A skandináv krimi ma már külön alzsáner a krimi irodalmon belül. Leggyakrabban Stieg Larsson svéd, és Jo Nesbø norvég szerzők nevét szokás kiemelni az egyre nagyobbra duzzadó szerzői körből. A skandináv krimi lassan népszerűbb, mint a skandináv keresztrejtvény. Ehhez igazodva itthon is egyre több kiadó jelentet meg efféle könyveket, így mind gyakrabban találkozhatunk olyan gyenge szövegekkel, melyek rendre felbukkannak a „mozgalmakká” terebélyesedő népszerű zsánerek történetében. Ez olyan törvényszerűség, minthogy a magányos alakot a sivatagban előbb-utóbb környékezni kezdik a keselyűk. A végén persze a sok keselyűtől már nem látni az alakot.
Kerstin Ekman nem efféle keselyű-szerző. Az írónő, aki egyébként a Svéd Akadémia tagja, a svéd krimi elismert alakja. Az Egy gyilkos praxisa című (napló)regénye pedig, bár az említett alzsáner remekének tekintik, nem illeszkedik tisztán a krimi műfajába, noha izgalmas olvasmány.
A regény története 1901-ben veszi kezdetét. Korszakhatár ez, többféle nézőpontból is. Alig egy éve halt meg Nietzsche, alig egy éve jelent meg Freud Álomfejtése. Ebben az évben halt meg Viktória királynő, és 13 éve íródott a pokolból címzett levél. Beköszöntött a XX. század.
Lényeges ez a határhelyzet Pontus Revinge doktor – a napló szerzője – szempontjából is, hiszen az előző század embere ő, aki valahogyan le is maradt ott. Ez a lemaradás, ez az elkésettség egész életét meghatározza. Gyermekkorában végigéli családja elszegényedését, apja halálát. Később az anyja megalázó dolgokra kényszerül azért, hogy egy kereskedő kifizesse fia taníttatását. Munkába állása után szintén nyomorogni kényszerül, mivel a kereskedő – ígéretével ellentétben – kamatostól visszafizetteti a segítséget az ifjú Revinge doktorral. Ám ő minden méltánytalanságot szó nélkül eltűr. Életét magányosan éli a század eleji Stockholmban, ahol éveken keresztül a kéjnők havonta kötelező nőgyógyászati vizsgálatát végzi el. Ennél kevesebb is elég lehet ahhoz, hogy valakiből sorozatgyilkos váljon.
Revinge doktor feljegyzései a legapróbb részletekig megmutatják nekünk, milyen ember is ő. Súlyos kisebbségi komplexussal küzdő figura, aki a legkisebb, legelhanyagolhatóbb gesztusokból is messzemenő következtetéseket von le és mindent személyes sértésként, személyét ért tiszteletlenségként gondol el. Mizantróp figura, aki mindemellett önmagát is szánja. Tehetetlennek tartja magát, de óriási tettvágy él benne. Úgy gondolja a cselekvés maga az élet, mégsem képes olyasmit tenni, amit önmaga úgy ítélne meg, hogy számít valamit. Impotens figura, aki a környezetén is nehezen igazodik ki, alig érti meg. Élete minden napját papírra veti, mert úgy érzi, ezzel sikerül valamilyen kontrollt gyakorolnia, így egyre inkább elhatalmasodik rajta a grafománia.
Élete akkor változik meg, amikor összehozza a sors egy íróval, aki segítséget kér tőle készülő új könyvéhez: egy orvosról szól, aki megöli a pácienseit és eltűnteti a gyilkosság nyomait. Revinge doktor megadja a kívánt szakmai segítséget, ettől kezdve azonban rögeszméjévé válik a képzeletbeli gyilkosság. Mellényzsebében mindig ott lapul a ciánkális szelence – már csak idő kérdése, mikor jön el a pillanat, hogy használja is.
Először munka- és szállásadóját öli meg – szimbolikus apagyilkosságként – melynek eredményeképp „megörökli” a családot, a házat és a praxist. Revinge doktor szerint ez a gyilkosság A Tett. Ez az a cselekedet, ami számít valamit, hiszen visszafordíthatatlan. Megszületik tehát egy sorozatgyilkos, akinek ugyan nincs tucatnyi áldozata, ám ez nem is mennyiségi, hanem minőségi kategória.
Az Egy gyilkos praxisában az olvasó kezdettől fogva beavatottja az eseményeknek. Nincs olyan hermeneutikai munka, melyet jó krimiolvasóként elvégezhetne. Egészen másfajta olvasót igényel a történet. Ekman lélekábrázolása hátborzongatóan valószerű: felvázol egy pszichológiai karaktert, majd lassan addig formálja, míg az képessé nem válik a gyilkosságra. Az olvasó pedig egyes szám első személyben követheti végig mindezt. Ehhez a század eleji Stockholm biztosítja a színteret, mely a macskaköves utcáival, a polgári élet képeivel olyannyira atmoszférikus és kellően lassú háttér, hogy egyszerre kelti fel a nosztalgia és az otthonosság érzését.
A magyar kiadás külleme jobban hasonlít egy egyetemi jegyzetre, mint egy regényre, így – bár a borítófestmény hangulatos – jobbára észrevehetetlen a sok díszes krimi között. Azok az olvasók, akik viszont rátalálnak, örülni fognak, mert ez a könyv egyetlen hibája.
(Eredeti megjelenés: Irodalmi Jelen Online, 2012. június 20. http://www.irodalmijelen.hu/node/13990)
