A Twilight című regény az egyik legnépszerűbb könyv jelenleg a piacon, de ezzel nem mondok újat. 2005-ös megjelenésekor azonnal az eladási listák élére ugrott, majd a kilencvenes éveket idéző újabb vámpír-hullámot indított el. Sorra követték a vérivókat szerepeltető rosszabbnál-rosszabb ponyvák, sorozatok, a téma különféle feldolgozásai a ruházattól a flash-játékokig.
Kritikám ezt az írást veszi górcső alá, bár be kell vallanom, enyhén elárulva érzem magam. Korábban írtam a filmekről egy velőtrázó kritikát, ennek köszönhetően pedig kedves barátom megkért, olvassam már el az első kötetet és írjak neki a Próza Nostrára. Azt elfelejtette közölni, hogy az Alkonyat című vámpír-tini-románc valójában egy ötszáz oldalas blokktégla, de ettől függetlenül sikerült átrágnom a regényt épen és egészségesen.
Stephenie Meyer írásával kapcsolatban célszerű említést tenni a szöveg természetfeletti vonaláról, így pedig a vámpírokról, azok irodalmi előmeneteléről. Az Alkonyattal kapcsolatban gyakran merült fel, hogy miben hozott újat a vámpírizmussal kapcsolatban, ezzel az oldallal kezdeném a cikket, egyfajta áttekintésnek használva az irodalmi-mondabeli vámpírok bemutatására.
Meyer vámpírjai, a Cullen család egy titokzatos galeri, akik kőgazdagok, emberfelettien szépek és mindenki tátott szájjal bámulja őket – elsősorban a suliban. (Gondolom a történet szempontjából kell így alakulnia, de hogy egy bő száz éves vámpír és a sleppje vajon miért jár gimnáziumba, számomra rejtély.) Társadalmilag rangosak, gyönyörűek és emberek között élnek, anélkül, hogy szép csendben felélnék a lakosságot, ugyanis kizárólag állatvérrel táplálkoznak. Különleges képességekkel vannak megáldva, ahogyan részben a szépségük is vámpír mivoltuknak köszönhető – így magukhoz tudják vonzani az áldozatokat. Emellett pedig nem kényszerülnek az éjszakába, mivel a napfény nem árt nekik, csupán csillognak tőle...
„Stephenie Meyer átértelmezi a hagyományos vámpír-szemléletet.”
A vámpírok irodalmi élete és a tények
Attól tartok ez nem így van. Tegyük hozzá, ezt a műfajt újraértelmezni már nem túl könnyű, utoljára a témát üdítően frissítenie Lindqvistnek sikerült a magyarul ’Hívj be!’ című regényével. (’Engedj be!’ néven jelent meg a filmváltozat.) Neki is inkább a téma megközelítésével sikerült újat hoznia a vámpírokat felvonultató irodalomba.
A középkorra kialakult kép szerint, ahol már vámpírt említhetünk konkrétan, eredetileg egy rothadó hullát találunk, ami a sírból kikelve falukkal végzett – annak rendje módja szerint.
A vérivás motívuma ennél sokkal régebbi, az ősidőkig nyúlik vissza. A legtöbb kulturális területen megtalálható, szinte kivétel nélkül. Az ókor elején találkozhatunk az első - hagyományos értelemben vett - vérivó döggel, Ázsiától Dél-Amerikáig jelen vannak ezen lények különféle változatai. A sírból kimászó, vérre szomjazó jószágok, a hagyományos vámpírok eleinte nappal is közlekedtek, csak a középkor derekán kényszerültek éjszakai műszakba, ahogyan akkor kapták ajándékba a kereszténység által rájuk ruházott gyengeségeiket is.
