A Limpár Ildikó szerkesztette Rémesen népszerű a kortárs magyar popkultúra-kutatás kiemelkedő műve, amelynek szerzői közérthetően, de tudományosan megalapozott értelmezési keretben fejtik fel, hogy a horrorban, a weird irodalomban, a képregényekben, valamint a tudományos-fantasztikus és fantasyregényekben, illetve -filmekben megjelenő szörnyalakok a puszta elrettentésen és édes borzongatáson túl milyen kulturális jelentéssel bírnak. De a kötet tizenkét tanulmányát nem tudom a kritikus hideg, elemző tekintetével olvasni – a tizenegy szerző között barátaim, témavezetőm, opponensem, kritikuskollégáim, mentoraim is helyt kapnak, ami egyszerre dobogtatja meg a szívemet, és hívja fel az olvasók figyelmét a magyar popkulturális kutatások áldatlan állapotára, mivel más, hasonló méretű és történelmi fejlődésű országhoz képest is igen csekély (még?, már?) Magyarországon azon tudósok száma, akik a médiapiac legnagyobb horderejű műfajait kutatják. Hiszem azonban, hogy a bölcsészettudományok szférájában kevésbé járatos olvasó is minden tanulmányban fog találni valami meghökkentőt és elgondolkodtatót, ami után már más szemmel fog nézni szeretett filmjeire, sorozataira, könyveire.
A kritikai kultúratudomány szörnyetegekkel foglalkozó kutatói között széles körű egyetértés van abban, hogy a fantasztikus szörnyszülöttek megalkotásával az írók és művészek mindig az adott kor társadalmi feszültségeit, félelmeit próbálják megtestesíteni, hiszen a popkultúra akkor igazán sikeres és marad emlékezetes, ha az emberi psziché bugyraiból feltörő rettegés mellett az adott társadalmat foglalkoztató történelmi és filozófiai kérdések, szorongásra okot adó események is beleszövődnek egy-egy szörny alakjába. A monster studies arra vállalkozik, hogy egyensúlyt teremtsen azon értelmezések között, melyek szerint a szörny erejét egy tudatalatti, mély evolúciós rétegekbe is lenyúló, ösztönszerű viszolygás adja, és azok között, amelyek rámutatnak, hogy a mű keletkezése hogyan reflektál azokra a létbizonytalanságokra, amelyekkel a szörny közönsége szembetalálja magát a mindennapi életben.
A hibriditás, a különféle, jól elhatárolt kategóriák egymásba olvadása talán az egyik legfenyegetőbb formája a szörnyűségnek. Az ember ugyanis szeret világos, tiszta fogalmi kategóriákban gondolkodni („ez ilyen, de kicsit sem olyan”), és minden, ami az elméjében bonyolítja, összemossa ezeket a tiszta kategóriákat, az az egész rendszer hitelességét, és így a szilárd(nak hitt, valójában folyamatosan változó) világképünket rombolja. A matematika nyelvén ezt kis egyszerűsítéssel nevezhetjük boole-i logikának, az antropológia és szociológia terminusával pedig bináris oppozíciónak, amelyben a különféle kategóriák egymástól való eltérésükben ellentétpárként rajzolódnak ki. E szerint a logika szerint mindenről egyértelműen megállapítható (akkor is, ha a valóság bonyolultabb), hogy melyik kategóriába tartozik. A szörny pedig hibrid, is-is volta révén a kategóriák dobozait önfeledt tombolással töri pozdorjává.
