Ahogy egy irodalmár a közelmúltban már borgesi bölcsességgel megjegyezte: léteznek irodalmi gettók. Tetszik, nem tetszik bizony be kell vallani, bármennyire fájdalmas is ez, és bármennyire is küzd az irodalomértelmezői és írói réteg az elhatárolás ellen, a tudományos gondolkodás (!!!) körme szakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig van olyan, hogy alacsony, meg van olyan, hogy magas irodalom és teszi mindezt úgy, hogy e fasiszta elkülönítés alátámasztására egyetlen olyan érvet sem tud felmutatni, amely ne lenne legalább 39.482 oldalról megtámadható. Ezen elkülönítés pedig nagyjából úgy működik (és most ellopom idézem egy másik irodalmár igencsak ironikus megjegyzését), hogy „Az a jó irodalom, amit csak az egyetemi tanárok értenek. Amit egy hallgató is megért az rossz.” Így aztán persze kizárják nem olvassák az irodalomnak meglehetősen jelentékeny százalékát arra, hivatkozva, hogy ez populáris. Populáris, avagy szórakoztató alatt pedig mindenekelőtt azt értik, hogy olvasása élményszerű és jó, a könyv olvasatja magát a befogadó pedig nem rántja le magát azonnal mind a tíz körméről, miközben a Gutenberg-galaxis szupersztrádáján száguld felé a kultúra.
Ilyen jól megfontolt elgondolás mentén szorult az irodalom perifériájára a krimiirodalom is, holott közel 200 éves megszületése óta töretlenül a legolvasottabb és legközkedveltebb műfajok egyike.
Sir Arthur Conan Doyle például egyébként kutyaütően rosszul fizető orvosi praxisával hagyott fel, s cserélte le az irodalomra, és alkotta meg ikonikus figuráit Sherlock Holmesot és Dr. Watsont, akik főszereplésével több, mint ötven rövidebb mű és négy regény született meg.
A szerző harmadik regényében, A sátán kutyájában {The Hound of the Baskervilles} egy angliai vidéki kisváros orvosa keresi fel a nyomozópárost, hogy felderítsék a falucska egyik megbecsült polgárának meglehetősen rejtélyes halálát. A holttesten ugyanis nem látszanak külsérelmi nyomok, s egyáltalán a halott körül sem látni semmi olyat, amely gyilkosságra utalna, mindössze egy pokolian hatalmas kutya lábnyomai látszódnak a tetem körül. Ezért merül fel a kétely, hogy nem a Baskerville-család ősi átka sújtott-e le a szerencsétlen öregúrra. A legenda szerint ugyanis a család egyik felmenője eladta lelkét az ördögnek, cserébe, hogy karjaiban tarthassa még egyszer az önmagának kiszemelt és elrabolt lányt. Ezóta tehát a családot átok sújtja, így ha bármelyik Baskerville a mocsárhoz merészkedik, azért eljön a sátán, fekete kutya képében.
Megindul tehát a nyomozás, hiszen az elhunyt utolsó örököse Kanadából hazatérve vissza szeretne térni ősei birtokára, ám félő, hogy a véreb őt is elragadja. A nyomozó azonban londoni elfoglaltságai miatt nem tud vidékre utazni, így az örököst csak Dr. Watson kíséri el.
Baskerville-be érkezvén mindent rejélyes aura leng át. A dombos, sziklás, mocsaras vidéket szinte mindig köd lengi át, ami meglehetősen kedvez az amúgy is feszült légkör megteremtéséhez, hiszen félhomály számos balsejtelemnek, félreértésnek, érzékcsalódásnak , az unheimlichnak ad kitűnő terepet. 
A vidéken mintha az ódon angliai rémregények gótikus aurája elevenedne meg: nemcsak a köd miatt, de az éjszakánként felhangzó hátborzongató vonyítás és a mocsárban rejtélyes körülmények közt eltűnő állatok miatt is, így a nyomozásnak kettős célja lehet: egyrészt nyilvánvalóan a halál körülményeinek felkutatása, ugyanakkor az egész környéket körüllengő ismeretelméleti kétely feloldása is, mely szerint nem eldönthető, hogy valamely földöntúli erő, avagy egy nagyon evilági lény szedi-e itt áldozatait. A végkifejlet teljesen nyilvánvaló sejthető bárki számára, aki életében látott/olvasott körülbelül két krimit, hiszen a műfaj egyik legnagyobb, legtöbbször elsütött és egyébként alapvetően a rémregényből átvett kliséjéről van szó.
Az azonban már kevésbé szembeötlő, hogy a gyilkos ismét kívülről jön. A szerző számos más szövegéhez hasonlóan (pl.: A bíborvörös dolgozószoba {A Study in Scarlet} avagy újabb egyszerűen borzasztó, észveszejtően rossz és botrányosan félrevezető magyar fordításban, A dilettáns detektív, vagy A táncoló figurák {The Adventure of the Dancing Men}) a tettes amerikai, aki behatol a békés, nyugodt vidéki kisváros átható vérszegénységébe rendjébe, és felforgatja azt. A bűn tehát a Sherlock Holmes-történetekben nem olyasvalami, ami eleve benne foglaltatik az anyaország az élet rendjében, hanem valami olyan dolog, amely ehhez képest kívül van, a gyarmaton, a bűnös pedig nem lehet más csak idegen.
A szöveget a méltán ismeretlen Teuro könyvkiadó, az első megjelenés után pontosan száz évvel 2002-ben adta ki, és található meg még mindig a könyvesboltok polcain a mai napig párszázforintos áron, Szalay Tamás fordításában. A kötet maga kívülről igényesnek látszik (keménykötés), belülről azonban zsúfolásig tele akadnak hibák vele. A szövegben ugyanis feltételezhetően teljesen hiányzó a kissé felületes szerkesztői munka következtében maradt rengeteg néhány, fatális, olyan ordító hiba (nem is hiba, helyesírási katasztrófa), amely láttán bármely edzett lelkű pedagógus sikítva tépi ki minden egyes (gyerek) hajszálát és vágja be az egyest a naplóba, kitörölhetetlen kék, majd mellé piros tintával és kéri azonnali nyugdíjazását apróbb helyesírási baki, amely azonban bármely kötetnek elnézhető (kiadót azonnal bezáratni, a helyét lerombolni, bevetni sóval, a dolgozóit soha többé könyvkiadás közelébe engedni).
