Kevés gonoszabb embert ismerünk a modern irodalom szereplői közül, mint azokat, akik felismerik és kihasználják mások kiszolgáltatottságát. Egy fiatal lányt elrabolni, majd rabláncon tartani, hosszan, sokáig… mintha csak Emma Donoghue szobájában ülnénk. Vagy Vlagyimir Nabokovval egy autóban utaznánk motelről motelre. Mi, örök Loliták. Mi, a könyv rabjává váló olvasók. A lepkegyűjtő paratextusa hamar igazi klasszikussá emeli John Fowles művét, az első pszichológiai thrillerként emlegeti. Van is benne valami igazság, hiszen realista környezetben, az emberi lélek finomságaira hangolva mondja el, hogy mit érezhetett át a totón nagyobb összeget nyerő Frederick Clegg, amikor elrabolta a művésznövendék Miranda Greyt. Ötven év távlatából, mai szemmel azonban mégsem könnyű realista regényként olvasni a művet – ennél sokkal dominánsabbá válik a regény allegorikus, a brit osztálytársadalom felbomlását dokumentáló olvasata, amelyben a cselekmény és a szereplők ábrázolása mondhatni csak ürügyül szolgál az írót foglalkoztató társadalmi kérdések boncolgatására.
Miranda Grey még csak tanulja a festészetet, de valami tehetsége mégiscsak van hozzá. Tűrhetően imitálja a nála nagyobb, kortárs művészek stílusát, keresi a saját hangját; de a legfontosabb, hogy magába szívja az őt körülvevő művészvilág érzéseit, véleményeit. Egyetemi hallgatóként elragadja a hatvanas évek társadalmi változásainak szele, lelkesen támogatja a brit munkáspárt törekvéseit, el se bírná képzelni, hogy egy tőle másképp gondolkodó ember érdemes lehet a tiszteletére. Leghőbb szerelme az általa csak G. P.-nek nevezett festő, akire rajongással néz fel, és igyekszik a gyakran sértésbe hajló, karakán véleményét a saját szűrőjén át feldolgozni. Valamilyen szinten még bele is van zúgva, de ezt nem szívesen vallaná be magának. Külső szemlélő számára egy egyszerű, kicsit naiv, kicsit öntelt, de szeretnivaló, szenvedélyes, szabad művészlélek benyomását kelti.
Őt figyeli már mióta Frederick Clegg, egy egyszerű irodista, akinek a hivatalnoki munkájában csupán a szenvedélyes lepkegyűjtés nyújt némi változatosságot. Egész életében szorgalmasan próbálkozott, hogy beilleszkedjen egy olyan világba, amelyik az alacsony származása és tanulatlansága miatt csak aktatologatásra tartotta méltónak. Ausztráliába szakadt rokonai mindent megtesznek, hogy a kispolgári tisztesség világában tartsák, mindenféle botránytól és sérelemtől mentes életre ösztönözzék. Nem vágyik másra, csak arra, hogy beilleszkedhessen, elfogadják és tiszteljék… No meg arra, hogy olyan szépséges felesége legyen, mint Miranda. És amikor megüti a főnyereményt a totón, úgy dönt, valóra váltja álmait. Úri kúriát vásárol, ahol megalapozhatja jövőjét. És elkábítja, aztán elrabolja Mirandát.
Kettejük kénytelen-kelletlen összezártsága adja meg a könyv alapkonfliktusát: egy idáig mindenben megalázkodni kényszerülő, karót nyelt írnok és egy korlátlan szabadsághoz, privilégiumokhoz szokott, felelőtlen lány kapcsolatát dolgozza fel Fowles. A leányrablás körülményeit és a fogva tartás tragikomikus két hónapját előbb Frederick, majd Miranda szemszögéből látjuk lezajlani, míg végül Frederick adja meg a melankolikus zárszót ehhez a nehezen besorolható, keserédes eseménysorhoz. Frederick vallomásán és Miranda naplóbejegyzésein keresztül végigkövethetjük, miként viseltettek egymás iránt az alatt a rövid idő alatt, amíg meg kellett ismerniük egymást. Az ebből feltáruló panoráma sokrétű, vívódásokkal teljes lélekrajzot ad mindkét emberről, de sajátos angol társadalmi helyzetükből adódóan valahogy mégsem állíthatnám, hogy hiteles az olvasó számára tolmácsolni kívánt kép.
