Napjainkban a legmarkánsabb sorozatjelenléte talán a Trónok harcának van, így hát nem meglepő, hogy a Prae folyóirat is tollára tűzte ezt a történet-monstrumot. Sok érdekes tanulmánnyal mutattak rá a szerzők, hogy milyen gazdag is Westeros világának értelmezési lehetősége, nézzük is őket közelebbről.
A tanulmányok sorát Keserű József szövege nyitja meg, aki a sorozat népszerűségétől elindulva fejtegeti az opusz poétikáját, melynek talán egyik legérdekesebb pontja, hogy a hősök a regényben miként is viszonyulnak a történelemhez. A másik nagyobb ív a transzmediális történetmondás megvalósulására fókuszál, amelyet nemcsak a tévé- és könyvsorozat szempontjából mutat be, hanem a térképeket, a függelékeket, valamint egy alternatív valóságjátékkal együttesen érzékelteti, hogy a Trónok harca hogyan vált (válik) napjainkra branddé.
Keserű tanulmányát Hegedűs Orsolyáé követi, amely zsánertörténeti megközelítésből igyekszik értelmezni a GoT világát. (Ezen írását A mágia szövedéke című, 2012-es monográfiájában is megtalálhatjuk szinte változatlanul.) Mivel az eredeti, 2012-es szöveg főként a high fantasyt igyekszik bemutatni, így nem meglepő, hogy a beemelt szöveg nagyjából fele foglalkozik G. R. R. Martin világával. De ezek a részek sem változtak sokat a mostani megjelenésben, holott az eredeti óta a történet sokat haladt előre, a tévésorozat előrébb jár a könyvnél (az eredeti megjelenés idején a második évad futott). Sajnos a tanulmány nem számol ezekkel a változásokkal. Egy ponton olvasható (36), hogy a high fantasy esetén gyakran találkozunk előzménykötetekkel, a világot bővítő plusz anyagokkal, viszont a GoT esetén nem hangzik el a tanulmányban, hogy már megjelent magyarul két kötet (A Hét Királyság lovagja és A tűz és jég dala világa), amelyek ezt a világot építik tovább. Olyan, mintha Hegedűs a történet kétirányú működésének (a múlt lassan tárul fel, de újraértelmezi a történéseket) kijelentése esetén elfeledkezne arról, hogy azóta megjelent egy előzménykötet is (A tűz és jég dala világa). A másik dolog, ami jobban szemet szúrt, hogy egy logikai bukfenc is megmaradt a szövegben. Egy helyen Martint az amerikai Tolkienként említi egy idézet alapján, viszont mivel ezek a párhuzamok nincsenek kifejtve, csak a különbségeket hangsúlyozza, az összehasonlítási alap sajnos elvész. Hegedűs remekül érzékelteti a differenciákat, de nem jut el odáig, hogy abban az elméleti keretben, amelyben mozog rámutasson az azonosítás hibás voltára, vagy pedig közös nevezőt találjon számukra azontúl, hogy high fantasyt írnak. E tekintetben olyan, mintha Martin szövege nem a high fantasy jellemzői, hanem Tolkien mentén értelmeződne (noha ezek a különbségek tényleg mutatják az „innovációt”).
Takács Emma tanulmánya sok mindent mozgat, és emiatt kissé széttartónak tűnik. A szöveg két dolgot próbál bemutatni: „milyen műfaj a fantasy”, illetve, hogy miben rejlik Martin újítása. Hogy az első feltevést megválaszolja, a szöveg kísérletet tesz a fantasy meghatározására, ez azonban konkrétan mégsem történik meg, inkább a jellemzőit emeli ki. Úgy érzem, ez a rész súlytalan maradt, és érdekesebb lett volna a tanulmány további részét már ezen a ponton erőteljesebben megragadni, hogy árnyaltabbá váljon, mintegy szorosabban összefésülni. Egy olyan olvasat kezdődik meg Takácsnál, amely először a „mi világunk” földrajzára és történelmi eseményeire fordítja a figyelmet. Ebből a historikus keretből rajzolódik ki a szöveg igazán izgalmas értelmezési sorozata. A szerző állítása szerint két kultúra, a lovagi és a reneszánsz találkozása történik meg a westerosi civilizációban, amelyek szellemi és művelődési ellentéte magyarázatot szolgáltat a „kétkedés korára”, és a szilárdnak hitt rendszer megrendülésére, amely a szövegeket áthatja. Számomra ez Takács legértékesebb gondolata. A szöveg elején még nem építi egymásra a szálakat e metszéspont vonatkozásában, ezért ez a tézis nem tud kellő katartikussággal, magyarázó erővel hatni. Ezen kívül egyetlen hiányérzetem akadt még olvasás közben: nem voltak hivatkozások a lovagi és a reneszánsz kultúráról, amik megalapozottabbá és precízebbé tették volna az elemzést.
