Szerencsi István: Odakint sötétedik (Csernobil 30 novellapályázat – 3. helyezett)

Jelenlegi hely

Szerző Próza Nostra On the

Csernobil 30Június folyamán közzétesszük az oldalon a Csernobil 30 – Az atomkatasztrófa gyermekei című novellapályázatunkon dobogós helyezést elért szövegeket. Ezek a szövegek szerkesztetlenek, úgy kerülnek elétek, ahogyan azt a zsűri is megkapta. Az ingyenesen letölthető e-kötetbe, mely a legjobb – nagyjából tucatnyi – írásokat tartalmazza majd, már a szerkesztett változatok kerülnek be.

Következzen a harmadik helyezést elért novella.

 

Szerencsi István: Odakint sötétedik

 

Oroszország, 2016

A vonat teljes sebességgel rontott neki a téli estének. Egy negyvenes ült az utolsó kocsiban, gondolataiba merülve. Egy alacsony, köpcös ember lépett be. Ma is, mint már nagyon régóta. Ezt mindenki tudja, aki minden nap együtt zötykölődik vele. A negyvenes is. Erre visz az útja, reggel-este. Négy hónappal azelőtt állást váltott, és azóta később megy haza. Nem szereti az új munkáját, bár a régiért sem rajongott túlságosan. Több munka, több pénz. A pénz… Egyedül az képes elvinni őket arról a környékről. A nap végére sokszor fáradt és ideges, utána semmi hasznosat nem tud csinálni utazás alatt. Pedig tanulhatna, olvashatna, hallgathatna zenét, bugyuta vagy éppen fejlesztő játékokkal múlathatná az időt. Ehelyett a gondolatai a főnök, a munka, az ügyfelek körül keringenek. A pénz…

Bumm! Elsodorja a könyökét egy koszlott tasak, ami hajdanán büszkén hirdette viselője fehérneműjét. Rögtön látszott, hogy már nem arra használják. Egy nő nem lehet ennyire igénytelen, ha egyszer közszemlére teszi az ízlését.

„Ja, csak az öreg.” jut eszébe azonnal. Gondolatban megfejeli még azzal, hogy „a fene enné meg az ilyen figyelmetlen gazembereket!”

Hátulról még látja a csörtető alakot. Két hatalmas szatyor a kezében, a szatyrokban üres alumínium dobozok zörögtek.

 

Az öreg a többi utasba is bele-beleütközött. Ma is, mint már annyi ideje. Kiment a hátsó ajtón és benyitott az utolsó szakaszba. Akárcsak az előző nap. Keresett valakit. Ugyanott, ugyanakkor. Nem állt lesben, hanem a leszállása előtti utolsó megállónál megindult, átmasírozott a vonaton. Őszülő, kopasz fején haja tüskére nyírva, bajusza széles, legörbülő. Mokány, nem szívesen szkanderozna vele az ember. Csövesnek túl elegáns, nyugdíjasnak túl magabiztos.

A negyvenest persze nem ez érdekli, mindig azon a kis közjátékon rágódik. Az öreg már máskor is elsodorta a szatyorral, a könyökével, vagy a kabátjával. Először egyszerűen zavarta. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre jobban idegesítette. Egy negyvenes persze már nem húszas, hogy ”ügyet csinálna” belőle. Tudta, ha leszáll a vonatról, legalább 24 óráig nem látja majd. Hiába volt két fejjel magasabb, inkább kitért az útjából. Estére már nem csinál magának problémát az ember.

 

Az öreg, akár a kakukkos óra, egy bizonyos állomás után kivágta az ajtót, és belépett. Ma is. Akárcsak tegnap, sőt holnap is. Ha erre hamarabb rájön, nem maradt volna fenn egyszer a vonaton. Csak ezt az embert kell figyelnie. Nyugodtan belemerülhet egy könyvbe, hallgathat valamit fülhallgatón, mikor elviharzik mellette a kopott fekete bőrkabátos, ideje szedelődzködni.

Valahol a századik nap környékén azonban egyszerre két dolog is megzavarja a hazautak bénult nyugalmát. Az öreg teljes erőből elsodorja, és ugyanazzal a lendülettel rátalál arra, akit mindig is keresett. A negyvenes egyik ámulatból a másikba esik. Tátott szájjal nézi, ahogy az a kezébe nyom egy még nála is toprongyosabb alaknak egy tele doboz sört, váltanak pár sietős szót, mielőtt a vonat beállna a megállóba.

