Vegyünk egy macskát, aki okosabb az embereknél… Nem, nem, ez így kevés, hisz mindannyian tudjuk, hogy a kis szőrös négylábú háziállataink bizony intelligensebbek legtöbbünknél. Vegyünk egy macskát, aki bűntényeket nyomoz ki és okosabb az embereknél… Nem, még mindig nem elég. Főhősünk bizony egy olyan macska, aki nem csak, hogy briliáns nyomozó és okosabb a konzervnyitogatóknál, de Schopenhauert idéz pár oldalanként. Így már körülbelül képet alkothatunk arról, milyen állat is Francis, a főhősünk.
Eme négylábúról azt kell tudni, hogy a magyar keresztségben eredetileg Félixnek hívták és még a megboldogult ’90-es években jelent meg első kalandja az azóta szintén felszívódott Magyar Könyvklubnál. Ez volt a Bársonytalpon oson a halál, amit egy fekete macska szemével és a macskakrimi felirattal próbáltak meg eladni, de valószínűleg annyira nem sikerült, hiszen ennek a németeknél hat részt is megélt sorozatnak további kötetei nem jelentek meg, ellenben vidéki művelődési házak aulájában tartott könyvvásárokon könnyen hozzá lehetett jutni egy-egy példányhoz.
Pedig jóval több volt ez a regény, mint egy egyszerű detektívtörténet, mert a nyomozás álcája alatt főhősünk folyamatosan elmélkedett az életről és annak értelméről, a fájdalomról, szenvedésről és néha az örömről is. Félix felfedezte az embert az állatban és megmutatta, hogy az emberi ártatlanság elvesztésének hatására hogyan veszítették el a természet egyéb gyermekei is ártatlanságukat. Az antropomorfizált élőlények képében megjelenik a gonoszság, a tervezett gyilkosság, amikor már nem pusztán az életben maradásért ölsz – és ez a találkozás maradandó nyomot hagyott főhősünk lelkében és az olvasóban egyaránt.
A Francis valahol az első kötet után veszi fel a fonalat, de rögvest nagy ugrással indít: az előző alakjai sehol, csak a macska lét szenvedéseivel találkozhatunk, mégpedig abban a formában, amikor a gazdinak már nemcsak szőrgombóca a kizárólagos, hanem egy másik, nőnemű lény is fontossá válik. Ha ez a némber pedig meg akarja fosztani kandúrunkat a férfiasságától, ott menni kell. Így indul hát vándorútra kedvenc macskánk és rögvest el is téved, majd a város bélrendszerében köt ki, ahol nyomasztó bűnesetekről szerez tudomást és fel is bérelik, hogy fejtse meg őket. Útja a természetbe vezet, ahol egy emberi vadász, egy különös macska-kutya páros, de még egy titokzatos szörnyeteg is a bőrére pályázik.
Hiába az izgalmasnak tűnő történet, a Francis legnagyobb hibája a túlzott bőbeszédűsége: az egész kötet egy nagy monológ, gyakorlatilag alig van benne párbeszéd, ellenben részletes leírásokat olvashatunk a világáról és detektívünk gondolatairól. Kicsit már túl részleteseket is, ugyanis ez már bőven a cselekmény rovására megy. Nem lenne ezzel semmi gond, ha csak szimplán egy filozófiai értekezést olvasnánk, azonban itt a detektívregény kulisszáit használja fel a szerző, ennek azonban vannak bizonyos törvényszerűségei. Például, hogy a nyomozó az bizony nyomozzon. Lehet közben elmélkedni (ld. Jiddis rendőrök szövetsége), de azért tessék-lássék haladni kell a történetnek is. Pirinçcinél azonban az arányok eltolódtak, ezért a regény feléig nagyjából semmit nem tudunk meg a bűntényről és ez nagyon sok idő.