H. Nagy Péter az úgynevezett rokonszelekció működését mutatja be a westerosi politikai helyzetben, amelyet főként a Lannisterekre és ellenpólusukra, (nem, nem a Starkokra) az Őrségre fókuszálva tesz meg. A megkülönböztetésük alapja az utódvállalás szempontja. A tanulmány rövid és velős, de mégis a zárlata fogott meg igazán, amely véleményem szerint továbbgondolásra érdemes konklúzióval zárul: „Tyrion lesz a Trónok harca legnagyobb kulturális öröksége. Egyelőre…” (59).
Baka L. Patrik az ismerős és idegen működését vizsgálja a Trónok harcában. Ezeket a fogalmakat működteti a mi világunk történelmével, valamint a fantasztikum működésével párhuzamban, hogy aztán az idomulás módjára irányítsa a figyelmet. Az idomulás folyamatát a feminizmussal köti össze, így mutatva be (és végül összegezve), hogy a feudális keretek között nem feltétlenül a sárkányok jelentik az idegenséget a befogadók számára, hanem sokkalta inkább azok a női sorsok, amelyek Cersei, Arya, Dany vagy akár Sansa történetében kirajzolódnak.
Réti Zsófia értelmezése folytatja a tanulmányok sorát, amelynek (számomra) legérdekesebb felvetése a popkultúrához való egyik attitűdre („babonára”) hívja fel a figyelmet. Ez a hozzáállás a popkult társadalmat idealizáló voltára vonatkozik, amely Réti szerint hibásan közelít a népszerű kulturális termékekhez, hiszen nem a társadalmat, hanem az emberi testet reprezentálja ilyen módon: „Ha a populáris kultúra termék, elvárható, hogy annak sértetlen legyen a csomagolása – ebben az értelemben kapcsolódik a tökéletes(ített) testek reprezentációjához.” (69.) Ebből a gondolatból bontja ki a szerző a tabu és mágia (összefüggő) megjelenését, amelyet a határátlépésekkel társít. Mindezeket hármas felosztásban vizsgálja: centrum (Királyvár), periféria (Észak) és határ (a Fal) szerinti felosztásban, amellyel Réti érzékelteti, Királyvárhoz közeledve a mágia hogyan alakul át, és válik más típusú határhelyzetté, s hogy ezeket Dany közeledése a kontinens belsejéhez hogyan mossa el.
Turi Márton a csonkolás és kasztrációs eljárások értelmezésére hívja fel a figyelmet. A fókusz Jamie, Davos, Varys és Theon karakterére esik, majd a biopolitika kontextusába ágyazva járja körül a problémát. A szerző Jamie és Davos külső és belső átalakulását kapcsolja össze a testrészvesztéssel. Varys esetében a (transzcendens) tudással von párhuzamot, hiszen „a lemetszett hímtag egy természetfeletti entitás […] szócsövévé válik” (80.) a tűzre vetve. Theon esetében az identitásprobléma kerül előtérbe, amely már a kasztráció előtt is meghatározta karakterét, de igazán hangsúlyossá Ramsay kínzó-csonkoló eljárásai után válik (a könyvekben elsősorban).