A kötet számos tanulmánya veszi kiindulópontjául ezt a hibriditást, és annak destabilizáló (és talán felszabadító) erejét. Panka Dániel a Frankensteint az élő és élettelen közti határvonal átlépése felől közelíti meg, Gyuris Norbert szerint pedig a mesterséges intelligencia az ember és gép közötti mezsgyén táncol. Kérchy Anna Angela Carter mítoszromboló trilógiájának esettanulmányában mutatja be Eve/Lyn, Az új Éva passiója transznemű főszereplőjén, az Esték a cirkuszban madárnője, Fevvers előadói tehetségén és a Bölcs gyermekek Nóra és Dóráján keresztül, hogy a marginalizált, az ép és torz test közt félúton repdeső vagy éppen a halál torkában életigenlően táncoló öregasszonyok figurái hogyan testesítik meg a bahtyini karnevál groteszkségének fogalmát. Ugyanakkor Rusvai Mónika a Robert Holdstock Mitágó-ciklusába tartozó, Lavondyss című regényének fő alakját, Tallist veszi célkeresztbe. A pszichoanalitikát is segítségül hívja, hogy a növény-ember hibriddé váló alak értelmezhetővé váljon, majd utána bemutassa a Ryhope-erdő fenyegető, kollektív tudattalanunkat felbolygató és félelmeinket láthatóvá tevő szörnyszülötteit is. Ez a szemléletmód a kötet többi szövegére egyaránt igaz, talán azért is, mert a monster studies egyelőre még egy jól kezelhető szövegkorpusz, ami befogadható mennyiségű, kanonizált tanulmányból dolgozik, épp ezért kicsi az esélye, hogy kutatói elbeszéljenek egymás mellett.
A könyv másik fontos súlypontja a társadalmi nemi tudományok szemszögéből teszi fel a kérdést, hogy egy férfiak uralta társadalomban szörnyszülött-e a nő, és ha igen, milyen helyzetben? Kérchy Anna fentebb említett Carter-tanulmánya a női test és szellem szabadságát, mi több, felszabadultságát teszi a kritikai fókuszába. Vancsó Éva vállalkozása számomra a kötet legizgalmasabb és legprovokatívabb szövege, mégpedig abból a szempontból, hogy a korában kifejezetten progresszívnek számító – nem mellesleg az első, fekete és fehér szereplő között tévében elcsattanó csókot is jegyző – Star Trek: The Original Series világát veszi mikroszkóp alá, hogy megvizsgálja a sorozatban szereplő idegen fajok és emberi nők szörnyűségét. Mert akármilyen úttörő is volt az eredeti Star Trek, nőábrázolásaiban számos férfiuralmi klisé jelenik meg, kezdve a „The Man Trap” férfiasságot kasztráló, Medúza-szerű nőalakjától (Nancy Crater), a „The Devil in the Dark” horta fajba tartozó anyakirálynőjén és a bányászkolónia női méhre utaló díszletén át az „Elaan of Troyius” vonakodó menyasszonyáig, aki igencsak megsínyli, hogy ki akarja vonni magát a patriarchátus logikája alól. Vancsó egyszerre tekinti az utóbbit a Pygmalion- és a „makrancos hölgy”-történet újabb változatának. A tanulmány kulcsmondata pedig mindenképp az, hogy „az idők változását pedig mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a 2017-ben indult Star Trek: Discoveryben az Elaanhoz hasonló domináns, cselekvő nők már nem szörnyetegek, hanem a sorozat főszereplői” (109). Hál’ istennek, tehetjük hozzá megkönnyebbülve.
Ebbe a vonulatba tartozik még Szujer Orsolya tanulmánya a Fekete Macskáról, a Macskanőről, vagy a kasztráló nőként értelmezett Csubiról a Marvel kapitányból, amelyben a nőiséget a macskatermészettel azonosítják a (javarészt férfi) képregényírók és -rajzolók, de kitér a karakterek szexuális agresszivitására is, vagy, mondjuk úgy, erósz-szakosságára. Különösen fontos momentuma a szövegnek az, ahogy Szujer Orsolya bemutatja Csubi átalakulásán át a női(es) szereplőkhöz kötődő, változó képregényes attitűdöket. Ha valamit hiányolni lehet az az, hogy a tanulmány előrehaladtával egyre jobban kiszorul a képregény műfaji sajátosságainak kiemelése, a médiaspecifikus értelmezés: míg az elején paneles elemzést is látunk, a vége felé már csak a cselekmény olvasatára vállalkozik a szerző.
