Nagy örömünkre szolgálhat, hogy a múlt heti MANCS-ban (2012. szeptember 27.) Tudományos fantasztikus-melléklet található, így nem sokáig várathatott magára, hogy erről is szót ejtsünk.
Átfutva a tartalomjegyzéket, sajnos, az olvasóban első blikkre is maradhat némi hiányérzet a szerkesztők „fantáziátlansága” miatt, hiszen ezúttal igencsak soványra sikeredett a téma prezentálása (3 és ¼ cikk). Különösen hat ez, ha a korábbi „kulisszatitkokkal terhes színházi” (18 oldal) vagy a „színpompás őszi fesztiválmelléklet” (13 oldal) gazdag és igényes bemutatásaira gondolunk. Mintha a sci-fi leginkább a hagyományos Könyvmelléklet részeként, azaz a kortárs („magas”?) irodalom hullámain evezhetne csak be a MANCS olvasóihoz. Vagy talán éppen fordítva. Mindenesetre mindkettő kaphatott volna akár önálló mellékletet is, de ez már legyen a szerkesztők problémája. Ezúttal tehát be kell érnünk egy (újabb) esszével a science fiction műfajtörténetéről (Pintér Károly: Álmok a gettóból), egy portérval ezúttal Robert A. Heinlein világáról (Varró Attila: Szerzőt borítójáról), egy interjúval Markovics Botonddal a.k.a Brandon Hackett (Sepsi László: Túllépünk az emberi test korlátain) és egy rövid recenzióval Hackett nemrég megjelent Az ember könyve című regényéről.
A tudományos fantasztikum marginális és/vagy protetikus jellegét mi sem mutatja jobban, mint Pintér szövege, ami a kötelező fogalommagyarázatok és műfaji definíciókon túllépve inkább arra koncentrál, hogy bizonyos lépcsőfokokat megjárva a műfaj hogyan kerül ki a kánon által kreált „kultúrgettóból” (nagyrészt olyan szerzőknek köszönhetően, mint Verne, Wells, Hugo Gernsback, Ballard, Vonnegut, Dick, Asimov, Lem, Gibson stb.), továbbá ennek mentén hogyan jelenik meg egy amerikai kontra európai értelmezése a műfajnak. Mindvégig érződik , mintha a szerzőnek (is) már a könyökén jönne ki a (rövid) műfajtörténet, tudna többet, izgalmasabbat is, de hát ezt dobta a gép. Az esetleges újabb nevek kijegyzetelésén túl legfeljebb azoknak mondhat újat, akik nem tudják, ki az a Luke Skywalker és vajon miért vihette el a TEK.
Ennél meglepőbb, hogy ezután Varró Attila – jó szokásához híven - mélyebbre nyúl a mikulás zsákba, s írásával elsősorban a fanokat szólítja meg „az amerikai science fiction egyik vezéralakjának tartott” Robert A. Heinleinről szóló írásával. Varró kiinduló tétele, hogy „Heinlein 90-es években piacra dobott fél tucat művénél még véletlenül sem találni két azonos honi kiadót, a borítóik pedig szoros versenyben próbálják meg alulmúlni egymást valahol az ízléstelen és igénytelen határvidékén”.
Egy rosszul kitalált „maketingstratégiától” tehát a szerző és – néhány kivételt leszámítva – az egész műfaj zsákutcába kerülhet, eltüntetve ezáltal a különbségeket. Varró ugyan elismeri, hogy Heinlein pályája során valóban ponyvákat írt, így nem volt idegen tőle a csáposszörnyes világ sem. Mégis a hatvanas években megjelent The Moon is a Harsh Mistress (magyarul: A Hold börtönében, Metropolis Media, 2010) című könyvvel kapcsolatban meggyőzően mutatja be hogyan lép túl a „(fel)színes ismeretterjesztésen”, s alakít ki egy erős ideológiáktól sem mentes, társadalomreformer, forradalmi világképet. Ez ugyan mára „hitelét vesztette”, mégis a fantasztikum, irodalom és ideológia szövevényes kérdései akár további bonyolultabb kérdésekhez vezethetnek.
Zárásképpen pedig Markovics Botondé a szó, aki Brandon Hackett néven az egyik legismertebb hazai szerző a színtéren, nem különben az SFmag.hu oldal alapító-szerkesztője. A beszélgetés, ahogy a lead is jelzi, leginkább az álnév, a transzhumanizmus és a magyar sci-fi lehetőségei kérdéseit járja körül. Érdekes módon az interjúban éppen a transzhumanizmusról esik a legkevesebb szó, holott a legutóbbi Hackett-könyvek éppen ekörül forognak, így lehetőség lett volna akár többet is megtudni a témáról, mivel ebben a széljegyzetként megjelent rövid recenzió sem segít túl sokat. 
Markovics amúgy egy rendkívül szimpatikus figura, látszik, hogy a kánonpara helyett jobban érdeklik az alkotásban vagy a műfajban rejlő egyéb (tudományos) lehetőségek feltérképezése. Ez már önmagában derűre ad okot.
Nos, nem igazán jöttem rá, vajon a magyar Luke, az Emlékmás-remake, vagy a Bruce Willis fájó hiányát pótló Looper című új időutazós film, netán a világvégével kapcsolatos újabb aggasztó hírek hívták életre hirtelen ezt a mellékletet. Arra viszont igen, hogy hiába a nyitás, ez továbbra is egy helyben toporgás, ami képtelen túllépni azon, hogy ne magyarázkodással és körülményeskedéssel töltse a drága időt. Talán, ha nem sámliról nézzük a dolgokat, valamint túllépünk a „Van-e?”, „Milyen?” és hasonlóan fárasztó kérdéseken, elfogadva a populáris irodalmak valóban legitim létezését, akkor még kisebb terjedelemben is talán többet tudhatnánk meg a popműfajok világáról, saját (ön)értelmezéseikről. Bár ha a tendenciát nézem (itt-ott interjúk, kritikák, most meg már tematikus megjelenés), akkor előbb-utóbb csak összeáll egy komolyabb dolog is. Addig viszont egy presszókávé fogyasztása közben azért kellemes elfoglaltság lehet átlapozni e mellékletet.
