberpárt, Ádámot és Évát helyezte, hogy ott éljenek bőségben és boldogságban, az állatok fölött uralkodjanak és élvezzék a természet gyümölcseit. A tökéletes béke helye ez, ahol nyugalomban élhetnek az emberek, nem kell tartaniuk veszedelemtől.
Ha ilyen az Éden, milyen lehet egy Sötét Éden?
Chris Beckett Édenje egy olyan bolygó, amelyik nem kering központi csillag körül. Azonban még egy ilyen sötét helyen is van élet. A bolygó belsejéből tör elő, és fákhoz hasonló élőlényekben ölt testet. Ezek a fák meleget és fényt adnak, aminek köszönhetően az élet számos formája alakult itt ki. Beckett nem tér ki a világ működésére, és ez zavarhat is egyes sci-fi olvasókat, de ez talán szándékos mulasztás.
Az írót ugyanis valami egészen más érdekli: az itt élő emberek. Ez az Éden, ahogyan a bibliai megfelelője is, egy emberpárnak, Tommynak és Angelának volt az otthona. Ők véletlenül kerültek ide, viszont hamarosan már gyermekeik is születtek. Több, mint 160 évvel később 532 leszármazottjuk él Édenen. A Család tagjai örökül kapták Tommy-tól és Angelától a Föld legendáját, és a két ősszülő történetét a Leszálló Eccséggel, a Dacos űrhajóval, a Három Útitárssal és más, a Család eredetéhez tartozó, már-már vallásos szentségként kezelt elemekkel. Ezt a történetet évente felelevenítik, hogy sose felejtsék el: a Föld egyszer eljön hozzájuk, és hazaviszi a Család összes tagját oda, ahol a fény beragyogja a világot, és nem ér véget a völgy határainál. Ám minden Édenben megjelenik egyszer valaki, aki meg akarja bolygatni a békés rendet.
Ha túllendülünk a Sötét Éden világának kapcsán felmerülő tudományos kérdések fájó problémáin (a világ működésétől egészen a beltenyészet kissé elnagyoltan kezelt kérdéséig), akkor bőven kapunk gondolkodni valót. Hosszú időbe telt, mire sikerült letisztáznom, hogyan is közelíthetnék ehhez a regényhez. A kötet kulcsa számomra a főhős figurája, és az, hogy vajon milyen archetípust is képvisel a Családon mint közösségen belül.
Vöröslámpás John, a főszereplő, egy fiatal kamasz, akiben buzog a tettvágy. Intelligens, de nem ő a legintelligensebb az Édenen. Bátor, de nem ő a legbátrabb. Nem ő a legerősebb, nem ő az egyetlen, aki karizmájával követőket szerezhet. De mégis ő lesz az, aki megteszi azt a lépést, amivel felborítja az Éden viszonyait, megszegi a generációk óta fennálló törvényeket és lerombolja Tommy és Angela történetének szimbólumát. Miért? Mi van benne, ami másban nincs meg? Az egyes szám első személyű narráció során megismerjük a gondolatait, ám mások szemén át azt is, a Család tagjai hogyan gondolkodnak róla. John hős? Vagy egy őrült, megalomán valaki? És vajon a két rész különválasztható-e egymástól? Fontos kérdések ezek, és a könyv során az olvasónak van ideje elrágódni rajtuk. Pro és kontra kapunk érveket, a regény pedig nem tör lándzsát egyik értelmezés mellett sem, nem ad egyenes válaszokat. Számomra viszont e kérdések helyett fontosabb az, hogy lássuk, John a szükséges rossz.
Miért mondom ezt? Mert végeredményben felborítja az Éden nyugalmát, megtöri a rendet, elindítja a Családot egy új úton, ami sok fájdalommal és lemondással jár. Mégis, szükség van erre. Nem tartom öncélúnak, hogy Beckett éppen tinédzsereket tett meg főbb szereplőknek, hiszen valahol az ő lázadásuk egyben a Család lázadása is. Ahogyan a tinédzserek fellázadnak az őket gúzsba kötő elvek ellen, szembefordulnak a szüleikkel és saját útjukat keresik, úgy a Család lázadó tagjai, élükön Johnnal, szintén ezt teszik.
A Család egy közösség, aminek pont két szülője van, Tommy és Angela. Ők, bár már hosszú ideje halottak, mégis jelen vannak a szokásokon és hagyományokon keresztül. Ezek persze a megváltozott korban már nem sokat érnek, üres szavakká válnak az Éves Fordítók monoton rendjében. Ezek a hagyományok már nem tudnak választ adni az új kihívásokra, hiszen már nem csak egy maroknyi ember él Édenen, hanem több száz. Óhatatlanul kialakul egy új rendszer, ami egy saját politikai, ideológiai és vallási struktúrát hoz létre, és lappangva arra vár, hogy átvegye a fennálló rend helyét. És ezért tekinthető John a szükséges elemnek. Előbb-utóbb valószínű valaki megtette volna azokat a lépéseket, amiket ő. Előbb-utóbb valamilyen formában a gyerek szembefordult volna a szüleivel, a Család az első emberpár hagyományával. Viszont ahogyan a gyerek sem képes teljesen szakítani az őseivel, úgy az édeni emberek sem képesek erre, Beckett erre néhány jelenettel rá is világít. És ahogy nem csak egy út áll egy gyerek előtt, úgy a Család sem csak egy úton indulhat el. Vannak, akik visszafordulnak az ősökhöz, mások homlokegyenest szembemennek velük. De egy biztos: ahhoz, hogy egy ember (egy közösség) érett felnőtté váljon, meg kell vívnia a saját harcát, szembe kell néznie a múltjával, jelenével, fel kell tudnia használni örökségét és azt, amit saját jogán elért. A Család egy közösség, a Sötét Éden számomra pedig arról szól, hogyan is alakul át egy kvázi ősközösségi, „gyermeki” csoport egy szervezettebb, komolyabb szintre. Nem állítom, hogy ez az édeniek Családjának a vége, a történetük itt nem ér nyugvópontra. Éppen ezért egyáltalán nem bánom, hogy a szerző két további kötetet szentel annak, hogy végigkísérje az első emberpár leszármazottjainak útját Éden különös világán.
Nem könnyű könyv a Sötét Éden. Írni sem könnyű róla. Nem is biztos, hogy sokak tetszését el fogja nyerni, különösen mert semmi olyan fordulat nincsen, ami igazán váratlan lenne, hiszen ez egy „fejlődésregény”, ismerős stációkkal. A narráció érdekes ugyan, de ez sem annyira különleges, hogy kuriózumértéke legyen. Inkább azokat fogja megtalálni a regény, akik hajlandóak sokat töprengeni a fentebb felvetett kérdéseken. Én a közösség fejlődését emeltem ki, mint az egyik legfontosabb rétegét a szövegnek, ám számos értelmezői nézőpontot felkínál Beckett regénye. Ebben rejlik a könyv igazi ereje: elgondolkodtatja az embert és kérdések megfogalmazására készteti. Mert az Édenen semmi sem fekete és fehér.