Kezdjük azzal, hogy egyikük sem igazán szerethető karakter: Frederick egy végtelenségig gátlásos, tinédzser-naivitással görcsölő fiatalember, akinek fogalma sincsen, hogyan kell szeretni, és miért is rabolta el igazából Mirandát, csak tudja, hogy kell neki, bármi áron. Azonban amikor megkapja, nem tud uralkodni felette, csak alázatosan meghúzza magát, lesi Miranda minden kívánságát, mert azt hiszi, ha kedvére tesz, előbb utóbb a lány szíve is meglágyul. Mintha semmit sem tudna az emberi kapcsolatokról. Kínos minden tette, feszélyezve érzi magát az újonnan kialakult helyzetben, csak abban reménykedik, hogy egyszer álmai valóra válnak. Minden kegyetlensége és szívtelensége ellenére egy gyarló, esendő figura, aki nem tud igazán felnőni ahhoz, hogy valódi gonosz szereplővé váljon. Kispolgári neveltetése mintha kiölte volna belőle mindazt az agressziót és a szexualitást, ami ahhoz kell, hogy valakiből nagyformátumú, regénybe illő gazember legyen. Azt várnánk, hogy előbb-utóbb kitör belőle az állat, hogy legalább valami végletekig álnok dolgot tesz áldozatával – megalázza, megveri, megerőszakolja, lelki terrort alkalmaz. De nem. Frederick a végletekig úriember, annak minden kispolgári kötöttségével, így erőszakot is csak azért alkalmaz, hogy Mirandát a házában tartsa, azt is ma már szinte ártatlannak tűnő módon, egy kis leütéssel, úgy, hogy az illetlenségnek az árnyéka se vetüljön rá.
Miranda minden naivsága ellenére rögtön átlát a szitán. Tudja, miféle emberrel került össze, és mélységesen megveti azt a nyárspolgári világot, ahonnan Frederick származik. A felkapaszkodottak világát. Azokét, akik azt hiszik, elég, ha a felsőbb osztályoknak hajbókolnak, művészi ízlésüket majmolják, de mindenekfelett fenntartják az úriasság látszatát, és egyből maguk is előkelő nagypolgárokká válnak. Fogsága kezdetén azt hiszi, egy szörnyeteg támadt rá, de mire megismeri, rájön, hogy egy gyámoltalan ifjú tartja a markában, aki inkább mindenben kiszolgálja, csak adja meg neki azt a langyos, heteroromantikus szeretetet, amitől biztonságban érezheti magát. Miranda sokszor csipkelődik, gúnyos megjegyzésekkel illeti Fredericket, művészetét nem értő, egyszerű ízlését és nyelvhasználatát, de valahogy ő is érzi, hogy csak a körülmények véletlen összjátéka miatt került ő ebbe a kutyaszorítóba ezzel a kibírhatatlanul jellegtelen alakkal.
