Patrick Rothfuss 2007-ben adta ki angolul A szél neve című könyvétt, 2009-ben Bihari György fordította le, majd a Gabo kiadó jelentette meg ugyanabban az évben, majd 2014-ben újra kiadták. Az amerikai kortárs epikus fantasy mesterműveként tartják számon A királygyilkos krónikája trilógiát. Az első kötet a főszereplő, Kvothe felcseperedését, egyetemi gólyaévét meséli el, mindezt egy jól ismert toposzt használva: egy isten háta mögötti helység kocsmájában egy kupa alkohol mellől, ahol a minden szinten sikeres főhős tollba mondja az életét.
Tett (vagy állítólagos tett), szóbeszéd, mendemonda majd végül legenda. Mire egy történet eléri ezt, a látszólagos utolsó állomását, addigra a mesélők és továbbadók fantáziája újabb rétegekkel gazdagítják a történteket. Ez a fejlődési ív hézagos, visszafejthetetlen és ellenőrizhetetlen. A regényíró erre a folyamatra mutat rá, illetve arra: „mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük fel magunkat” (804).
Kvothe meséje keretes történet – a kocsma helyszíne mindig visszatér. Az első történetszál szerint a híres Kvothe, akit Kote néven ismernek és a Jelkő fogadó kocsmárosaként talált helyet a közösségben, a tévedhetetlen Krónikásnak adja tovább eddigi életének eseményeit, ami három napot vesz igénybe. A második szál a fiatal Kvothe életét követi időrendben, felfejtve a titkokat és egyszerű magyarázatokkal szolgálva a volt színész, utcagyerek, leendő arkanista életéből. A harmadik narratív szint pedig egy nem összefüggő, a fantasy világ felépülését, mitológiájának hihetőbbé tételét segítő legendák összességéből épül fel.
A mesélés eme ősi aktusában a történet, a beszéd és a mesélő a főszereplők - mindvégig hangsúlyos figyelmet kapnak - s emiatt a színház metaforája, a látszat és valóság párosa fontos szerepet tölt be a narratívában. Kvothe az ismert és elismert Edema Ruh vándorló trupp tagjaként kezdi pályafutását. Apjától és anyjától, akik a csapat kiemelkedő színészei voltak, tanulja a mesterség fortélyait. Más jellegű, tárgyi tudása pedig egy kóbor arkanistától, Abenthytől származik, aki biztatja őt, hogy menjen az Egyetemre, hiszen a fiú hihetetlen gyorsasággal tanul. A Kvothe vágyait tápláló kíváncsiság, még nyers, emiatt nem tudja, hogy esetenként milyen veszélyekkel jár a tudás, ahogyan szülei is félredobják óvatosságukat, és emiatt hibáznak, mikor egy régóta elfeledett dal szétszórt darabjait próbálják újra összerakni. A mitológia életre kel és bosszút áll az őt háborgató életen. A Chandrian szörny lemészárolja a családot és a társulatot, egyedül Kvothét hagyva életben. Az újdonsült árva útnak indul, hogy elérje célját: az Egyetemet, ahol a Könyvtárban mindenekelőtt szülei gyilkosainak rejtélyét akarja kutatni.
A kamaszkorú fiú főhős és a varázsiskola miatt J. K. Rowling Harry Potter-sorozata juthat az olvasó eszébe. Ez a párhuzam többé-kevésbé meg is állja a helyét, azonban Kvothe sokkal céltudatosabb és több önbizalma van, mint Harrynek. Rothfuss hőse megjelenésében kilóg a tömegből, „igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng” (10), továbbá minden képességének köszönhetően átlagon felüli. Ide sorolható, a már korábban megszerzett mesterségbeli tudása, a színészet, amit tökélyre fejleszt – az önmagával kapcsolatos pletykák irányítására odafigyel, hírét gondosan építgeti az Egyetem falain belül: minél vaskosabb, annál inkább kapóra jön. A mindennapi túlélést már utcagyerekként kénytelen megtanulni Tarbean utcáin, amit később hallgatói évei alatt kamatoztatni is tud egy Ambrose nevű nemessel folytatott küzdelmei során. Az olvasó szinte már túlzottan tökéletesnek ítélheti őt. Kvothe töretlen hittel ragaszkodik kiválasztottságához, mégis még mindig kezdő, így többnyire türelmetlensége, kapkodása és tapasztalatlansága sodorja veszélyes helyzetekbe.
A másik nemmel való első, komolyabbnak, a kötet alapján életre szólónak tekinthető ismerkedése az Egyetemre vezető úton történik. Félszeg érdeklődésének, majd udvarlásának tárgya Denna. A lány szintén nagy magabiztosságról tesz tanúbizonyságot, tisztában van azzal, hogy a férfiak, köztük a főhős, bomlanak utána, és ezt ki is használja. Partnereit kedve szerint használó hősnőről van szó, aki azonban mindig vissza-visszatér a főhős életébe. A páros tettei, véletlenszerű találkozásai és az egymás utáni olthatatlan érdeklődés alakítják ezt a kapcsolatot, amiben nem a férfi van fölényben. Ahogyan Kvothe meg is jegyzi egyik barátjának: „Denna nem gonosz, nem aljas, nem gyűlölködő. Csak kegyetlen.” (797. o.).
A szél neve témájává emeli a mesemondást, s annak két eszközét, a beszédet és az írást: folyamatosan a Mit? és a Hogyan?, illetőleg az emlékezés foglalkoztatja. Roppantul fontos a kötet által létrehozott világban a dolgok pontos megnevezése, ahogyan a kötetcím és a 14. fejezet címe (A szél neve) is utal erre. Ugyanilyen igényességre kell törekedni a lejegyzés esetében is, így az emlékezés és a továbbörökítés aktusa nem kérdőjeleződik meg. Ha az emlék illetéktelenek kezébe jut, akkor az új tulajdonosok élete veszélyben van. Emiatt pedig a karakterek szükségesnek érzik, hogy ne lehessen őket egyszerűen nevesíteni. Kvothénak is és Dennának is legalább öt neve van. A legpontosabban egy egyetemi tanár foglalja össze ezt a kapcsolatot: „a szó nem más, mint festett tűz. A név pedig maga a tűz.” (757).
Patrick Rothfuss Királygyilkos krónikája trilógiája ellen nem hozhatok sok kivetnivalót. A visszaemlékezés összekapcsolása a fantasy műfajával nem újdonság, gondoljunk csak Michael Moorcock Ulrich Von Bek grófjának történeteire, ugyanakkor a mesélést a maga egyszerűségében és bonyolultságában kevesen mutatják be ilyen lenyűgözően és lehengerlően, ahogyan Rothfuss teszi. A könyv terjedelmes mérete ellenére, az olvasó legszívesebben vinné magával mindenhová. A trilógia második része, A bölcs ember félelme már kapható, valamint a 2015-ös Könyvfesztiválra jelent meg a szerző kisregénye, A szótlan tárgyak lassú szemlélése címen.
