Három évvel harmadik regénye, a Zsoldos-díjat elnyert Irha és bőr megjelenése után új kötettel jelentkezett Moskát Anita. A hazugság tézisei részben már korábban is olvasható, részben pedig vadonatúj szövegeket tartalmazó novelláskötet, ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel. (Korábbi, az Irha és bőr kapcsán készített interjúnkat itt olvashatjátok)
Próza Nostra (PN): Mind a regényeidnek, mind az új novellásköteted szövegeinek nagy erénye az alapkoncepció eredetisége. Hány ötletet nevelgetsz párhuzamosan magadban és hogyan szokott eldőlni, hogy valamelyikből lesz-e végül valami?
Moskát Anita (MA): Mindig furcsán érzem magam, ha valaki az ötleteimet emeli ki. Szerintem más írókhoz képest nekem kifejezetten kevés ötletem van. Ráadásul eleinte, amikor elkezdtem írni, minden ötletem közhelyes volt, tizenévesen például egy fantasy trilógián dolgoztam varázstárgyakkal és kiválasztott főhőssel, akinek le kell győznie a gonoszt. Az ösztönös erősségeim nem itt voltak, ezekben a korai történetekben inkább a szereplőim voltak szokatlanok vagy összetettebbek. Szerettem volna történeteket mesélni, de fogalmam sem volt, melyikeket érdemes elmesélni. Tudtam, hogy az írás sok része tanulható, de azt mégis hogy tanuljam meg, hogyan kell ötleteket szerezni? Ezt éreztem a legnagyobb gyengeségemnek, ezért ezzel foglalkoztam a legtöbbet. Megfigyeltem olyan szerzőket, akiket az ötleteikért szerettem olvasni, például akkor ismertem meg Miéville-t. Összevetettem a szövegeivel a saját szövegeimet, és rájöttem, hogy Úristen, hol vagyok én ehhez. Pár évig tulajdonképpen semmi mást nem csináltam, csak megtanultam rostálni, célzottan ötletelni, követni az asszociációs láncokat, hogy ne a nyilvánvalót írjam meg, és persze megfejteni, hogy az egyik sztori miért működik és a másik miért nem. A mai napig kevés olyan ötletem van, amit tényleg meg akarok írni. Egyszerre csupán néhányat görgetek fejben – nem is szoktam őket leírni, mert úgy vagyok vele, hogy ami kihullik, az valószínűleg egyébként sem lett volna különösebben érdekes.
PN: A hazugság téziseinek novellái között több is van, amelyek világában egy jóval nagyobb terjedelmű történet lehetősége is benne lenne, erre a legjobb példa szerintem a kötet nyitó novellája, A mesterhazugság. Hogyan szokott eldőlni, hogy milyen formátumú lesz a végeredmény?
MA: Ezt már általában nem az ötlet határozza meg, hanem az abban rejlő konfliktus. Vannak novellák, amelyekből lehetett volna akár nagyobb terjedelmű szöveg is, de a konfliktus nem igényelt többet. A mesterhazugságnál kifejezetten azt éreztem, hogy ha a világát elkezdeném jobban kibontani, akkor olyan területekre jutnék, ahol már nem biztos, hogy működne. Vagy ott van a Fekete monitor, aminél a formával játszottam (a szóban forgó elbeszélés a lapozgatós könyvek mintájára íródott – a szerző megjegyzése) és az elejétől nyilvánvaló volt, hogy ebből nem szeretnék regényt írni.
PN: Olyasféleképp sem szoktál továbbgondolkodni, hogy mondjuk ugyanebben a világban egy másik, önálló történetet írj majd?
MA: Én nem nagyon szoktam sorozatokban gondolkodni, a konfliktust és a világot igyekszem éppen akkorára sűríteni, amennyi ténylegesen érdekel belőle, és ha befejeztem, azzal le is zárom magamban. Akkor már sokkal jobban érdekel, hogy valami újba fogjak.
PN: Ez szerintem azért érdekes igazán, mert manapság a debütánsok jó része sem adja alább egy trilógiánál.
MA: (nevet) Én is trilógiával kezdtem tizenévesen. Elsőként egy egymillió leütéses regénnyel, aminek a végére érve úgy éreztem, hogy ez még nem volt elég, és a folytatás megint egy egymillió leütéses szörny lett. Nem igényelt volna folytatást, de nem bírtam elengedni a világot meg a szereplőket, nem tudtam megfelelően fókuszálni sem. Ha valaha sorozatot írnék, azt előre úgy tervezném, de az én agyam más, nem lennék jó sorozatíró.