- Tudod, ezen most sokan vannak, de hamar át kell szállni a visszafelé menőre.

- És, jó napod volt?

- Látod.

Miközben beszélt, megrázta a batyut, mire a dobozok úgy zörrentek meg, mint egy „hippi“ szélharang.

A mellette álldogáló kiégett negyvenes ekkor végre megkapta a választ a kérdéseire. Az persze egyedül az ő hibája, hogy ebben a száz napban nem a megfelelő kérdéseket tette fel. Száz találkozásnak mindenre elégnek kellene lennie. Két ember egy életre szóló házasságot köt, száz előadás egy teljes kurzus átadására elég bármelyik egyetemen, száz nap után egy újszülött rámosolyog a szüleire. A negyvenes nem tudta meg, hogy az idős embert Iván Nyikolajevics Volkovnak hívták, hogy akaratán kívül belesodródott valamibe, ami a világon a legnagyobb ipari katasztrófa volt, ráadásul nukleáris baleset. Nincs ráírva az arcára, sőt a Geiger-Müller számláló sem mutatná ki. Átlagos toprongyos öreg. Ha a negyvenes nem vigyáz, maga is könnyen ilyen helyzetbe kerülhet később. Ezt persze nem tudhatja, elvégre mindent ő sem tudhat...

 

-O-

 

Szovjetunió, 1986

- Ne haragudj, Iván, mindent én sem tudhatok...

- Értsd meg, már majdnem elutaztam. A sógorék már várnak, ott lesz az egész család, nagyszülők, unokák.

- Nincs mit tenni, feladatunk van. Veszélyes, de egy hét múlva szabad vagy.

A kérdés igazából felesleges volt. Pjotr is ment, mint ahogy az egész kollektíva. Baj volt, segíteni kellett. Az ember önmagában semmi, a boldogulása a közösségtől függ.

- Hé Iván, mit bámulsz? Szépen eltesszük magunkat holnapra, és rögtön okosabbak leszünk.

Mivel nem lett volna értelme hazamenni, az emberek pokrócokon aludtak a Komplexumban. Az ő csapatuk a kantinban kapott helyet. Jó hely. Közel a víz és a mosdó is. A végeérhetetlen éjszaka elmúltával úgy kelt fel, mint aki verekedett - itt fájt, ott fájt... Az embereket három (nagy) csoportba osztották: tisztálkodás, reggelizés, várakozás.

Iván csoportja volt az első. Bevezették őket egy nagyobb műhelybe, ami tele volt nagy fémlemezekkel. Messziről ezek akár vasból is lehettek volna, de volt bennük valami furcsa. Máshogy hajlottak, egy kicsit más volt a színük, nem járta át a levegőt a rozsda jellegzetes szaga sem. Kétségeit hamar eloszlatták. Egy tiszt rövid, pattogós eligazítást tartott.

- Elvtársak!

Mint tudjátok, elhárítottuk a katasztrófát, ami az országot, sőt az egész világot fenyegette. Most azon vagyunk, hogy tökéletesen elzárjuk a Reaktort, ehhez azonban le kell takarítanunk a Csarnok tetejét. Az idő sürget, nincs időnk gépekkel kísérletezni. Annyi a feladat, hogy lapáttal ledobáljátok a törmeléket a tető peremén.

A műhelyben található ólomlemezekből mindenki szabja le a megfelelő méretű darabot, és technikusaink útmutatása alapján csinálja meg a védő öltözékét.

 

Az emberek különösebb kérdezősködés nélkül nekiláttak a munkának. Nem lehetett azt mondani, hogy jókedvűen, hiszen érezték, hogy valami baj van. Ha nem lett volna baj, nem hívják be a tartalékosokat. Aki kész volt, visszament a „körletébe”. A nap többi részében erőt gyűjtöttek a másnapra. Mintha ez lehetséges volna…

Másnap a tiszt újabb eligazítást tartott nekik.

- Bajtársak!

A helyzet komoly, de nem kezelhetetlen. Magam is voltam fenn tegnap a technikusokkal. Semmi veszélyes nincs azon a tetőn. Önök kiszaladnak, felvesznek a lapátra egy kis törmeléket, ledobják és jönnek is vissza. A tudósaink mindent kiszámítottak. A tető mindkét oldalán 3 percük van, hogy takarítsanak, a közepén van egy rész, ahol egyetlen percet lehetnek. Mindent felmértünk és a megfelelő intézkedéseket meghoztuk. Kérdés van?