Lehetetlen volna megmondani, ki az elbeszélésben a negatívabb szereplő, ki az, aki többet árt a másiknak. Frederick egyértelműen bűntényt követ el, amikor akarata ellenére fogva tartja Mirandát, és a regény első felében, amikor a raboskodó lány gondolatait ismerjük meg, könnyebben hisszük el, hogy ő a betegebb szereplő, aki majdhogynem anyaként kapaszkodik ebbe a nőbe, akit a végtelenségig bálványoz. Aztán bepillantást nyerünk Miranda naplójába, ahonnan viszont ordít, hogy ő csak egy burokban született, mániákusan az élvezeteket kereső, magát az egyszerű ember pártfogójának tartó, de a munkásosztálybelieket valójában mélyen megvető lány, aki leginkább elbástyázná magát a művészvilág belterjes életébe. A regény második fele arról tanúskodik, hogy Miranda milyen ügyesen játszik fogva tartója érzelmeivel, hogy mennyire a parancsoláshoz van szokva. Sokszor azt is nehezen hittem el olvasóként, hogy Miranda akarata ellenére van fogva tartva. Megdöbbentő, Frederick mennyire Miranda tenyeréből eszik, míg fenn kívánja közben tartani a látszatot, hogy a nő a férfi foglya, és nem fordítva. Természetesen erkölcsileg rendkívül elítélendő, ahogy Frederick rabul ejti Mirandát, de szinte lehetetlen együtt érezni egy ennyire fellegekben járó, egész korábbi életében kiváltságos helyzetben élő lánnyal. Soha, egy pillanatig nem tudtam komolyan venni, hogy itt egy valódi pszicho-thrillerben vagyunk, a rettegés árnyéka se jelent meg fölöttem, mert éreztem, hogy a regény nem a borzalmakról kíván szólni, és nem az érzelmekről vagy a jellemrajzról, hanem valami más foglalkoztatja az íróját.
Mind Miranda fölénye, mind Frederick bizonytalansága sokszor kap nyelvtani, irodalmi színezetet. Frederick közhelyesen, az egyszerű nép nyelvén beszéli el mondandóját, belebonyolódik az idegen szavakba, míg Miranda gyakran utal híres regényekre, mint pl. Dickens Szép remények c. művére, Shakespeare A viharjára vagy Jane Austen regényeire. Nem egyszer az az érzésem támadt, hogy Miranda lealacsonyodó, tudálékos irodalmi párhuzamaiból nem is a szereplőt, hanem magát az írót hallom ki, aki minden olvasójának megpróbálja a szájába rágni a saját, előre megszabott értelmezését. Csak úgy röpködnek a kortárs művészeti élet festőnagyságaira tett utalások, akik közül sokan a mai napig időtállónak bizonyultak. De hogy Miranda fogva tartójában az legyen a legnagyobb jellemhiba, hogy nem ismeri el Miranda művészetét, vagy Braque-ot, vagy Jackson Pollockot? Sajnos ilyenkor igencsak kitűnik az echte szépirodalmi művek egyik legnagyobb hibája, hogy a művészet értékét önmagában mindennél magasabbra helyezik, és szinte büntetik azokat, akik nem érnek fel hozzájuk. Miranda folyamatosan a „kiválasztottak” egyikének tartja magát, akiknek a legbensőbb eszenciájuk eleve más, mint a „felkapaszkodottaké”, azoké, akik az angol művészértelmiség és a nemesség soraiba születésük révén nem, csakis pénzük és viselkedésük által kerülhetnek be.
Ez persze nem menti fel Fredericket álnoksága alól. Nyert a totón, méghozzá nem kis összeget, de ízig-vérig kispolgári mentalitása vajmi keveset módosul a Mirandával eltöltött hónapok alatt. Igaz, kicseréli egyik-másik ízléstelenebb bútordarabját, elkezd konyítani valamicskét a festészethez, de ez minden, csak nem jellemfejlődés. Legbelül végleg gátlásos marad, és legfőképpen szexuálisan. Miranda sokáig azt képzeli, hogy Frederick szextárgyként akarja kihasználni, de erre soha nem kerül sor ebben az értelemben. Még ha le is fényképezi fehérneműben, Frederick sosem szabadul fel a szigorú kötelékekbe csavart, konzervatív brit erkölcsökből. Ahogy George Mikes írta: „Az európaiaknak nemi életük van, a briteknek ágymelegítőjük.” Még akkor is, amikor magasztos ideáljaiból felocsúdva Miranda úgy érzi, akkor lehet a legnagyobb esélye a megmenekülésre, ha lefekszik Frederickkel, csak az lesz a vége a történetnek, hogy Miranda ráveti magát, Frederick pedig becsődöl. A művész sommásan meg is állapítja, ez az ember nem férfi, egy jottányi maszkulinitás sincs benne. Csak amikor a szabadságát korlátozza. Így aztán Mirandának nem marad más hátra, minthogy ócsárolja és kisebbrendűségében megerősítse Fredericket, hogy legalább ezzel tudjon küzdeni ellene, miközben áhított szerelme, a nagyzoló és Mirandát lekicsinylő G. P. iránt vágyakozik, mindhiába.