Hogy mégsem dobtam el a kezemből a regényt a „felvezető” részek alatt sem, az a kiváló magyar fordításnak és a stílusnak köszönhető. Ritkán mondhatjuk azt mostanában, hogy jó magyarítások születnek a zsánerirodalomban, sokszor erre nem helyeznek hangsúlyt a kiadók, de itt valóban nagyszerűen sikerült. A Francis stílusban pontosan követi az első részt, holott két fordítóról van szó és ez egyértelműen arra utal, hogy sikerült visszaadni az író hangnemét. Ez pedig néhol maróan gúnyos, néhol elgondolkodtató, néhol teli van önváddal, máskor pedig egyszerűen vicces. Pirinçcit jó olvasni, élvezetesek a sorai, így még a túlzásba vitt elmélkedései sem annyira zavaróak.
És itt térek át arra, hogy miért is jutott eszembe Thoreau vagy Schopenhauer (akit macskánk valóban állandóan idéz): a Francisnek ugyanis tényleg van filozófiai tartalma. A négylábú hőseink ebben is folytatják a korábban megkezdett utat és gondolkodnak, beszélnek arról, milyen ma a Földön állatként élni. Pirinçci megvádolja az embereket azzal, hogy élhetetlenné tették a világot és miattuk veszítették el a vadak ártatlanságukat – hiába akarunk visszatérni az ősi természetbe, az már nem létezik, mert elpusztítottuk. A kulcspontokon mindig kiderül, hogy a háttérben az ember tettei állnak. A teremtés koronája nem kérdezi meg, csak megmondja a másiknak, hogy szerinte mi a jó és ez alapján cselekszik, de nem veszi észre, hogy ezzel elveszi a döntés szabadságát. És azzal, ahogy a természetet akarja „javítani”, jórészt az általa okozott baj miatt, csak még nagyobb gondot okoz. Ezek a macskakrimik inkább vádiratok az emberiséggel szemben, beleillenek abba az öko-hangulatba (értem ezalatt a környezetvédelmi témák mindennapossá válását, ami számomra a Bolygó kapitánya környékén vált egyértelművé), ami a ’80-’90-es évektől kezdve mind gyakrabban jelenik meg a popkultúrában is(az eredeti regény 1993-as).
Ezzel összefüggésben nagyon sok mindent megtudhatunk a természetvédelem zsákutcáiról és magukról az állatokról. A korábbi munkához hasonlóan itt is érződik, hogy a szerző szereti a és ismeri is a macskákat, visszatérnek a kedvelt végjegyzetek, amiben gyakran csak egy-egy fajtáról, máskor az egész Felidae családról van szó.
Végül természetesen mégis megkapjuk a nyomozást, bár sokkal esetlegesebben, mint az előző kötetben, itt nincs meg a nagy „aha-élmény”, mert nem sikerült olyan magától értetődően felépíteni a cselekményt, hogy csak érezzük, ki a tettes, de mégis meglepjen, amikor megtudjuk. A Francis esetében sejthető, mi történik, ugyanakkor mégsem, egészen egyszerűen azért, mert nem volt időnk megismerni a szereplőket. Mindenkiből csak kis villantásokat kapunk, így nem is maga a vadászat válik lényegessé. Krimiként megbukik a könyv, ami miatt könnyen csalódik az, aki a Bársonytalpon oson a halálhoz hasonló élményt vár.
Felemás eredményű lett nekem ez az olvasmány, mert ugyan élveztem a remek stílust, az okos fejtegetéseket, de izgalmas, feszült történetként mégsem működött. Egy erőskezű szerkesztő sokat tehetett volna a jobb olvasmányélményért, de mégis azt mondom, megérte, mert ritkán kapunk igazán intelligens zsánerregényt, amely valóban műveli az olvasóját, sőt nem átall metafizikus síkokat is beemelni a világába. A fordítás minősége pedig bőven kiemeli az átlagból, így bizton mondhatom, rég olvastam ilyen színvonalas kiadványt.