Nem volt. Aki itt kérdez, az nemcsak katonának alkalmatlan, hanem állampolgárnak is.

A behívott embertömeg nagyságát elnézve a tiszt jobban járt volna egy papagájjal. Ha napjában hússzor nem mondta ezt el, akkor egyszer sem…

A felvonó modern volt, nagy, üzembiztos. Nem sajnálták a pénzt. A nyíló ajtó olyan volt, mint egy hatalmas állat, ami kitátja a száját. Az emberek özönlöttek befelé. Egy nagy kattanás, egy heves rándítás és indultak felfelé. Iván hálás volt, hogy nem ebben a hacukában kell lépcsőznie. Akármennyire vékonyak voltak a lemezek, volt vagy 25 kg a szerelés. Ha lett volna érzéke a költészethez, bizonyosan valami modern kori páncélos lovaghoz hasonlítja magát. A helyzetben azonban semmi költői nem volt. Ott rázta őket a felvonó, a lámpa jellegtelen hideg fényt árasztott, a falra írt vicces feliratokat szorgos kezek megpróbálták eltüntetni. Az apró, halvány betűk immár csak arra voltak jók, hogy a szeme elbotlott bennük, nem hagyták tovasiklani a tekintetét. Felértek. A tiszt már nem volt velük, de lenn alaposan elmagyarázta, hogy a duda hangjára kell nagyon figyelni. Meg arra, nehogy elessenek…

BÚ!

Megszólalt a duda. Futólépésben kimentek a sátorlapokból hevenyészett tető alól.

Körben szabályos tárgyak szabálytalan roncsai. Ezek a darabok is hasonlítanak egy kicsit a vasra, de a színük ismét más. Nem is vas, nem is ólom. Pjotr és társai elütöttek a környezetüktől. Ez jó, ezek szerint legalább egymást látják. A törmelék súlya szerencsére egyáltalán nem hasonlított az óloméra. Belecsúsztatta a lapátot a kupacba, és rohant. Meglendítette a lapátot és csak annyira nézte, hogy esik-e lefele. Az ólom íze mindennél undorítóbb volt. A vas is fémes, de abban van egy kis fűszeres „zamat”. Az ólom inkább „jeges”, csípős. Minden érzékét lekötötte. Na, még egy lapát. Alányúl, szalad, hajít. Egy pillanatra ellenőrzi a szemét útját, rohan vissza. Talán még egy körre futja az időből.

BÚ!

Nem sikerült, pedig már ment vele tovább. Ledobta, ahol volt, és iszkolt vissza.

 

Fürdés. Ki tudja, hányadjára sikálták le egymás hátát. A szappan, a kefe inkább lovaknak volt kitalálva. „Mindegy, testvér, ezt magadért teszed! A haza már most is hálás.” Még egy-két ilyen menet és mehetnek haza. Csipp-csöpp-csepp-csepp. A zuhanyzó az öblítések között csak csepegett. Na, még egy adag szappan. Iván sosem volt finnyás, ezt a szovjet emberekről igazán nem lehetett elmondani, de a szappannak ezt a szagát sehogy nem tudta a “tisztasággal” kapcsolatba hozni. Az egyik fiú elesett ”Odafent”. Szegény Vologya nagyon meg volt ijedve. A forró zuhany alatt is reszketett, mint a nyárfalevél. A tapasztaltabbak nyugtatgatták: minden ruhát a lehető legrövidebb idő alatt levetett magáról, alaposan lemosták, felajánlották, hogy lenyírják a haját is, ha kell...

Egy-két tréfamester este “bedobta” magát, de valahogy nem bírt az az egymást ugrató, harsány légkör kialakulni, ami életerős fiatal férfiak között automatikusan létrejön. Mindenki elgyötört volt, csak az ételre és az alvásra gondolt. Ha volt is olyan, aki elgondolkodik rajta, hogy két-három lapátnyi törmelék lehajigálásától ugyan mi bajuk lehetne, nem tette.