A lényegi változások a gótikus rémtörténetek idején ütöttek be – a közhiedelemmel ellentétben nem Stephenie Meyernek köszönhetően. A visszataszító hulla megszépül és vonzóvá válik. Sheridan Le Fanu Carmillája elbűvölő fiatal lány, akit mindenki megszeret, Lord Ruthven úriemberként otthonosan mozog az arisztokrácia köreiben, miközben örömmel végez az elcsábított nőkkel, Stoker Drakulája sem kivétel ez alól a változás alól, gondoljunk csak a három „arájára”. A vámpírmítoszokban megjelenik a szexualitás, később pedig a vérivás motívuma is egyre intimebbé válik. A vámpír ezen metamorfózisa (hogy stílszerű legyek) pár száz évvel korábban már megtörtént.
Anne Rice regényeiben Louis szintén megpróbálkozik az állatvéren való tengődéssel, hogy megőrizze az emberségét és ne váljon gyilkossá. Történetesen elbukik vele, ahogyan Anne Rice-nál a lelki vívódás ellenére a vámpírok kivétel nélkül mind gyilkosok – mivel ez a természetük.
A gazdag, társadalmi hatalommal rendelkező (integrálódott) vérivók már klisészámba mennek, mint ahogy a kivételes szépség is elég régen megjelent – elsősorban mint eszköz, a könnyebb vadászat érdekében. Miután a ragadozó komoly szexuális töltetet kap, végzetessé, de egyben ellenállhatatlanná is válik, ez a kettősség pedig régóta kedvelt téma. Tehát a ’tiltott gyümölcs’ sem éppen a legfrissebb.
Az egyetlen valódi eltérés, amit felfedezni véltem az Alkonyat vámpírjainál, az a tény, miszerint ha napra mennek, akkor csillognak, mint a diszkógömb, de azt hiszem, erre inkább nem térek ki jobban.
Egy jelenetben Bella a neten próbál információt találni a vámpírokról. Bár a hálót használja forrásként a könyvben, tehát az állatságok tömkelege valahol meg van magyarázva, de nagyon súlyos tévinformációkat közöl mind a mondák, mind az irodalmi vonal terén. Nem tudom, miért volt szükséges ez a regényben, talán Meyer vámpírképének egyfajta igazolásaként.
A kritikák a Twilightot a másik, szintén rendkívül sikeres, Harry Potter sorozattal szokták egy lapon emlegetni, eltérő véleménnyel a hasonlóságokat és a különbségeket illetően:
„...az igazi különbség az, hogy Jo Rowling elképesztő író, amíg
Stephenie Meyer írásai nem érnek semmit.” /Stephen King/
Kritika
Az Alkonyat egy romantikus regény, leginkább gyerekeknek. Ez az elsődleges jellemzője, a természetfeletti vonal, az akció, mind másodlagosak a műben.
A főhős, Bella Swan, egy tizenhét éves, fiatal lány, aki Forks borongós kisvárosába költözik, majd ott beleszeret az isiben a padtársába, aki egy betongazdag, jóképű vámpír. Ahogyan az lenni szokott. A történet mélysége közelíti a Walt Disney sorozatokat, csak némi misztikummal megfűszerezve. Vélhetőleg ez is volt a cél. A regény következő 400 oldala javarészt arról szól, hogy Edward és Bella hogyan szeret egymásba, hogy jönnek össze (talán még ez az izgalmasabb vonulat) és persze, hogyan hányódnak a tiltott szerelem beteljesülése felé. Ugyanis Bella a zsákmányállat, Edward meg a ragadozó.
A történetben a természetfeletti vonal szerintem nem lett volna szükséges, vagy legalábbis a megjelenítése nem az igazi. A misztikus oldal igazából a parasztvakítás részét képezi, ami jól passzol a romantikus irodalom borongós háttereihez. Ha már a vámpírokhoz nyúlt, azt lehetett volna fenyegetőbben, vagy úgy, hogy nem degenerálja le őket trendi, vegetáriánus tündérekké. Ez a sors vár a vérfarkasokra is, egy kicsit visszakanyarodva talán még ez az, amiben Stephenie Meyer újat hozott, hogy ezeket rémtörténetekbe illő lényeknek kihúzta a (szem)fogait. Egyedül az ellenfélként felbukkanó vámpírok emlékeztetnek a hagyományos felfogásra, de ott is gyakran sántít a dolog.