L. Varga Péter tanulmánya H. Nagy Péter szövegének folytatásaként is olvasható a Tyrionra tett (már idézett) kijelentés miatt, hiszen L. Varga éppen a kulturális örökségre, az emlékezet működésére és problémájára fókuszál. Talán az egyik legérdekesebb szöveg volt számomra, amelyhez valószínűleg hozzájárult, hogy az előző tanévben az egyik kurzusom éppen a kulturális örökség kérdése köré épült, itt pedig ezen elméletek rendkívül érdekes és sokszínű alkalmazásával találkozhattam. A szerző széles körben vizsgálja az archívum, lejegyzőrendszerek és heterotópiák megjelenését, hiszen a különböző földrajzi helyeken és eltérő kulturális közegekben mindez más-más módon történik, így hát nem meglepő, hogy a szövegben szerepet kapnak a könyvtárak, a kertek, a legendák, valamint a Háromszemű Holló alakja is a tudás tekintetében értelmeződik.
Hányszor hallottuk, hogy egy Lannister mindig megfizeti az adósságát? És hányszor alakította ez a mantra Tyrion sorsát? Világos Beatrix éppen erre keresi a választ, hiszen a házak jelmondatainak kontextusában vizsgálja a karaktereket, illetve a remény „hordozóit” sorolja fel a történetfolyamból. A dinasztiák szlogenjeinek értelmezése izgalmas volt a karakter sorsával összevetve, de sajnos csak a Baratheonról, a Lannisterről, a Starkról és a Targaryenről esett szó. Kíváncsivá tett, hogy vajon hogyan értelmezné a Tully-ház mondatát (Család, kötelesség, becsület.) a tekintetben, hogy miként vetíti előre Catelyn és Edmure, tágabb értelemben pedig az egész ház bukását. Vagy akár a Greyjoy-okat, akik a Lannisterekhez hasonlóan két jelmondat jegyében élnek; az egyik a szigetlakók életmódjára vonatkozik (Nem vetünk.), a másik pedig (a vallási alapú) Theon identitásproblémájával függhet össze szorosan (Ami halott, nem halhat meg többé, de felkél, keményebben és erősebben.). Kétségkívül a Martelleké, a Tyrelleké és a Boltonoké is fontos összefüggésekre világíthatott volna rá, így remélem, hogy egyszer ezen házak jelmondataira időt szentel.
Kránicz Bence tanulmánya kereteként egy másik művel, Morgan Rhodes Falling Kingdoms – Királyok harca c. regényével állítja párhuzamba Martinét, melynek oka rendkívül egyszerű: Rhodes történetét a YA Trónok harcaként propagálják. A köztes részben a GoT a fan studies (’rajongáselméletek’) felőli olvasatát kínálja, melyben hangsúlyossá válik, hogy a rajongók is alakítják, kiegészítik a két „kanonikus” változatot (a könyveket és a tévésorozatot), majd pedig a határátlépések adagolását és megjelenését állítja kapcsolatba azzal az innovációval, amellyel Martin átírta a zsáner korábbi konvencióit: a „stilizált brutalitás vagy a szemérmes szexualitás” (119) reprezentációját.
Stemler Miklós tanulmánya egy kicsit kilóg, hiszen nem Westeros világára fókuszál, hanem a Fekete lapokra, bár mindkét univerzumra a műfaji újítás jellemző. Míg A tűz és jég dala-ciklus az ismert fantasy hagyományt írja felül, addig a Fekete lapok a szuperhősökről szóló történeteket újítja meg. A 23 részes sorozat –, amelynek Martin szerzője és szerkesztője is – első kötete nagyjából a Watchmen című képregénnyel egyszerre jelent meg, amely szintén a szuperhős-lét dualitását problematizálja, így nem meglepő, hogy Stemler párhuzamba állítja a két művet. Az értelmezés fókuszában a szuperhősök szerepe és lehetőségei állnak, az, hogy miként dekonstruálódnak a korábbi figurák és milyen lehetőségeik vannak egy alternatív történelmi közegben.
„Könnyen lehet, hogy ennek kiderültével [a Vastrón leendő birtokosa] e lapszámot egy újabb kell, hogy kövesse, újabb számvetéssel.” (103.) – írja L. Varga Péter tanulmányának befejezéséül. Bízom benne, hogy meg is fog történni, hiszen izgalmas és széles körű értelmezéseket olvashattunk, amelyeket reményeim szerint – a sorozat lezárultával – újabb interpretációk fognak követni a szerzőktől.