PN: Nem kell, hogy mindet sorra vegyük, de fel tudod idézni a pillanatot,ami mondjuk A mesterhazugságnál vagy a Rügyeidnél beindította azt a bizonyos asszociációs láncot?
MA: Az utóbbi például felkérésre íródott, ahol elég tág témát adtak meg, jövőről szóló szöveget kértek, és ott villámcsapásszerűen, egészen közhelyesen a zuhany alatt kattant össze a tüdő és a fák képe, ebből indult ki a sztori. De ez a legritkább, és nem is akarom azt a romantikus képet erősíteni, hogy az írás így működik. Legtöbbször hetekig gondolkodom, hogy egy adott témát hogyan kellene megfogni, mi az, ami ebben érdekel, kutatómunkát végzek, rengeteg forrást elolvasok hozzá, és ezek alapján kezd el dolgozni az agyam – A mesterhazugság tipikusan ilyen volt.
PN: Ha jól emlékszem az új kötet elengedése után jól érezhető megkönnyebbüléssel ugyan, de koffeinmérgezésről és alváshiányról ironizáltál a Facebook-oldalad egyik bejegyzésében…
MA: Küzdök egyfajta munkafüggőséggel. Próbálom felismerni és kezelni, de ez nagyon nehéz, ha valamit szenvedélyesen csinál az ember. Van az a mondás, hogy „ha a szenvedélyed a munkád, akkor soha életedben nem dolgozol egy napot se”, de ez hazugság. Akkor is munka, ha szereted, csak nehezebb határokat húzni, nehezebb lerakni a billentyűzetet. Volt már olyan, hogy hosszú távon túldolgoztam magam, és annak fizikai tünetei lettek, de azon vagyok, hogy ez többet ne forduljon elő.
PN: Amikor ezt az interjút szerveztük, egyetlen kérésed volt talán, hogy ne legyen nagyon korán reggel…
MA: Az én agyam délelőtt még halott (nevet). Délelőttönként általában semmi kreatívat nem szoktam csinálni – emailekre tudok válaszolni, adminisztrálok, ellődörgök a macskákkal, ilyesmi. Délután-este kapcsol be az agyam kreatív része, és akkor munkára tudom fogni akár hajnalig is. Ilyenkor érzem magam elememben, és ha már pörög a mókuskerék, nehéz abbahagynom – emiatt aztán nem tudok korán kelni, és kezdődik minden elölről. Amikor volt fix munkám, nem is igazán tudtam írni. Megpróbáltam, de nem sikerült átállítani az agyam – hiperfókuszálással dolgozom nagyjából bármin, és nem tudok könnyen váltani –, végül el kellett mennem szabadúszónak ahhoz, hogy az Irha és bőrt be tudjam fejezni.
PN: Amikor valami miatt nem úgy megy, ahogy szeretnéd, el tudod engedni, hogy írj? Vannak szerzők, akik szerint mindennap írni kell, még akkor is, ha éppen elkerül az ihlet.
MA: Sokaknak segít a rendszeresség, engem korlátoz a rutin. Az Irha és bőrt annak idején többször félretettem, akár fél évre is, a befejezése után pedig majdnem két évig nem írtam egy sort sem. Nekem néha fel kell töltenem a kreativitásom, meg az érzelmi raktárakat is, amik írás közben kimerülnek. Néha egy érzelmileg megterhelőbb jelenet annyira megvisel, hogy utána napokig rá sem tudok nézni a szövegre, fel kell szívnom magam a folytatáshoz.
PN: A történet befejezésébe vetett hit nem csorbul ilyenkor?
MA: Tény, hogy van egy lélektani határ, amikor már megfordul a fejemben, hogy van-e értelme folytatni, de az inkább az újrakezdésekhez kötődik, ha kidobom a meglévő szöveget, és inkább kipróbálok egy új irányt. Az Irha és bőr utolsó – negyedik vagy ötödik – átírása előtt úgy éreztem, ha most sem fog összeállni, akkor lehet, hogy ez egyszerűen nem működik, és valami másba kell fognom.
PN: Mennyit szoktál javítani magadon, illetve mennyit segít a végső összecsiszolásban a szerkesztői rutinod?
