Ha egy ifjúsági vagy YA regény főszereplői kamasz lányok, az olvasó – a számokat tekintve joggal – olyan bejáratott klisékre számít, mint az elnyomó környezetben mássága miatt különc hős alakja, a kötelező szerelmi szál, a szokásos tinédzser gondok szélsőséges ábrázolása és így tovább. Sarah Crossan a feje tetejére állítja ezeket az elvárásokat: a többszörösen díjazott, különleges vers-regényben, a One-ban megtaláljuk az összes felsorolt elemet, ám teljesen más formában, mint ahogy gondolnánk.
A könyv főszereplője egy 16 éves ikerpár, Grace és Tippi. A környezetük valóban sok szempontból elnyomja őket és tényleg különlegesek, de ennek a szokásosnál prózaibb oka van: a lányok sziámi ikrek. A történet ott kezdődik, hogy a család pénzügyi gondjai miatt Tippi és Grace nem maradhatnak tovább magántanulók, ősztől be kell iratkozniuk egy hagyományos iskolába. Innentől a cselekmény egészen szokványos a kamasz regények világában: az új közeg és a beilleszkedés nehézségei, konfliktusok egymással és a szülőkkel, barátság, szerelem, miegymás. Anélkül, hogy didaktikus tézisregénnyé válna, a One mindezen kliséket egy speciális szűrőn át mutatja be, amely által a háttérben egy súlyos társadalmi problémakör nagyon is realisztikus képe rajzolódik ki. A betegséghez és a fogyatékossághoz való szociális viszonyulás nem olyasmi, amin egy átlagos 16 éves sokat rágódna, Garce és Tippi életén viszont úgy ülnek ezek a fogalmak, mint egy hatalmas, fekete felhő.
Crossan a lányokon keresztül alaposan feltérképezi, mit jelent a mai társadalomban fogyatékossággal élni, hogy miért problematikus már a szó önmagában. A beteg vagy fogyatékos olyan kategória, amely azt feltételezi, hogy az így megbélyegzett emberek kevesebbek, mint a többiek. A közösség konszenzusa általános igazságként fogadja el a betegek és egészségesek között húzott határvonalat, ám a lányok számára az, hogy ki melyik kategóriába esik, csupán nézőpont kérdése. Nekik a világ úgy természetes, ahogy van, ők az idő nagy részében nem érzik tehernek az állapotukat és sokszor értetlenül vagy dühösen állnak azok elé, aki szánakozásukat fejezik ki irántuk. A történet elbeszélője, Grace, egyszer például meghallja a folyosón, ahogy pár fiatal arról beszél, el sem tudnának képzelni rosszabbat, mint az ő „deformáltságukkal” élni. De vegyük például a halálos betegségeket, gondolja feldúltan Grace, a rákos gyerekeket. „Számtalan rosszabb dolgot el tudok képzelni,” mondja.
Grace ritkán ad hangot a felháborodásának, ő visszahúzódó, míg Tippi lázadó jellem. A regény formája egészen különleges módon reagál az elbeszélője személyére – Crossan saját elmondása szerint többször nekiállt, hogy prózában írja meg a történetet, de nem akart összeállni a kép, így végül versre váltott. Manapság nem biztos, hogy sokan mernének versregény írni kamaszoknak és milyen kár! A szabad verses forma több szempontból is tökéletesen illik mind a tárgyhoz, mind a műfajhoz. Először is Grace pont az az érzékeny karakter, aki olyan sok tinédzserben ott bujkál, és aki miatt a vers sajátosságaiból adódó drámaiság annyira vonzó ebben a korban. Valóban olyan, mintha belső, drámai monológot olvasnánk, így a regény természeténél fogva mellőzi a hosszas magyarázkodást, ám annál nagyobb hangsúlyt helyez az érzelmekre és a személyes nézőpontra, amivel aztán nagyon könnyű gyorsan azonosulni. A szabad vers szerkezete továbbá néha azt az érzést kelti, hogy csak a gondolatok felét halljuk. Az ikrek különösen mély kapcsolata kiolvasható a sorok közti szünetekből, amelyek mintha azért lennének ott, mert Tippi kiegészíti és befejezi a testvére mondatait.
A többi karakter ábrázolása hasonlóan mesteri minimalizmussal történik. Hosszú oldalakat lehetne megtölteni a rengeteg nehézséggel, amit egy „fogyatékos” gyerek felnevelése okoz a családnak, kezdve az egészségügyi ellátás árától az érzelmi megterhelésen keresztül a véget nem érő szorongásig és félelemig. Talán pont az ilyen jellegű leírást ellenpontozni kívánva, Crossan fordított nézőpontján át Grace és Tippi állapota kevéssé játszik aktív szerepet a családi konfliktusokban. Az apjuk keservesen küzd, hogy munkát találjon és a kudarcok elől az ivásba menekül. A lányok húga balett táncos szeretne lenni, ezáltal fokozatosan étkezési zavarok, majd anorexia alakul ki nála, amely a táncosok között különösen gyakori. Mindeközben az anya elkeseredetten próbálja egyben tartani a családot, sokszor úgy tűnik, hogy az ikrek állapota csak egy a sok probléma közül, ráadásul nem is mindig a legégetőbb. A verses forma által villanóképekben látjuk mindezt, megjegyzésekből, mozdulatokból áll össze az ikreket körülvevő világ, amelyet akárhogy is nézünk, nagyrészt mindennapi küzdelmek alkotnak.
Végső soron a One egyfajta kettős látást hoz létre az olvasóban. Egyrészt azt mutatja be, hogy Grace és Tippi bizonyos szempontból ugyanolyan kamaszok, mint bárki más és az érzelmeikkel, gondolataikkal bárki könnyen azonosulhat. Másrészt viszont azt is kiemeli, hogy mennyire másképp néz ki a világ olyasvalakinek a szemszögéből, aki nagyban különbözik tőlünk. A betegség és fogyatékosság kérdéskörével túl kevés ifjúsági mű foglalkozik, ezzel is mutatván, hogy mennyire perifériára szorulnak azok, akiknek az egészségügyi állapotuk eltér a „normálistól”. Az egészséges és a beteg definitív kategóriái egyszerű nézőpontváltással lebonthatóak, és a One le is bontja őket, méghozzá páratlan eleganciával.
A regény idén magyarul is elérhetővé vált, Szabó T. Anna frodításában.