A Twilight impotens vérszívói ezeket az elképesztő lényeket, a vámpírokat, beledöngölték a földbe. Anne Rice egyes karakterei, akiket annak idején nyálasnak tartottak, ezekhez a csillogó vackokhoz képest iszonytató rémálmok. A Cullen családhoz képest Lestat maga a sátán, Louis pedig egy gyilkológép. A vegan vérivók mellett az abszurd humor másik vonalát azon vérfarkasok jelentik, akik vadőröset játszanak az erdőben. Forks vélhetőleg a rehabilitált, nyomorék rémek Hajdúszoboszlója lehet.
Ha ezt a regényt egy tapasztaltabb író írja meg és valódi drámát meg realitást akar beletenni, akkor valószínűleg egy londoni iskolában játszódik, Bella helyét nem találó, zavart, gazdag, angol lány, a tiltott szerelem pedig abban nyilvánul meg, hogy Edward egy bevándorló, Eduardo néven, aki drogdealer és egy banda tagja. És a végén persze lelövik.
A regény második felében egy meglehetősen gyors lefolyású bonyodalom is felüti a fejét, bár az értelem és a következetesség hiányzik ezekből a fejezetekből. Három átutazó vámpír belefut a családba, majd egyikük természetesen pont Bellát szúrja ki magának mint következő áldozatot.
James, a nyomkereső, örömmel vadászó vámpír természetesen egy szadista dög, akinek egyetlen örömét a jó szagú nők felprédálása jelenti. Némi össze-vissza utazgatás és funkció nélküli hiszti után persze megszorongatja Bellát, majd megoldásként jön a család és lenyomják mint a bélyeget. Mire megcsillan a reménysugár, hogy nem minden vérivó hasonlatos a könyv folyamán a rajzfilmfigurákhoz, már vége is.
Ez az eseménysor talán még erőltetettebben hatott, mint maga a vámpírosdi. Izgalomnak, akciónak halvány volt (az összecsapás például teljes egészében kimarad, mert Bella elájul, amikor felkel, már csak a sírás-rívás van, James meg teljesen döglött). Későbbi ok-okozati végeredményét sem látom, mivel ugyanazt vonják le belőle a végén, mint amit Edward előtte is százszor elmondott már, miszerint neki aztán vigyáznia kell erre a tyúkra. A második kötet rinyahullámát előkészítendően pedig tartok tőle – kevés.
A romantikus történetszál teszi ki igazából a regény döntő részét, ami alapvetően nem lenne probléma, hiszen nem a romantikával, mint műfajjal szokott a probléma lenni, hanem annak az egyéni felfogásával/alkalmazásával. A Twilight szinte mindenben magán viseli a gyenge író kéznyomát, illetve a folyamatos túlzásokat – pláne a történet ezen szálában. Ez a túlzás és ismétlés – mind a kettőjük nyavalygásában, mind a karakterek vonásainak klisévé ismétlésével járul hozzá regény talán legzavaróbb vonásához.
„Biztos, hogy nem tűnsz el reggelre? - kérdeztem. Tudnom kellett. - Végtére is mesebeli lény vagy!” /Bella/
Karakterek
A regény egyik – talán legnagyobb - hibája számomra a szereplők, a karakterek irrealitása.
A főhősnő karakterét Meyer próbálta a lehető legátlagosabbra venni, egy tipikus, háttérbe szorult középiskolás mintájára,
azzal az egyértelmű céllal, hogy könnyű legyen vele azonosulni.