Nagy egységnek tartom még Pintér Károly Világok harcáról írott tanulmányát, Fodor András Perdido pályaudvar-olvasatát és Sohár Anikónak a Korongvilág szörnyeiről írt munkáját, mert e három értelmezés az embertől radikálisan eltérő, más biológiai fajok és az ember kapcsolatát helyezik a középpontba. Mindhárom dolgozaton érződik, hogy a másság, és a berögzött gondolati sémáink megkérdőjelezése, a Darko Suvin által kognitív elidegenítésnek nevezett fogalom felfejtése jelenti a fő csapásirányt. Pintér Károly egy, a Világok harcának mára már kanonizált, szoros szövegolvasatát adja, amelyben az emberiség elpusztulásának szorongató rémét olvassa rá az idegenekre, és közben bőségesen idéz az eredetiből. Ezzel szemben egy lassan kibontakozó és hosszasan kontextualizáló esszében Fodor András alapos munkával dolgozza fel Miéville legismertebb regényében, a Perdidóban megjelenő Új-Crobuzon városának és lakosainak szörnyűséges voltát, és nekem üdítő színfoltot jelentett, hogy nem csak a szereplőkre koncentrál, hanem a városi tér narratív térképzésében, illetve annak az értelmezésében (vagy, ha úgy tetszik, narratív kognícióban) is tükröződni látja a szörnyűséget. Sohár Anikó pedig a Korongvilág szörnyeivel kapcsolatban fogalmazza meg a tételmondatszerű állítást, amely a kötet egészére is igaz, miszerint „A szörnyetegség megállapításához […] mindig az emberség […] épp aktuális felfogását szoktuk etalonnak tekinteni” (162). Ezt követően a Korongvilág fantasztikus lényeinek bestiáriumán túl arra is felhívja a figyelmet, hogy Pratchett műveiben a gonosz tettek bizony az embereket is a szörnyek sorába száműzi. Ami a tanulmányának Achilles-sarka, hogy Pratchett munkássága legendásan szerteágazó, és olykor Sohár Anikó sem tud megnyugtató döntésre jutni, hogy mely alakokkal foglalkozzon részletesebben, ezért az egész esszének széttartó, enumeratív jellege van, amelybe az elemzés inkább elejtett félmondatok folyamán szűrődik be.
Bár, ahogy sok más kötetbeli esszé, ez a Pratchett-tanulmány is érinti az emberiség és emberiesség témáját, mégis úgy gondolom, Benczik Vera Matheson-olvasata, Gyuris Norbertnek az MI-ről szóló fejtegetései és Panka Dániel Frankensteinről szóló írása képviselik legátfogóbban ezt a kérdéskört. Benczik Vera szövege ismét a hosszabban kontextualizáló, nagyobb áttekintést preferáló tanulmányok közé tartozik, és nem véletlen, hogy szövegkohézióban is kapcsolódik Pintér Károly Világok harca-elemzéséhez, noha ezt az esettanulmány nem feltétlenül indokolja. Vitathatatlan előnye viszont, hogy egyszerre dolgozza fel a vámpírhagyomány SF-újraírásaként értelmezett Matheson-regényt és annak filmadaptációját, amivel felszínre hozza a szörnyűséggel foglalkozó filmadaptációk egyik intermediális rákfenéjét, a fókuszcsoportos kutatások után a produceri döntést követő egyszerűsítésre. Ebben az esetben például a 2007-es adaptációban az eredeti regény másságot humanizáló, összetettebb befejezését átdolgozták egy könnyebben emészthető végkifejletre. A döntést Benczik Vera szerint az is indokolta, hogy az amerikai közönség még mindig nem tette túl magát a szeptember 11-ei terrortámadásokon, vagyis nem ment még végbe a kulturális gyászfolyamat.
Gyuris Norbert tanulmányát olvastam a legzökkenőmentesebben, a próza érzékletessége és olvashatósága példaértékű. Esszéjében a mesterséges intelligenciák és az embertelenségük által okozott károk szörnyszerűségét taglalja, többek közt a 2001. Űrodisszeia HAL-ja, a Neurománc MI-jei, illetve a Mátrix-trilógia mesterséges intelligenciája kapcsán. A könnyű, ujjgyakorlatnak tekinthető olvasatok már-már a nyilvánvalóság határát súrolják, és a fent említetteken túl érkező számos filmes példa sajnos azt eredményezi, hogy egyik szövegben sem mélyül el kellőképpen a tanulmány. Ezzel szemben a kötetet nyitó írás, Panka Dániel műve Shelley Frankensteinjéről jó érzékkel egyensúlyozik a filológiai pontosság, a szintetikus elemzés és a távoli, popkulturális kapcsolatok megvonása között – érthető, hogy az időrendi sorrend miatt előre került a kötetbe, és erős felütésül is szolgál, de elgondolkodom, hogy nem lett volna-e jobb a könnyebben csúszó, ismeretterjesztőbb hangvételű szövegek felől indítani a könyvet. Persze a szerző hamar rátér az Ex Machina és a Jurassic Park-filmek tárgyalására, miután megágyazott a Frankensteinnel, viszont érezhető, hogy Panka Dániel mélyen tiszteli kutatása tárgyát, és olvasatai túlmutatnak a kritikai konszenzuson, eredeti meglátásokkal gazdagítva az elemzett filmeket.