Iván reggelre kelve az előző hajnalról ismerős érzést szinte felüdülésnek vette. Telik a hét… Lassan, de biztosan. Az esze azonban nem járhat állandóan a feladat utáni dolgokon. Ez méltatlan lenne magával szemben, a bajtársakkal szemben. Ahogy körülnézett, nem látott senkit, aki vonakodott volna a feladattól. Nem is rágódott hát ezen többet, igyekezett a csoport elejére kerülni.

Most nyílik a felvonó ajtaja, elbődül a duda, szaladnak. Ismerős táj, a grafit fémességét elveszi a sok por. Lapát, lépés. Már van egy folyosó, azon könnyebb szaladni. Második lapát. Futás, hajítás. A peremen túlment; remek, futás vissza. Az egész egy egy jól koreografált társastáncra emlékeztet. Az emberek csak annyiban igazodnak egymáshoz, hogy ne ütközzenek össze. Egy lapátnyi rend még semmi, nincs látszatja. Mégis, ha legközelebb feljut a Tetőre, olyan, ahogy az erek hálóznak be egy levelet, szinte életre kel.

Naponta két-három kör, két-három lapátnyi mocsokkal kevesebb. Egyre többen nyírják le a hajukat. Akár bevonuláskor...

A harmadik nap olyan, mint az előző, vagy a következő. A sziréna hangja, az ólom íze és súlya, futás, fürdés. Az evés és alvás csak arra jó, hogy tagolja a napot...

Odakint még mindig az a szürkeség, ami már bennük is megtelepedett. A hófehér falak és csempék üdítőek és tiszták voltak. Biztonságot adtak. Sőt, életet...

A negyedik reggel pont úgy érzi magát, akár a harmadik este. Semmi ereje nincs. A mellette állók támogatják. A nevüket sem tudja. Sokkal úgysem találkozik már. Marad tehát a bal oldali Lobonc a jobb oldali meg Colos. Egyikük a maga egyszerű módján próbál meg lelket önteni belé.

- Gyere, Ficsúr, már nincs sok hátra…

Ficsúr pedig ment. Minek ellenkezzen? A munka ellen nincs értelme, a név ellen pedig felesleges. Felöltötte, fellapátolta, ledobta, levetette, megmosta, levakarta, megkavarta, megette, megvetette, lehunyta.

 

- Iván, gyere, segíts!

„Ki az az Iván? Ha rázogatják, nem találja ki soha”

- Iván, kérlek, Szúnyog hány…

- Ki?!

- Tudod, Vologya. Gyere, segíts!

Iván kinyitotta a szemét. Barátja, Pjotr állt előtte. A hangja megértő és szelíd volt, de a testtartása kifejezetten sürgető volt.

Feltápászkodott, megragadták szegény kölköt, elvitték a rendelőbe.

Vologya arca sárgás, szemei mélyen ülnek a két monoklija mélyén, a pizsamája úgy tapadt rá, mint valami múmiára. Az ügyeletes személyzet rövid úton elzavarta őket. Mentek dolgukra.

 

Lift, rohanás. Ólomsúly rajtuk és bennük. Szürkébe öltöztek, hátha elvegyülhetnek a sugárzó törmelékkel, nehogy észrevegye őket a Halál…

Vége hát. Öt nap. Sok az öt nap egy ember életében? Általában nem sok, de ezt életük végéig nem felejtik.

Búcsúzáskor maga a Tábornok köszöni meg a Bajtársak áldozatos munkáját. Oklevél, készpénz, kézfogás. Mehet mindenki haza. Erre vártak ezen a végtelenül hosszú öt napon, mégsem tudnak neki örülni. Úgy érzik, mintha minden nap vért adtak volna. Egyszerűen elfogytak...

Az köszöntés kurtán-furcsán ért véget. Hova ez a nagy sietség?! Mintha ők is sugároznának… Szúnyogot sem látta, bár ebben a kavarodásban nem is csoda.

Ráérősen hazament, a munkahelyén nem is kellett megküzdeni a szabadságért. Elment hát a rokonokhoz. A szabadság véget ért, aztán lassan az év is. Apró örömök, apró problémák. El tudtak költözni a szülőktől. Igaz, a második gyerek nem „akart összejönni”, de a kis Maria nagyon szépen fejlődött.

