Régóta nincs a könyvpiacon olyan horror regény, amelyik úgy mesél el egy vámpírhistóriát, hogy megtartja a vámpír köré fűződő misztikumot, a titokzatosságot, és még borzongató is. A Vampire: The Masquerade szerepjátékhoz megjelent klánregény sorozat annyi titokzatosságot sem hagy a vámpírokban, mint egy átlátszó, üres befőttesüvegben. Ráadásul a kánon szerint „félirodalminak” nevezett műfajokban (mint amilyen a fantasy és a sci-fi, valamint leágazásai) sem kaphatnak helyet, hiszen ha negyedirodalminak neveznénk őket, még akkor is megsértenénk a Julia és Romana füzetek íróit, akik valószínűleg hamarabb jutnának világirodalmi rangra, mint a klánregényeket jegyző szerzők (tisztelet néhány kivételnek). Érthetetlen, hogy egy ilyen jól sikerült szerepjáték után a White Wolf kiadó megjelentette ezeket a „szörnyszülötteket”.
Anne Rice fogcsikorgatóan szentimentális regényei fényévekkel jobbak a fent említetteknél, de az egyszerű ember itt is csak mellékszereplő. A vámpír lét áll itt középpontban, az ember küzdelme, félelme legföljebb olcsó retorikai fogásként mutatkozik meg. Persze a vámpír, mint szereplő, mint regényhős érdekes volt még az Interjú a vámpírral című regényében, de Rice híján van a megújulásnak, és már a sokadik alkalommal biggyeszt a vámpír szó elé egy jó hangzású (lehetőleg újlatin) nevet, és ad ki regényt az így kapott címmel.
Kevés az olyan (igényes) történet, ahol a vámpír, mint az Ellenség jelenik meg. Az ember ellenfeleként, aki jóval hatalmasabb nála, akiről (vagy inkább amiről) szinte semmit nem tudni, ami félelmetes alakként, minden romantikától mentes, természetellenes, beteges gyilkosként jelenik meg. Szóval kevés az ilyen, Bram Stokert meg már olvastuk.
Stephen King 1975-ben született regényét az Európa Könyvkiadó 2006 végén ismét megjelentette, a megújult küllemű King sorozat egyik nyitó darabjaként. Ez nem volt rossz húzás, hiszen a kötet már évek óta nem volt kapható, hacsak egy-egy antikváriumban rá nem akadunk.
Végre (újra) egy hátborzongató vámpírtörténet a könyvpiacon. A Kingtől megszokott egyedi stílusban íródott regény irodalmi kivitelezésére sem lehet panasz.
A szereplők egy része tipikus King karakter: Ben, az író, Matt, a tanár, Mark a kis különc gyerek, Susan, egy fiatal lány, aki Ben szerelme lesz. Ő talán a legkevésbé élő karakter, legalábbis a Kingtől megszokotthoz képest. Említést érdemel még Callahan atya is, aki talán az egyik legérdekesebb figura a könyvben. Kingnek a könyveiben kevés a történet szempontjából fontos pap karakter (az egyik kivétel talán az Ezüst pisztolygolyók című vérfarkas-története). A regényben végig kiváló (mint mindig) az átlagember pszichológiája. Tökéletesen ábrázolja a lélek mélységeit, a leginkább elfojtani kívánt gondolatokat, érzéseket, melyek ott sötétlenek minden emberben. A lélekábrázolással összefüggésben olyan veszélyes témákat is érint az író, mint a csecsemőverés, az egyház és a vallás kapcsolatának ambivalenciája, a köztiszteletnek örvendő személyek magánéletének árnyoldala.
Azt írtam, a regény irodalmi kivitelezésére sem lehet panasz. Talán illik árnyalnom ezt az állítást. Az összképet tekintve a könyv jól megformált, ám mondatszinten más a helyzet. King rengeteg jó mondatot ír, ez ebben a könyvben sincs másképp. „Semmit se láttam, és nem is akarom még egyszer látni!” – az ilyen mondatok miatt érdemes őt olvasni. Vagy például: „Ősszel így száll le az éj ’Salem’s Lotra: (…)”. Vannak viszont kifejezetten rossz mondatok, és néhány stiláris hiba is akad. Az utóbbira jó példa, hogy gyakran beszél úgy egy-egy szereplő, „mintha nem is a saját hangját hallotta volna”. A legzavaróbb azonban, amikor egy kifejezetten jó mondatot rögtön agyoncsap egy rossz: „Volt valami a levegőben – a só, a rohadó fa és a nedvesség szagának fullasztó keveréke -, ami elfojtotta a jókedvet. Ez, meg hogy patkányok vannak.” Majd erre következően: „A ládák a széles raktár közepén álltak egymáson. A hely egyébiránt üres volt, következésképp a középen tornyosuló ládák kissé baljóslatúnak tetszettek.” Következésképp baljóslatúnak tetszettek… én tudom, hogy egy horror regénybe kellenek a hangulati elemek, de azért ne ilyen olcsó trükköket vessen már be Stephen King!
Mindennek ellenére ez egy valódi, végig izgalmas, kiszámíthatatlan, vérfagyasztó vámpírtörténet. Megrendítő, sokkoló jelenetekkel, mint amilyen Danny Glick temetése. Végig hihető szituációkkal, életszerű tettekkel és reakciókkal.
A küllem nagyon szép (telitalálat volt a King-sorozat új dizájnja az Európa Könyvkiadótól), és Odegnál Róbert munkáját dicséri. A fordítás – a hatásvadász címtől eltekintve – igényes munka. Ez egy szép kiadás.