Végül pedig önálló egységként kezelem a kötet szerkesztőjének, Limpár Ildikónak két tanulmányát, amelyet egyrészt a zombit fejlődésszimbólumként és poszthumán jelenségként újraértelmező szövege, másrészt a Dowd-Ness-féle Szólít a szörny egyedi olvasata alkot. Ugyanis mindig fontos, hogy mi az az összekötő erő, amely egy kutatót motivál arra, hogy elsőre eltérőnek tűnő témával foglalkozzon. Egyben arról is árulkodik, hogy milyen szerkesztői és írói önfegyelem párosul az alkotóban, aki nem csak összeállítja a kötetet, hanem – egyedülállóan – két saját írását is közre bocsátja. Az értekező próza minőségére és átláthatóságára nem lehet panasz: mindkét tanulmány gördülékeny és jól tanítható, előbbi a fejlődésregény-elemzések mintapéldánya, utóbbi a pszichoanalitikus horror/fantasyelméletet illusztrálja. A Szólít a szörny-esszének jót tesz a szoros szövegolvasás, azonban úgy érzem, sokszor reiterálja ugyanazokat a gondolatokat, és vitába szállnék azzal, amikor a fantasyt nüanszok nélkül azonosítja az „archetípusokon alapuló történetmondással” (299), mert ezt még az írás végén sem érzem definitívnek. Mégis fontosnak tartom, hogy egy olyan szövegről szól ez a tanulmány, amely a halál feldolgozásában segítő kezet nyújt olvasóinak, és ez az aspektus vissza is köszön az értelmezői keretrendszerben.
A másik elemzés, M. R. Carey Kiéhezettek és Daryl Gregory Stony Mayhall második élete című regényeiről már jobban találkozik az elképzeléseimmel, és időszerűbbnek is tartok egy olyan esszét, amely trópusok újragondolásáról szól, mint egy viszonylag megjósolható pszichoanalitikus értelmezést, de ez (belátom) ízlés dolga is. Mindenesetre az előbbi műre ráolvasott mitológiai kontextus és a Gregory munkáját a Bildungsroman hagyományába illesztő elemzés klasszikus irodalomkritikai ívet írnak le, amelyekkel nem is nagyon tudnék vitába szállni. Ami viszont közös pont ezekben a szövegekben, az a trauma és a trauma feldolgozása mint motívum, a terapeutikus szemléletmód áthatja a szerző elemzéseit is. És az is igen fontos, hogy mindkét szöveg olvasmányos, és többet foglalkoznak a cselekmény fordulatainak ismertetésével, mint más írások; ezekből le lehetett volna kicsit csípni, hogy koncentráltabbak legyenek a szövegek.
Összességében véve a Rémesen népszerű egy remek gyűjtemény, amely a mindennapok olvasói és nézői számára kézzelfogható formában tálalja azokat a műértelmezési hagyományokat, amelyek a mai magyar kultúratudományban központi szerepet töltenek be. Sokrétű elemzéseikkel egyszerre döbbentenek minket rá, hogy a populáris kultúrában a szörnyek már átvették a hatalmat, mert lelkünk legmélyén mindig ott lakoznak azok a démonok, amelyekkel nem merünk szembenézni, és ekkor a film, a sorozat, a könyv, a képregény siet segítségünkre, hogy megborzongasson, és katartikus végkifejleteikkel beindítsák a feldolgozás olykor nehéz folyamatát.
A cikk a szerző németországi, hathónapos KWI International Fellowship-ösztöndíja során íródott, amelyben az esseni Kulturwissenschaftliches Institut támogatta.