Bár a múlt század hatvanas éveiben játszódik a regény, alig van, ami miatt modernnek tarthatnánk. Mind a társadalmi-politikai nézetei, mind a kulturális értékei konzervatívok abban az értelemben, hogy Fowles végig azt kívánja bemutatni, mennyire rosszul áll az, amikor a feltörekvő munkásosztálybeli angol megjátssza a nagypolgári életet, vagy amikor a jól nevelt, de elkényeztetett művészcsemete megpróbálja magára ölteni a jótékony, szegényeket pártoló, haladó szellemű értelmiségi (ál?)arcát. Pedig tulajdonképpen mindketten csak a nekik leosztott szerepekből óhajtanak kitörni, noha sikertelenül. De ez már nem is annyira az ő hibájuk, mint inkább az író bújtatott állásfoglalása, amit következetesen végig is visz a cselekményen. Kár, hogy ennyire árnyalatok nélkül, ítélkezően teszi ezt, de tudjuk be annak, hogy annak idején ez volt az első regénye.
Kétségtelen, hogy eljárt e fölött a könyv fölött az idő. Egyrészt azért, mert jellegzetesen a régebbi, osztályszemléletű, homogén Anglia köszön vissza lapjain, egy olyan társadalomban, amely már a hatvanas években is jóval sokszínűbb és felforgatóbb volt, mint a mai Magyarország világa. Másrészt azért, mert a lélektani thriller annyit fejlődött az elmúlt ötven év során, hogy megpróbáltatást jelent komolyan venni egy olyan könyvet, amelyben a fogolyszerepbe kényszerített lány gyakorlatilag minden feltételt maga diktálhat fogva tartójának, míg a gonosz szereplőnek a legnagyobb bűne az, hogy neglizsében fotókat készít egy rabigában tartott lányról.
Ehhez a nem túl meggyőző képhez valamelyest még hozzátesz a magyar kiadás egyenetlen magyarra ültetése. Sokszor nem tudtam megállapítani, hogy régi vagy új fordítást fogok a kezemben. Mert igaz ugyan, hogy a szereplők előszeretettel esznek „tejben főtt”-et, amiről nekem csak hosszas kutatómunka után sikerült rájönnöm, hogy ez bizony müzlit takar (cereal), de legalábbis zabpelyhet, és hasonlóan megmosolyogtató, amikor Londonban a „földalatti”-n utaznak a metró helyett. És ugyancsak furán csengett, hogy mindenki, aki egy kicsit is magasabb sorból származik, „intézetis” vagy „intézetben tanult”, merthogy az angol „public school” az ma már inkább „elitgimnázium”, semmint „intézet.” De időnként mégis felcsendül Róna Ilona gyönyörű szépprózája, amikor nem a reáliák azóta számunkra könnyebben átlátható terepén mozog. A műalkotás apró finomságainak, az érzelmi rezdülések értő tolmácsolója ő, aki érezhetően örömét leli egy-egy jelentést szépen összetömörítő kifejezés megtalálásában, és poétikus köntösben tálal sok megrázó jelenetet. Mégis éppen emiatt a finomsága miatt sokszor nem különül el a két külön sorból származó ember beszédmódja, csak úgy repkednek a „némelykor”-ok, „cselekedtem”-ek és a temérdek szóvirág a műveletlen Frederick szájából, amit igazán meg lehetett volna nyirbálni. Ugyanígy furcsa, és egy régebbi szexuális móresnek a lenyomata, hogy Miranda szájából egyszerre hangzik fel, hogy valaki „önfertőző” (vagyis maszturbál), és