MA: A végső szerkesztés olyan, mint mikor végre fölülről ránézel egy labirintusra, amelyben addig összevissza bolyongtál, most pedig látod a teljes alaprajzát. Amikor megvan a flow, akkor szeretek továbblépni a következő jelenetre, nem állok meg az aktuálissal szöszmötölni. Csak a végén, amikor már megvan a történet íve, akkor kezdek csiszolni, akkor már látni, hogyan osszam el az információkat, miből kell több vagy kevesebb. Nincs vázlatom és fix cselekménypontok sem, általában nem tudom hová fog kifutni a történet, intuitívan haladok. Szerkeszteni viszont már nagyon racionálisan szoktam, akkor már a rendszert keresem.
PN: A hazugság téziseinek merítése hogyan, mekkora halmazból állt össze?
MA: Én soha nem gondoltam rá korábban, hogy lehetne majd novelláskötetem, sosem gondoltam magamra novellistaként…
PN: Ezt ketté lehet választani?
MA: Igen, mert a legtöbb ötletem nagyobb lélegzetvételű, sok szereplőt mozgató, részletes világépítést igénylő szokott lenni – már tizenévesen is ilyenekhez nyúltam ösztönösen. Közben persze az olvasók és a barátaim, ismerőseim is folyamatosan kérdezgették, hogy mikor lesz végre egy novelláskötet, amit általában azzal reagáltam le, hogy miről beszélünk, nincsenek is novelláim. Így álltam hozzá évekig, és amikor már tényleg annyian és régóta mondták, egyszercsak átlendült azon a ponton, hogy elgondolkodjam, lehet, én látom rosszul. Ekkor kérdeztem meg Csillától (Kleinheincz Csilla – a szerző megjegyzése), mit gondol, és együtt álltunk neki válogatni. Ritkán olvasom vissza a megjelent szövegeimet, de akkor végigmentem minden.
PN: Helyet kapott a kötetben egy kisregény is, amely helyett bekerülhetett volna akár még egyszer annyi novella, mint amennyi végül belekerült.
MA: Szigorúan akartam válogatni, inkább minél kevesebb legyen benne (nevet). Csomó szöveg jobban működik online, ezeket kihagytuk mert én a rövidebbeket is ütősebbnek érzem neten. Csilla szeretett volna azért párat közülük; a Négyszemközt-et kifejezetten ő választotta. A régieknél azt néztem, tudok-e még kötődni az adott szöveghez, olyasmiről szól-e, amiről szívesen beszélnék-e most is. Így alakult ki a kötet egyik fele, a másik felébe pedig új írások kerültek, amelyekből az első rögtön a kisregény lett. Májusban kezdtük talán és decemberre lett kész a válogatás.
PN: Az én két kedvencem a kötetből a Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe és a Fekete monitor. A fantasztikus részekkel együtt is nagyon életszagú mind a kettő, úgyhogy adja magát a kérdés: sokat merítettél saját tapasztalatból, például ami az egyetemi teljesítménykényszert vagy a multik taposómalmát illeti?
MA: Multinál soha nem dolgoztam és szerettem egyetemre járni – biológia szakon végeztem, és bár nem dolgoztam a szakmában, magát a tananyagot nagyon élveztem. A vizsgaidőszaknak persze voltak traumatikus részei, de valahol szerettem is azt a fajta nyomást, kihívást, amit mondjuk egy szigorlat jelentett. Amikor horrorban gondolkodom, azt nézem, mitől félünk ma, a modern korban igazán, és a tanszéki folyosón többet rettegünk, mint egy kísértetházban. A nyelvi határok érdekeltek benne legjobban, hogy a tudás megszerzéséhez egy nyelvi falon kell keresztüljutni, sokszor értelmetlen magolással, és úgy, hogy az eléd tett kérdésből legfeljebb a kötőszavakat érted.
PN: Az ilyesféle élmények szavakba öntése egyfajta terápia is?
MA: Nem használom az írást direkt módon terápiának, hogy én most megírok valamit azzal a céllal, hogy feldolgozzam. A Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe alapötletét vagy négyszer próbáltam megírni, és szerintem az első három alkalommal azért nem sikerült, mert időben még túl közel voltam az élményhez. Erőltetettnek érzem, ha valamit direktben akarok kiírni magamból. De ha már leülepedett, és a tudatalatti más formában dobja ki, onnantól válhat egy írás terápiássá – vagyis hát a legtöbb írás valahol terápiás, csak akár a végéig nem ismerem fel, mi miatt.
PN: Mindettől függetlenül, akik igazán jól ismernek, felfedezhetnek téged a sorok között akár egy gesztus vagy egy szófordulat erejéig?
