Előre kell bocsássam hogy roppant módon elfogult vagyok Bödőcs Tiborral szemben: a legtehetségesebb kortárs humoristának tartom, s meglehetősen ritka „civil” megnyilvánulásait is rokonszenvesnek találom (nem mellesleg, hasonló a viszonyunk az alkoholfogyasztásnak úgy az emberi civilizációra, mint a saját szervezetre gyakorolt jótékony hatásával kapcsolatban). Így aztán olyasféle óvatos kíváncsisággal fogadtam az Addig se iszik címmel megjelent paródiakötet megjelenését, mintha a kedvenc zsonglőröm igazolt volna át légtornásszá: attól még, hogy briliáns az egyik műfajban, még nem biztos, hogy nem fogja nyakát szegni a másikban.
A tisztes középszerre paródiakötetet bazírozni épp oly képtelenség, mint a világfürdőhelyeket az épelméjű üdülővendégekre. Az tulajdonképpen már mindegy, hogy a paródia tárgya zseni vagy kutyaütő, a lényeg az, hogy félre nem ismerhető karaktere legyen: a különbség talán csak annyi, hogy a karaktert felépítő elemeket az előbbieknél jellegzetes stílusjegyekként, az utóbbiaknál pedig bosszantó manírokként határozza meg a szakirodalom. Bödőcs a szabolcskamihályokat kihagyta a számításából – egy vitriolba mártott Coelho-utánérzést pedig biztosan sokan szívesen olvastunk volna – s leginkább a klasszikusok közül válogatott, közülük is jórészt olyanokat, akik már az égi kávéházból néznek le ránk. Ha a kötetvégi, a kortársakról felskiccelt rövid anzikszokat, valamint az ugyancsak kortárs orosz szerzőkből összegyúrt Pepsi Kalasnyikovot és az életművész gonzó-polihisztorok archetípusaként karikírozott Hántes S. Tamást nem számolom, akkor 18 szerző (13 magyar és 5 külföldi) „apokrif” írásaival ismerkedhetünk meg az Addig se iszik-ben: jellemzően 6-7 oldalas, tárcaszerű szövegek formájában.
Négy kérdés adta magát, amikor belevágtam az olvasásba. Képes lesz-e Bödőcs írásban is olyan színvonalon alkotni, mint amilyet a színpadon megszokhattunk tőle? (Volt a kezemben három pályatársának – igaz, nem paródiákra kihegyezett, de humorosnak szánt – próbálkozása: egyikben sem jutottam tovább a huszadik oldalnál, heveny ásítozásból kifolyólag.) Mennyire lesz képes hitelesen, formában és tartalomban is mélyre ásni? Ha ez a körülmény alapvetően rendben van, mennyire fog rátelepedni önnön stílusa és egyénisége a kiválasztott szerzőkre, különös tekintettel arra, hogy egy virtigli humorista az anyját is képes eladni egy jó poénért? S végezetül: mennyire lesznek élvezhetőek azok a szövegek, ahol nem ismerem a paródia tárgyát (nagyjából hatvan százalékban ismertem őket, és őszintén meg kell valljam, ha a paródiák itt is pontosra sikerültek, ez a mutató túlságosan sokat nem fog javulni. Bocs, Marcel!).