Bella enyhén antiszociális, csúnyának hiszi magát, sokat olvas, béna minden létező sporthoz, fél a táncolástól, illetve konstans – hogy szakszóval éljek - balf*sz. (Minden létező tereptárgyban elhasal, amit a kezébe vesz az elromlik, stb...) Bella karakterét az írónő(?) az esendőségével próbálja közel hozni az olvasóhoz, több-kevesebb sikerrel, mivel itt is túlzásokba esik – az állandó töketlenkedésével és nyavalygásával nem közel kerül az olvasóhoz, hanem irritálóvá válik. Egy ekkora értelmi-érzelmi természeti csapással nagyon nehéz azonosulni. Emellett ironikus, hogy Bella, aki normális esetben a tápanyag lenne ebben a történetben, jobban fél az érettségitől és a tesi órai tollaslabdától, mint attól, hogy egy magára valamit is adó vámpír végre kivérezteti, mint egy disznót.
Szereplőnk a mellékes dolgokban szintén fényévekre van a realitástól - egy átlagos gimnazista nem olvassa az Üvöltő szeleket, nem küszködik a könnyeivel, mert a padtársa(!) morcosan nézett rá és nem veszi át a teljes háztartást otthon automatikusan. (Maximum akkor, ha nagyon beszakított, de akkor sem permanensen.)
Furcsa eljátszani a gondolattal, hogy mi történik, ha Bella nem fut bele Edwardba vagy a farkaskölyökbe. (Érdekes, hogy mint valami groupie, csak az ilyen dögökre gerjed.) A személyisége és a karaktere kizárólag ebben a szerelem-vonatkozásban kap értelmet és jelentést. Amúgy nincs érdeklődési és baráti köre, nem szeret semmit és az életét katasztrófaként éli meg. (Valahol helyesen.) Normál esetben (valószínűleg már az érettségi után) lecsúszott narkósként végezné egy otthonban.
Edward leginkább a tinilányok kliséit és elalvás előtti ábrándjainak jegyeit hordozza – és talán ettől válik olyannyira idegesítően irreálissá. Nem sok olyan megnyilvánulása van, amiből a valóság egy kicsit is visszaköszönhetne.
A férfi főhős olyan szép, hogy az már néha androgün érzéseket kelt. Több ízben nevezi Bella szoborszerű szépségnek, Adonisznak, vagy éppen istenlénynek(!). A fél iskola odáig van érte, Ő természetesen levegőnek néz mindenki mást, szíve választottja mellett végérvényesen elkötelezte magát. Hogy mi alapján, az nem derül ki. (Az, hogy nem tud olvasni a gondolataiban és vonzza az illata, szerintem elég halovány.)
Edward titokzatos, egyfajta misztikum lengi be, kiismerhetetlen. Ide csapnám a természetfeletti mivoltát, ez ad még ehhez a vonalhoz egy plusz ízt, hiszen tiltottá teszi a vonzalmat és egyfajta veszélyt csempész Edward karakterébe. Főhősünk erős, megvédi a szeretett nőt, mint a mesék lovagja. Erre természetesen olyan lehetőségei is vannak, amik egyedülállóak, hiszen gondolatot olvas, természetfeletti ereje van, és ha kell elviszi a nőt egy körre repülni/futni. Emellett gusztustalanul gazdag és természetesen egy átlagos, csetlő-botló, ízig-vérig életképtelen, balf*sz nőre vágyik, mert annak jó a szaga.
Ezek azok a jegyek, amik Edwardot jellemzik, és történetesen több száz oldalon át igazából a jelleméről nem derül ki semmi, csak az, hogy gyorsan és (persze csak látszólag) veszélyesen vezeti a metálszín Volvóját, valamint úgy viselkedik mint akármelyik hősszerelmes egy b-kategóriás filmből.
Edward gyönyörűsége olyan sokszor tér vissza, hogy az már zavaró, amíg Bella halhatatlan és örök szerelmének hangoztatása is fárasztó méreteket ölt, pláne egy tizenhét éves gimnazista lánytól, amikor ebben a korban köztudott, hogy az örök szerelmek gyakran 2-4 hétig tartanak.
Az egyetlen karakter, akiben megcsillan a realitás szikrája, az a rezignált, elvált, rendőr apuka.
Sajnos, ez a regény nem róla szól.