MA: A barátaim szokták néha mondani, hogy miket fedeznek fel a szövegeimben belőlem, de ehhez azért nagyon kell ismerni engem.
PN: Felszabadultságként vagy egyfajta Vietnam-szindrómaként éled meg, amikor befejezel egy történetet?
MA: Egy történet megírásának vége mindig nagyon intenzív „flow-vonat”, a befejezés eufórikus, aztán ez visszafordul, mint egy kilengő inga, és jön a teljes letörtség. Olyankor nem tudom, hogy mihez kezdjek az életemmel, az íráshoz képest bármilyen más feladat szürkének tűnik, amit nincs értelme elvégezni. Idő, mire el tudok szakadni egy történettől.
PN: A kötet kisregényében egy meglehetősen összetett rendszert építesz fel, a fizikai törvényszerűségeket szerződésekkel manipuláló főhősön keresztül.
MA: Sokáig féltem a jogi közegtől, talán pont amiatt, ami a Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerekbe novellában is megjelenik, hogy a jogi világot is egy laikusok számára átjárhatatlan nyelvi határ veszi körbe. Amikor aztán elkezdtem marketinget tanulni egyetemen, ott elég sok jogi óránk volt, muszáj volt végigolvasni és megérteni a legfontosabb jogszabályokat – ott értettem meg, hogy ez tulajdonképpen logikus. Sőt, nagyon hasonlít azokhoz a rendszerekhez, amikről biológián tanultunk, csak ez mesterséges, nem természetes. Innentől már könnyen tudtam kötődni egy olyan szereplőhöz, aki jogi rendszereken keresztül látja a világot.
PN: Civilben is a borúlátás jellemző az alapbeállításaidra?
MA: Igen, inkább pesszimista vagyok, mint optimista. Mindig elképzelem a létező legrosszabb forgatókönyvet, előre rászorongok, és amikor mégsem következik be, akkor jöhet a megkönnyebbülés – nagyjából ez a megküzdési stratégiám. Próbálok persze dolgozni rajta, de nem könnyű.
PN: Elképzelhető hogy lesz egyszer egy pozitívabb szemléletű írói korszakod? A kötetben szerepel olyan szöveg, aminek valódi, pozitív feloldás a vége. Nem állítanám, hogy bizonyosan minden szövegedet olvastam, így csak óvatosan hozakodnék elő vele, de az általam olvasottak közül mindenképp egyedüli.
MA: Igazad van, ilyet ritkán írok, bár a kötetben több olyan is van, ami ad némi feloldozást, és igen, az egyik különösen. Bár csak a szereplő személyes szintjén igaz ez, világ szinten kevés előrelépés történik. De engem már az is meglepett, hogy részben tudtam feloldást írni, pedig nem terveztem így. Nem találom ki előre a cselekményt, sokáig éreztem azt, hogy ezt a történetet bármerre el tudnám vinni, teljesen tönkre is tehetnék mindenkit, de akár adhatnék ennél több szabadságot is. Végül azt választottam, amit a premissza kívánt, és ami a szereplőkből fakadt, részben ők hozták meg ezeket a döntéseket, nem én.
PN: Picit úgy beszélsz a főhősödről, mintha egészen közel kerültetek volna egymáshoz, ahogy megteremtetted. Jellemző, hogy új tagokkal bővül a valós életbeli családod, mire befejezel egy szöveget?
MA: (nevet): Abszolút. Muszáj rájuk élő személyként gondolnom, illetve belebújnom a bőrükbe, amennyire csak lehet. Meg kell értenem őket teljesen, hogy hitelesen írhassak róluk. Kicsit olyan ez, mint amikor egy színész lényegül át az általa játszott karakterré, és ehhez nagyon mélyen kell ismernie.
PN :Ez így van a több nézőpontos történetekben is, mint például az Irha és bőr?
MA: Igen, bár ugyanazon a napon nem tudok különböző szereplőkhöz kötődő szálakat írni, tehát ha a következő fejezet egy másik szereplőé lesz, akár egy-két nap is eltelhet, mire képes átváltani az agyam.
PN: Az utolsó FB-bejegyzésed amit az interjú előtt olvastam az olvasók felé intézett köszönetnyilvánítás volt – ilyen sokat segítene a támogatásuk?