Az ország éppen zuhant bele a kapitalista átmenetbe, mikor Pjotr eltűnt a munkahelyéről. Mire rátalált, már a Moszkvai 6-os klinikán volt. „Azon” az osztályon…

Ivánt nagyon feszélyezte a zakó, amit az asszony ráerőltetett a látogatás alkalmára.

„Azzal a kopott bőrkabátoddal már a portán sem jutsz túl!” mondogatta neki. Ha kicsit nem figyel oda, még meg is fésülik…

Tanácstalanul szorongatta a papírzacskót, benne az elmaradhatatlan déligyümölccsel.

Pjotr csak árnyéka volt önmagának. Hat hét alatt húsz kilót fogyott, haja semmi, a vénái, mint kék indák hálózták be a testét.

- Mi tetszik, Ficsúr?

- Ne mondd már, Petya. Senki sem hív így.

Pjotr nem zavartatta magát.

- Tudod, hogy a Likvidátorok mind itt kötnek ki?

- Ez butaság, én például csak látogatóba jöttem… Nem lehet mindenki beteg…

- Várd ki a sorod. A Kaszás előbb velünk foglalkozik, minek kapkodni?

Furcsa, de ezt sem keserűen mondta. Ilyen ez a Petya! Nyugodt, tárgyilagos. Semmi felesleges mozdulat, semmi „dráma”. A higgadt közlésben azonban sajnos benne volt valami megfellebbezhetetlen. Ez az ember tudta…

- Ne add fel ilyen könnyen. A megfelelő helyen vagy, a baj sem nagy, különben régen halottak lennénk.

Pjotr ferde vigyorral hallgatta barátja mondókáját. Ivan akarta, sőt hitte, hogy lehetséges, amit mond.

- Hazudj még egy kicsit. Neked is biztos van valami bajod. Az a gyilkos tető senkinek nem kegyelmezett!

Hogyne lett volna… Csak éppen nem verte nagydobra.

„Idegrendszeri tünetegyüttes”, ezt írta az orvos a beutalójára. Ez ugyan semmit nem jelent, de az annál inkább, hogy minden előjel nélkül annyira nyilall a testében valami, hogy feljajdul. Ez sofőrként, semmiképpen sem engedhető meg. Most már tudja… Azon a hosszú úton látta felé vágtatni azt a hatalmas fát… Még jól is járt, hogy ezért leszázalékolták. A sugárfertőzést inkább eltusolták volna. Rendszeresen járt infúziós kúrákra. Tíz napos fehér, egyhangú szeánszok voltak ezek. Immunerősítő és értágító be, idő ki. Ugyanaz a nóta. A második nap pont olyan volt, mint az első, sőt pont olyan, mint a harmadik, vagy negyedik. A végén kitették a szűrét, mert kellett a hely az igazi betegeknek.

- Hé, Ficsúr! Akarsz róla beszélni?

Megint az a szemtelen vigyor.

- Nem, haver. Legalábbis nem itt. Meggyógyulsz gyorsan, beülünk egy sörre, és megbeszéljük.

- Áll az alku. Látni sem bírom már ezeket a falakat…

Ivánnak semmi értelmes nem jutott eszébe. Üldögélt még félszegen egy órát a beteg mellett, hagyta, hogy az beszéljen, tévét nézzen, aztán elsomfordált.

 

Lassan a veteránok is egymásra találtak. Hol a kilinccsel egymásnak adogatták meg a címüket, hol egyenesen a kórház adatbázisába kerültek, mint „közeli hozzátartozók”.

A találkozók eleinte nem voltak valami érdekesek. Sokakkal nem ugyanabban a műszakban szolgált, mások folyton csak panaszkodtak. Az első találkozók óvatos puhatolózásai után tudtak végre igazi csoporttá válni.

És persze mindig meggyászoltak valakit…

Még ha Csernobil előtt semmi közük nem is volt egymáshoz, vértestvérekké váltak abban a pár napban és közös sorson osztoznak az utóbbi évtizedekben. Nemcsak senkijük nincs, de megérteni sem fogja őket senki. Legyen bármilyen megterhelő, a végsőkig kitartanak egymás mellett.

 

Két év múlva megint találkoztak Petyával. Ugyanott, ugyanabban a felállásban.

- Szevasz, Ficsúr! De jól nézel ki!

- Te is, Vigyori!

- Csak jönne már a nővérke…

- Akkor jobban néznél ki?

- Nem, de beadhatná már a mai infúziót…

- Nézzenek oda! Mi lehet abban az infúzióban? Morfin?

