Sorozatgyilkosság rozmaringos sült malaccal (Petr Stančík – Múmiamalom)

Jelenlegi hely

Szerző Katsa On the

Petr Stančík: MúmiamalomMisztikus gasztro-pornográf thriller. Ezek a szavak szerepelnek Petr Stančík első magyarul olvasható regényének borítóján kategória-megjelölésként. Ehhez társul az igencsak erős képanyag, ami az eredeti cseh kiadás átemelése: egy nyúzott emberi test néhány vérfolttal. Ambivalenciával telve ízlelgetem újra és újra a sorokat; nem tudom, hogy tényleg el akarom-e olvasni a regényt, de végül győz a kíváncsiság: ugyan milyen lehet egy misztikus gasztro-pornográf thriller?

Sokáig bosszantottak az idézett, hatásvadásznak tűnő szavak a borítón, de rá kellett jönnöm, hogy a könyvet ténylegesen így lehet a legtökéletesebben jellemezni, egy kis javítással: a Múmiamalom korántsem thriller, de nem is célja, hogy az legyen. Gasztronómiai leírások és erotikus események szövik át az (egyáltalán nem negatív értelemben) lassan haladó cselekményt, a helyenként előforduló misztikum pedig már-már a fantasy zsánerébe emeli át az alapvetően krimiszállal operáló szöveget.

A regény az 1860-as évek Prágájában játszódik, főszereplője – mert hősről itt nem igazán beszélhetünk – Leopold Durman nyomozó, aki ízig-vérig hedonista, ráadásul hamar az az érzése lesz az olvasónak, hogy övé a világ összes ideje és pénze. Egy titokzatos gyilkosság ügyét kapja meg, ami a ráérős nyomozás alatt sorozatgyilkossággá válik. Kézbesítők holttestei kerülnek elő, ám kezdetben úgy tűnik, az egyes esetek között semmilyen összefüggés nincs. A fokozatosan elszórt információmorzsák mentén még a befogadó is előrébb járhat a tettes kilétének felderítését illetően, mint maga Durman, emiatt az egész nyomozás rendkívül szórakoztatóvá válik. Bár a szövegben egy helyen még vagonok tetején ugrálós üldözéssel is találkozhatunk, aki egy klasszikus detektívregényt várt a fülszöveg alapján, az csalódni fog. Igaz ugyan, hogy a gyilkosságok felderítése eredetileg a könyv fő szála, Durman felügyelőnek ez csak időnként jut eszébe. A szöveg jelentős részét létező és fiktív ételek leírása majd elfogyasztása teszi ki, amit illik rögvest ledolgozni a Hotel Ectoplasmában vagy a Jeruzsálemben – illetve egyéb általa kedvelt bordélyokban.

A fő probléma az, amitől a nyomozás is nehézkessé válik, hogy sorozatgyilkossággal a cseh kriminalisztika még nem találkozott. Ennek miértje Stančík szerint nem a rendíthetetlen erkölcsi szilárdságban rejlik, hanem a lustaságban és a fegyelmezetlenségben. A mindezt megtestesítő Durman Franciaországba utazik, hogy tanácsokat kapjon a sorozatgyilkosságokra specializálódott Lalocq nyomozótól. Minden lapot átitat egyfajta provokatív fanyar humor, nem kegyelmez egyik környező népnek sem, mi pedig különösen sok szarkasztikus pofont kapunk a Monarchia révén. A regényen átívelő sajátságos humor az említett párizsi látogatásnál tetőzik: Durman olyan hasznos tanácsokat kap a specialistától, mint „a sorozatgyilkosok őrültek”. De ugyan, ki is érne rá komolyabb szakmai csevejre, mikor az ottani séf saját kreálmányaként a gratinált galambhoz besamel alapon esketi össze a svájci Gruyѐre sajtot a parmezánnal? A francia bordélyban desszertként érkező „faire une pipe” pedig olyannyira megtetszik Durmannak, hogy odahaza szélsebesen elterjeszti az újonnan megismert eljárást.

A nyomozás előrehaladása helyett Durman életét és mindennapjait ismerhetjük meg egyre közelebbről, aki kocsmából bordélyba jár, vagy éppen fordítva. Erőssége és rendkívülisége a regénynek éppen ebben a sajátságos karakterábrázolásban áll: szereplői parodisztikussága és az egyes tulajdonságok eltúlzása (például az élvezetek végletekig menő hajhászása) mégis hitelessé teszi őket, vagy legalábbis nagyon szerethetővé.   Igaz ugyanez például az Ohrobec nevű patológusra is, aki kitörő lelkesedéssel és meglepő gyengédséggel beszéli el a kézbesítők halálának okát egyes szám második személyben, a hullákhoz címezve a tényeket.

A könyvet első felütésre meglehetően nehéz olvasni. Stančík a szereplők dialógusaiban – folyamatos vitáiban – olyan mennyiségű és annyira szerteágazó információtömeget zúdít az olvasóra, hogy az fejfájdító. Rendkívül gyorsan lehet azonban adaptálódni a nyelvezethez, s hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a gasztronómiai leírásokhoz hasonlóan az akkori gazdasági, politikai és képzőművészeti leírások igazságértéke is szélsőséges amplitúdóval leng. A szép lassan egész Földünket és történelmünket behálózó kvázi összeesküvéselmélet-rendszer a regény előrehaladtával letehetetlenül szórakoztatóvá teszi az írást.Petr Stancik (kép forrása: Novinky.cz)

A háromszáz oldalas regény viszonylag sok apró fejezetre tagolódik, s minden fejezet elején egy rövidebb-hosszabb idézet szerepel az Ordo Novi Ordinis nevű kitalált rend valamely fiktív művéből. Ezek és a fejezetek címei, bár szervesen illeszkednek a cselekményhez, helyenként már inkább a mesterkéltség és erőltetettség hatását keltik a frappánsnak szánt keret helyett. A regény néhány pontján végleg lelép a realitás talajáról – minden bizonnyal ezekre a részekre utal a misztikus jelző – Durman itt élőhalottakkal és az állatokat tudatával irányító mandragórával társalog. Fantasy-kedvelő létemre ezek a részek már túlfeszítették a regényt és inkább elvettek belőle, annak ellenére, hogy pontosan ezek szolgáltak magyarázatként a Prágában (és az egész Földön) történő eseményekre.

A Múmiamalom, dacára címének és a már említett borítónak – ami talán pontosan emiatt félrevezető, így nem túl szerencsés választás – végső soron inkább szórakoztató, mint megbotránkoztató vagy hátborzongató. Az extrém módon kivitelezett gyilkosságok és leírásaik belevisznek a szövegbe egy kis gore vonulatot, de ezek mennyisége és pozicionálása miatt valójában mégsem erre helyeződik a hangsúly: a könyvben sokkal kevesebb vér folyik, mint cseh sör vagy egyéb testnedvek. A szöveg karakterei bár elsőre életidegeneknek tűnhetnek, az olvasássorán gyorsan megbarátkozhatunk velük és a nyelvezettel. A nyomozó lassú kalandozásait színessé teszi a megannyi fiktív gasztronómiai fogás, esemény vagy épp technikai újítás (például a mentális centrifuga és a több helyen is előforduló automatronok), az utolsó fejezetben pedig arra a bosszantó, egyébként sehol máshol elő nem forduló kérdésre is választ kap az olvasó, hogy mi az a Múmiamalom.