„Az életnek azért tanítómestere a történelem, hogy tanuljunk tőle.” /Bram Stoker/
Pozitívumok és érdekességek
A regény környezetét az északi Forks városa adja, ami egy háromezres település Washington államban. Az éghajlatnak köszönhetően valóban állandóan esik és felhős az ég. Ez a háttér ad egy hangulatot a regénynek, amit Meyer nyíltan a korabeli romantikus irodalom eszköztárából kölcsönzött. (Ahogyan a nevek egy részét is.) Máig kiválóan működik a dolog, a regénynek tényleg sajátos hangulatot ad a hely és az időjárás.
A könyv során egy-egy párbeszéd tényleg érdekesre sikerült. Az írás alapvetően nagyon könnyen olvasható. Ezt én pozitívumként könyvelem el, mert a regény jó ötszáz oldalas és ha nehezen olvasható lenne, én valószínűleg már nem gépelnék itt. Az ember lazán átszalad száz oldalon, bár tény, hogy sok nem is marad meg az olvasottakból és ez nem feltétlenül az olvasó hibája.
A könyv borítója mindenképpen megérdemel egy említést. Roger Hagadone fotós érdeme, a portfóliójában remek képeket találni a neten, nem csak ebben a színvilágban és felfogásban. Meg kell hagyni, kiváló munkát adott ki a kezei közül. Minimalista megoldás némi szimbolikával megspékelve, sokan példát vehetnének róla a mai grafikusok közül. Eltalált és ízléses lett.
Az Underworld című – meglehetősen gyatra - vámpíros-vérfakasos mozifilm a premier előtt a nyakába kapott egy méretes pert a White Wolf nevű szerepjáték kiadótól, akik több mint nyolcvan hasonlóságot véltek felfedezni az említett mozifilm és az általuk forgalmazott játékok (elsősorban a Vampire: The Masquerade és a Werewolf: The Apocalypse) között. A per végül fű alatti megegyezéssel ért véget, vélhetőleg súlyos pénzek cseréltek gazdát.
Az Alkonyat is tartalmaz nem egy hasonlóságot (kétségtelenül jóval kevesebbet, mint az Underworld), de nem történt hasonló jogi lépés ebben az esetben. (A rossznyelvek szerint reklámnak sem lett volna jó egy lapon emlegetni a World of Darkness szerepjátékokat Stephenie Meyer műveivel.)
Ettől függetlenül egyes szerepjátékos fórumokon megjelentek vicces álhírek, miszerint a WW a Twilight világában ad ki új sorozatot – bődületes alcímekkel. Az első azt hiszem a Twilight: The Sparkling fantázianévre hallgatott.
A címválasztás szerintem tűrhető úgy alapvetően. Országonként eltér, hogy a könyvek milyen címekkel – és borítókkal - 
jelentek meg. Ezeken nagyon jókat lehet szórakozni. Természetesen a legdefektesebb verziók Japánban láttak napvilágot, itt a regényeket darabokra szedték és vidám elnevezéseket kaptak: ’The Boy Whom I Love Is a Vampire’, ’Blood Tastes Sadness’, valamint ’The Vampire Family in the Darkness’. A regényeket a japánok illusztrálták is. Nem jól.
A neten mindenfélét meg lehet találni. (Az unokatestvérem állandóan emlékeztet rá, amikor derült égből olyan videókkal bombáz, ahol pl. transzvesztita törpék verekednek.) A Twilight kapcsán gombamódra megszaporodtak a különféle rajongói oldalak, a könyveket, egyes színészeket, vámpírokat vagy éppen a várost favorizálva központi témaként. Az itthoniak közül ezek egyike az ’edwardésbellanászéjszakája’ nevet viselő blog, ahol egy fiatal (remélem) lány megírta az ő verzióját az említett szereplők első normális együttlétéről, mivel a könyvbéli verziót túl enyhének találta. Három regény után mondjuk tényleg megérdemeltek volna a begőzölt tinik egy rendes dugást, hát most megkapták. A színvonal egészen illeszkedik. A ’győritwilight’ sem sz*rral gurít, de Mókusvirág blogjában is külön bejegyzés van Robert Pattinson kordbársony gatyájának. Egy másik ’fan club’ oldalán olyan érdekességeket olvashat az ember, miszerint a baseball-os jelenet alatt azért volt sapka a lányokon, mert szétfújta a szél a hajukat. (Ezen információ ismerete óta sokkal nyugodtabban alszom.) Szintén érdekes, hogy ezen rajongói csoportok nemek szerinti eloszlásban meglehetősen homogének.