- Ott még nem tartunk… Kemó. Ha még nem próbáltad ki, nem is éltél.

- Kösz, de egy Bambi jobban esne.

- Nekem is! Üsse kő, jöhet csövön át is!

Odaintette Ivánt és bizalmaskodó arccal a fülébe súgott.

- Cimbora, ha ebből kigyógyulok, soha többé nem leszek beteg!

Iván a kirobbanni készülő nevetéssel küzdött. Tudta, hogy nem illik a helyzethez ez a viselkedés, nem is volt jókedve, de nem tehetett róla, Petyának az idétlenséget súroló kis viccei legendásak voltak.

Iván a beálló csöndben az infúziót hallgatta: Csipp-csöpp, pötty-pötty, csepp. Csepp.

 

Az ingerszegény környezetben elnyomta az álom.

Arra riadt, hogy rázogatják a vállát.

-Keljen fel, kérem! Vége a látogatási időnek. Láthatja, beesteledett...

- Mikor jöhetek holnap?

A nővér fáradtan gesztikulált munka közben.

- Ne jöjjön túl korán. Hétkor jön a nappalos műszak, kilenckor vizit.

Iván megköszönte, elbúcsúzott, bár ezt inkább csak sejteni lehetett abból a zavart motyogásból, amit végül kipréselt magából. Hazabotorkált, valahogy elaludt.

Álmában megint érezte az ólom ízét a szájában, miközben egy hegyet akart beletaszítani egy szakadékba. Megszólalt a sziréna, rohant volna vissza, de nem volt ismerős a hely. Kis idő múlva rájött, hogy nem a sziréna hangját hallja. A telefon csörgött kitartóan. Valahogy felvette. A másik oldalon vagy nagyon türelmes emberek lehettek, vagy nagyon fontos mondanivalójuk volt.

-  Iván Nyikolajevics Volkov?

- Igen.

- Sajnálattal közöljük, hogy a barátja az éjjel elhunyt.

Valahogy megköszönte az értesítést, a kagylót már nem tudta visszatenni a helyére.

A szájában valami vegyszeres íz kezdett szétterjedni. A szoba elhomályosult előtte. Mozdulni képtelen. Miközben küzd, hogy ebből a burokból kiszabaduljon, visszatér a hallása. Pötty-csepp. Csepp… Pötty-pötty… Csepp. Csepp. Csepp.

Könnyek...

„A könny a lélek vérzése. Hadd folyjon, tisztítsa ki a sebet, ami a lényünk elszakadásakor esik.”

„Szép gondolat, elmondom a társaknak a jövő hónapban!” fogadkozik magában.

 

Elment a temetésre, éldegélt, kapott egy határozatot, hogy az állam az ő nyugdíján spórol egy kicsit; gyűjtögetett, eladott, vett.

Teltek-múltak a napok. Gyakorolta a búcsúztatóra a szöveget. Volt pár olyan jó fordulat, mint

„Petya mindig mutatta az utat, segített minket”, vagy „Aki mindent elengedett, semmire nincs szüksége”, de még nem volt elégedett az eredménnyel.

Keményen dolgozó, egyszerű ember volt. Minden szóért megharcolt, hogy elmondhassa a többi veteránnak a jövő hónapban.

Más nem számított. Alumínium doboz van elég...

 

-o-

 

A negyvenes a vonat után még buszra szállt. A régi járgány a sötétben darálta a métereket, lényéről ledörzsölve az érzéseit, gondolatait.

Megcsörrent egy szatyor.

„Az öreg!” - jutott eszébe hirtelen.

Szerencsi István

„Holnap, megmondom neki!” - bizonygatta magában.

 

A negyvenes tényleg nem tudhatott mindent, mégis… Száz nap az száz nap...

--------------------------------------------------------------------------------------------------

A szerzőről:

 

Szerencsi István
 

"Munkaidőben IT üzemeltető vagyok. Ez a dolog valahol a Commodore 64-es
géppel indult. A régi játékokat már nagyon ritkán töltöm be, de ezeket
a zenéket még mindig szívesen hallgatom. Nagyon szeretek olvasni,
szinte minden érdekel. Szeretek még az erdőben bóklászni. Itt még
sosem tévedtem el, bár a helyes utat néha nehezebb volt megtalálni..."