Kicsit olyan ez a könyv, mint egy Shakespeare királydráma: rengeteg a halott és csak nyomokban tartalmaz szimpatikus karaktereket. Itt azonban nagyjából meg is áll a hasonlóság; Chuck Wendig persze így is örülhet, hogy egy platformra került az angol nyelv mesterével. Egyébként nehéz eldönteni, hogy ki a legtaszítóbb szereplő ebben a könyvben, mert van belőlük bőven. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, és döntenem kellene, talán azt mondanám, a főszereplő Miriam az egyik legkevésbé szimpatikus karakter. Cinikus, fanyar humort szántak neki, ami működhetne jól, sajnos azonban minden olyasmi, ami szerethetővé tenné a megszólalásait, hiányzik belőle.
A Vészmadarak főszereplőjét különös képességgel verte meg a sors. Amint hozzáér valakihez, Miriam előtt leperegnek az illető jövőbeni utolsó percei, így pontosan tudja, hogy az adott személy mikor, hol és hogyan hal meg. Lássuk be, egy ilyen képesség bárkit cinikussá, kiégetté és antiszociálissá tenne. Ezzel nincs is probléma, Miriam ebből a szempontból kifejezetten autentikus karakter. Fatalizmusa abból a közölhetetlen tapasztalatból ered, amellyel teljesen egyedül van a világban. Mivel azonban Wendig láthatóan nem egy igazán sötét lélektani thrillert akart írni, ezért humorral és lazasággal igyekszik oldani a feszültséget. A Vészmadarak sokkal jobb könyv lehetne, ha nem tenné ezt. A sötét, komor részek minden erőlködés nélkül, jól működnek, nem úgy a baljós atmoszférát ellenpontozni szándékozó lazább epizódok, amelyek kifejezetten izzadtságszagúak. Leginkább a lazának szánt szövegek, poénok nyelvi megoldása tűnik működésképtelennek: az emberek egyszerűen nem beszélnek úgy, ahogyan időnként ebben a könyvben, s ez a magyar fordításban is szembetűnő.
Az alapszituáció szerint Miriam a végtelennek tűnő amerikai autópályák mentén vándorol céltalanul, miközben napról napra az utakon közlekedők átveréséből, vagy nyílt lehúzásából tartja fenn magát. Amerikának ebben az ismeretlenebb, kevésbé megkapó, ám sajátos törvények szerint működő komplex világában meglepően nagy élmény elmerülni. A kamionosok, hobók, motoros bandák, bűnözők és a magányos sorozatgyilkosok otthona ez az úthálózat – legalábbis a könyv logikája szerint – ezek pedig egy idegen, az egyszeri olvasó számára élhetetlennek tűnő világot alkotnak, mely azonban vonzó annyira, hogy megragadja és fogva tartsa az érdeklődését.
Ennek a világnak a lakója tehát Miriam, aki egy nap hozzáér egy ismeretlen kamionoshoz, akinek végignézi utolsó perceit. Legnagyobb megdöbbenésére a férfi erőszakos halált hal harminc nap múlva, de még ennél is felkavaróbb a számára az, hogy az ő nevét mondja ki halála pillanatában, holott még nem is ismerik egymást. A lány igyekszik a lehető legmesszebb kerülni a férfitől, remélve, hogy megakadályozhatja sorsuk összefonódását, noha ebben ő maga sem hisz igazán. Számtalan alkalommal próbálta megmenteni az embereket, akiknek végignézte a halálát, ám gyakran éppen az ő beavatkozása vezetett a tragédiához. Az évek során megtanulta, hogy minden erőfeszítés hasztalan, senki nem kerülheti el a sorsát, az ellenállás csupán megnehezíti vagy éppen felgyorsítja az elkerülhetetlent. Efféle tapasztalatokkal a háta mögött szinte természetes, hogy Miriam mindent felülíró nihilizmust növesztett magának. Ez az eset azonban más. A következő egy hónapban olyan események kell, hogy történjenek, melyek valamilyen módon tevékeny részesévé teszik őt a kamionos halálának.
A regény az abból fakadó feszültségre épít, hogy ismerjük a történet végét, ám az oda vezető lépésekkel nem vagyunk tisztában, ahogyan a főszereplő sem. Emiatt pedig végig képes fenntartani a feszültséget a szöveg, ami a maga 300 oldalával egyébként is feszes. Bár az atmoszféra sötét, melyet a szókimondó szövegek és a sok erőszak csak elmélyít, a jelenetek mégsem naturálisak, nincsenek gore elemek, ez pedig érzésem szerint jót tett a regénynek. A sötét hangulat nem a sok vérből táplálkozik, hanem abból, hogy minden fontosabb szereplő tragikusan lecsúszott figura, akinek általában valamilyen függősége van. Semmiben nem reménykedhetnek, ami jobbá fordítaná a sorsukat, ők maguk pedig csupa olyasmit tesznek, amivel csak rontanak a körülményeken.
A regény prózája egyenletes: egészen jó mondatok és néhány kifejezetten találó metafora is előfordul a szövegben. A legérdekesebb történetelemek természetesen azok, amelyekben Miriam az emberek jövőbeli végzetét nézi végig. Hátborzongató, milyen formagazdag a halál.
Külső megjelenését tekintve a kötet hozza a Fumax Kiadótól általában megszokott magas színvonalat. A borítófestmény kifejezetten hangulatos, a fekete-fehér kép használata a vörössel szedett címmel, nemcsak jól mutat, de illik is a regény atmoszférájához.
Összefoglalva tehát a Vészmadarak egészen emlékezetes regény, amelynek hangulatát időnként elhalványítja a csikorgó humor, amely oldani hivatott a feszültséget. Újfent meggyőzött arról, hogy megéri figyelemmel követni a Fumax Thriller-sorozat köteteit. Hamarosan olvashatjátok is véleményünket Scott Hawkins Égett-hegyi könyvtáráról és Peter Clines 14 című regényéről, a sorozatot indító Madarak a dobozbanról pedig itt találjátok a kritikánkat, a Miriam Black-sorozat második kötete pedig a Könyvfesztiválra jelenik meg.