MA: Persze. Egy történetet először magamnak írok meg, és akkor is megírnám, ha senki se olvasná, de amikor kiadom a kezemből és megjelenik, akkor már az az olvasókról szól. Minden történet egyfajta párbeszéd író és olvasó közt. Például azt már most látom, hogy a Fekete monitorhoz mennyien tudnak kapcsolódni, minden eddiginél több üzenetet kaptam annak kapcsán. A kiégés, a munkahelyi kizsákmányolás sajnos elég kollektív élmény. A legmélyebben az érint meg, mikor az olvasók elmondják nekem a saját történetüket, mit hozott felszínre bennük egy adott írás, mire néznek most más szemmel, hogyan rezonál ez az életükkel.
PN: A Fekete monitorról azt nyilatkoztad valahol, hogy nagyon régi terved valósult meg vele.
MA: A forma régóta érdekelt, tudtam, hogy mindenképpen szeretnék kezdeni valamit vele, bevonni az olvasót a történetmesélésbe, valamiféle kontrollt adni a kezébe, csak sosem találtam a megfelelő történetet hozzá. Aztán rájöttem, hogy a munkahely mennyire illik ehhez: azt gondoljuk, végre kontrollunk lesz az életünk felett, amikor munkába állunk, mert nem otthon vagy az iskolában fogják megmondani, mit csináljunk, lesz saját fizetésünk, saját életünk, döntéseink. Aztán végül kiderül, hogy mégsem, csak bekerülünk egy másik taposómalomba – rájöttem, mennyire jól tudná érzékeltetni ezt a lapozgatós forma.
PN: Talán valamennyi novella közül ebben van a legkevesebb a fantasztikum.
MA: Ez szándékosan alakult így. A forma nagyon hangsúlyos benne, nem akartam plusz ötleteket tenni bele, még az eredetiekből is nyesegettem. Másrészt azt akartam, hogy elég közeli legyen az olvasóhoz, magára és a mindennapjaira ismerjen.
PN: A Gumicukorszív című novelládat színpadra is adaptálták idén tavasszal egy egyetemi vizsgaelőadásban. Elképzelhető, hogy egyszer önállóan is belevágsz egy színdarabba, vagy egy forgatókönyvbe akár?
MA: Mostanában biztosan nem. Egyrészt ez egy külön szakma, amit ugyanúgy ki kell tanulni, másrészt soha nem is vonzott. Nekem egy történet megírása nagyon személyes, és például egy forgatókönyvet túl sok szempont szerint kellene alakítani, sosem lehetne maradéktalanul az enyém.
PN: És ha arra kérnének, hogy valamely létező univerzumban alkoss valamit, egy tie-in regényt, mondjuk, vagy egy videójáték-franchise valamelyik történetét?
MA: Ez sem igazán az én terepem. Fan fictiont sem írtam soha, azaz csak egyetlen egyszer, de arról sem tudtam, hogy az, akkor még a szót sem ismertem. A Mester és Margarita nagy kedvencem, és amikor a gimiben a tanár felajánlotta, hogy ötösért lehet írni egy hozzá kapcsolódó sztorit, megírtam, mit találnának Wolandék a mai Budapesten. Ezen kívül soha nem gondolkodtam ilyesmiben. Nekem látnom és ismernem kell az adott világ struktúráját, a láthatatlan részeket, amelyeket az olvasó nem feltétlenül lát, valaki más világában elveszettnek érezném magam.
PN: Jövőbeli terveidről tudsz beszélni egy kicsit?
MA: Van egy regényötletem, de nem szoktam beszélni róla, amíg túlságosan formálódik, eleinte folyton változik akár az alapja is. Az ötlete már akkor is megvolt, amikor az Irha és bőrt elkezdtem, de akkor félretettem, aztán közbejöttek a novellák és a kisregény. Most viszont már tényleg szeretnék ezzel foglalkozni.
PN: Végezetül – ez tulajdonképpen hagyomány ebben az interjú-sorozatban – megosztanád velünk egy-két friss olvasmányélményedet?
MA: A Fekete lyuk egy magyarul nemrég megjelent képregény, kamaszkori útkeresésről szól, első szexuális tapasztalatokról, a test változásairól nagyon érzékenyen, és ehhez használja fel a testhorror eszközeit. A legjobb könyv pedig, amit idén olvastam, Patricia Lockwoodtól az Erről nem beszélünk. Egyszerre szól a netről, ahogy beszívja az embert, ahogy folyton új impulzusokat keres rajta, ahogy jelentéktelen dolgok jelentőssé válnak, és ezt remekül adja vissza a töredékes szöveggel, aztán az egész egy nagyon személyes drámává változik, az utolsó ötven oldalt végigbőgtem.
PN: Köszönöm a beszélgetést.