az, hogy „bestiaként” viselkedett egyik ismerősével, míg az angol kendőzetlenül megnevezi, „bitch” volt vele szemben. De senki se higgye, hogy a káromkodást kívánom öncélúan erőltetni: egyszer Miranda kijavítja Fredericket, hogy valakire „úriember” helyett valójában „stricit” akar mondani. Az író ezzel is szemléltetni óhajtja, hogy milyen cinikus az úrilány, mennyire nem bírja elfogadni a feltörekvőbb osztályokat… – legalábbis erre következtetnénk a magyar változatból. Azonban angolul („You were being a gent.” „Being a charley, more like it.”) egyáltalán nem a kritizált személy kerítői és sápszedői képességeit domborítja ki, hanem egyszerűen azt akarja mondani, hogy úriember helyett bolondot csinált magából.
Nem mondhatnám, hogy a korábbiakkal szemben ezek a stilisztikai megoldások zavaróak volnának, hiszen illeszkednek a regény világába, és a szereplők egymással szemben viseltetett érzéseit jól szemléltetik, de ilyenkor elgondolkodom, hogy nem érett-e meg ez a szöveg is egy újrafordításra. A kérdést már csak azért is érdemes feltenni, mivelhogy egy dologban látványosan felújították az írást: az egyik kulcsszerepet játszó könyv J. D. Salinger egy egész korszakot meghatározó könyve, melynek főhősével von Miranda párhuzamot, amikor Fredericket oktatja. Mármost ezt az ikonikus regényt a mostani kiadásban az új címmel, Rozsban a fogó-ként illetik, ami érthető is, hiszen azt is az Európa adta ki, akárcsak Fowles regényét. De azért valahogy csak böki a csőrömet, hogy ha erre volt ideje és energiája a szöveget gondozóknak, akkor vajon miért nem tellett arra, hogy tisztességgel átnézzék és modernizálják ezt az egyébiránt patinás szöveget?
Őszintén megvallva, nem könnyű végszót írni ehhez az összességében véve egyenetlen kötethez. Biztos vagyok benne, hogy a maga korában nagyot szólhatott, sőt, talán meg is botránkoztathatta az olvasóközönséget ez a könyv. Csakhogy az új évezred tízes éveiből szemlélve már jelentősen megkopott az, ami korábban szenzációszámba ment. Ma, még egy fél évszázadnyi bulvárkrimivel és horrorral a hátunk mögött a régebbi korok szörnyűségei már messze nem számítanak olyan hajmeresztőnek. Kinek érdemes akkor elolvasni a könyvet? Annak mindenképpen, aki irodalomtörténeti érdeklődésű, és kíváncsi rá, hogy honnan indult el Thomas Harris, Stephen King és a hozzá hasonló, realista horrorszerzők. Annak is bátran kezébe nyomnám, aki valami újra vágyik, aki nem elégszik meg a szenzációval, hanem részletesen érdekli, hogyan alakul két eltérő körülmények közül jövő ember kényszeredett viszonya. Ugyanakkor kell hozzá egy kevés türelem, még ha meg is szokhatóak a furcsa nyelvi megoldások. Ha szemet tudunk hunyni felettük, akkor azért kikerekedik egy egészen magával ragadó történet. Fowles sokat mond el egymásra utaltságunkból, törékenységünkből, modernitásban kicsorbult lelkünkből. De kell némi türelem ahhoz, hogy befogadjuk ezt a könyvet, és találjunk valami személyeset, amitől megtelik számunkra jelentéssel a regény.