A filmváltozatokra nem véletlenül nem tértem ki, majd talán egy másik kritika folyamán. Maradjunk annyiban, hogy nem tartom őket korunk filmtörténeti remekeinek, a szereplőket pedig nem feltétlenül engedtem volna át a castingon. Viszont egy Racoon nevű kommentelő megjegyzését egyszerűen nem tudom kihagyni az egyik ismertető végéről:
„Teljes szívemből ajánlom a felnőttfilm-változatot (letölthető). Bella szerelme az első 15 percben beteljesül, Jacobbal, meg a másikkal is... (Egyszerre.) Rendes párbeszédek, jó színészek, pörgős sztori.”
„A nők is csak emberek, időnként még különb emberek is a
férfiaknál, szelídebbek, kedvesebbek.” /Anne Rice/
Konklúzió
Stephenie Meyer regénye elsősorban tizenéveseknek való. Egy romantikus regény, ami könnyen olvasható, nem igényel
agymunkát, nosztalgikus érzéseket kelt az emberben visszahozva az érzést, amikor nem mert odamenni alsóban a kiszemelt lányhoz/fiúhoz, csak itt a realitással ellentétben happy end lesz a vége.
Talán nem is maga a banális történet és ezek a földönkívüli karakterek azok, amik a Twilight-tal kapcsolatban a legzavaróbbak, hiszen tulajdonképpen csak egy átlagos romantikus történet lenne a sok közül, ami legalább némi moralitást is tartalmaz nyomokban. Inkább a köré kiépült kultusz, a rajongók milliói, illetve a bűnrossz filmek azok, amik teljesen berakják a kiskaput, ha az Alkonyatról van szó. (Erről mondjuk nem a regény tehet, vagy annak az írója.) Az az érthetetlen rajongás a zavaró, amit ez az írás megkap, számtalan kiváló, szépirodalmi alkotás pedig nem. Meglehetősen furcsa ez az úgynevezett Twilight-rajongó fogalom, mint ahogy fentebb említett blogok-közösségek puszta létezése is. Nem emlékszem túl sok ’bűnésbűnhődésfanclub’ vagy éppen ’goetheiloveyou’ rajongói csoportra.
Ami a regény sikerét okozhatja, szerintem a fentebb említettek egy igen egyszerű keresztmetszete. A romantikus szál egy titokzatos, tiltott, és mindenképpen különleges férfi irányába megtestesíti a fiatal lányok vágyálmait (mint ahogyan Edward maga is ezekből a klisékből épült fel)... És azt hiszem ennyi. A többi körítés – az olvashatóság, a kellemes háttér, a misztikum meg az áldozatos döntések, stb... Ez képezi a sallangot. A tinilányok imádják ezt a helyzetet és sztorit, imádnák, ha velük történne. Magában ezzel nincs is gond, bár reméljük megmaradnak a realitás talaján, mert a regény ezt nem teszi meg és nem csak a vérszívókról beszélek.
Ennek tükrében azonban nem kell túlreagálni sem a dolgot. Ha valaki tizenéves és lány, akkor valószínűleg tetszeni fog neki, ez rendben is van. Egy átlagos regény, túl nagy dózis romantikával, meg gagyi, csillámporos lényekkel. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy odaadnám a jövendőbeli gyerekeimnek a könyvet, mert ha értéket nem is nagyon képvisel, egy romantikus limonádé még nem okozott nagyon kárt emberben, de mi van, ha utána meg becsúszik egy-két Coelho, aztán kész is a baj.