Ami az első kérdést illeti: nem kellett csalódnom. Igaz, alapvetően nem is vártam mást: egyrészt Bödőcs az eddigi – ha jól számolom – négy önálló estjével már megmutatta, hogy a kreativitás mellett meglehetős arányérzékkel is rendelkezik, okosan építkezik, másrészt tudható, hogy olvasott ember, aki ha szabadkozva is, de egy-két utalás erejéig minden műsorában megpróbálja megcincogtatnia Karinthy által megénekelt hegedűt. A kötetben akadnak persze gyengébb darabok, ahol nem kapunk többet a stílus lekövetésénél (félreértés ne essék, ezek is roppant szórakoztatóak), de az igazi ínyencfalatok azok, ahol az eredetivel is összevágó tartalmú koncepcióra épül a paródia. Ilyen például Krúdy és Ottlik megidézése, vagy éppen a személyes kedvencem: Orwell és az 1984 kifigurázása egy olyan világról, ahol a nők totális kontrollt szereztek a papucs orrán pamutbojtként egzisztáló férfiak felett. Ha az utolsó oldalra le is ül kicsit, összességben nézve akkor is félelmetesen komplex paródia született, amely kicsiben, az egészen rövid kifejezések (Bámészbűn!), intézmények (Eredményes Megsértődéssel kicsikart Táskák Háza) és legendássá vált frázis-tételmondatok (a pletyka: tény, a tény: pletyka) mellett nagyban, a rövidke történet és legfőképpen annak végkifejlete terén (a főhős, Kovács Vince éppúgy megtanulja szeretni az ananászízű, alkoholmentes sört, ahogyan Winston Smith is megtanulta szeretni a pártot) is következetesen viszi végig a párhuzamot.
Ezt a szintű rétegzettséget legalább 5-6 szösszenetben sikerült Bödőcsnek elérnie, melyek olvasása során végig elkísért a felfedezés öröme: ahogy előbb ráismertem az íróra, az egymás után sorjázó metapoénokra (esetleg a metapoén mögött rejlő metapoénra) sőt, némelykor még arra a világnak nevezett Mrozek-novellára is, amelyben élünk. Különösen élvezetesek voltak azok a darabok, ahol az író álarca mögött rejlő gyarló embert is kipoentírozza Bödőcs: az értelmiségit, aki hajlamos megkérdőjelezhetetlen szentenciákban gondolkodni (Márai) vagy éppen a hiú pávakakast, aki minden körülmények között túl komolyan veszi magát (Hemingway).
Ami a második kérdést illeti: azt persze nem tudom, hogy a szövegeket szerkesztő Cserna-Szabó Andrásnak (két összeillő ember, ahogy a nóta mondja) mennyire kellett vért izzadnia, de az biztos, hogy a végeredményt tekintve sikerült kellő mértéktartást tanúsítaniuk. Pusztán a stílusbeli mimézist tekintve persze a legsikerültebb paródiák azok lettek, ahol az író stílusa amúgy is sok mindenben rokon Bödőcsével: azaz maga sem ellensége a jelzős szerkezetek halmozásának, meg a végtelenbe és tovább tartó bővített mondatokkal való bűvészkedésnek. Érdekes, de valahol talán mégis magától értetődő módon csak azok után az írások után maradt némi hiányérzetem, ahol a parodizált szerző maga is mestere volt a humornak: Bödőcs precízen utánozza Rejtőt és Örkényt is, fentiekből kifolyólag mégis kevesebbnek éreztem a hozzáadott értéket, mint a többieknél (talán a kortárs oroszokból építkező szövegnél is szerencsésebb lett volna egy meghatározott íróra, mondjuk Pelevinre koncentrálni).
A magam részéről jól szórakoztam azokon a paródiákon is, melyek szerzőitől nem olvastam egy sort sem, hiszen Bödőcs nem hazudtolja meg önmagát: lendületesen, ezerrel pörög, és huszonegyre is lapot húz, ahogy megszokhattuk tőle (ember legyen a talpán, aki egy szuszra végigmegy a köteten, meglátásom szerint az optimális tempó legfeljebb két írás/alkalom, utána emésszünk picit). Az azonban biztos, hogy nagyobb élvezeti értékkel bír a befogadás, ha ismerjük és szeretjük az eredeti szerzőt. S ha már itt tartunk, semmiképpen se hagyjuk ki a paródiák elé beszúrt rövid írásokat sem: a leggyilkosab poénok jelentős hányada ezekben a pár száz karakterre rúgó „méltatásokban” rejlik.
Zárszóként (és egyben szemérmetlen hazabeszélésként) hadd játsszam el a gondolattal, hogyha lesz valaha folytatása ennek a projektnek, abba beleférnek majd a zsánerirodalom nagyágyúi is: országomat egy jó Chandler- vagy Lovecraft-paródiáért!
